Megkockáztatom: Kertész Imre egyetlen mondatot sem írt le fölöslegesen, egyetlen mondatában sincs fölösleg. Egy írásjelnyi sem. Most nem foglalkozom a Sorstalanság előtt írt dolgaival, mert nem irodalomtörténészként akarok írni róla, hanem az íróról írok, arról az emberről, aki egy pillanatban, vagyis egy pillanattól fogva, egy bizonyos felismeréstől és megvilágosodástól fogva írónak tudta magát. Sehol egy fölösleges szó, sehol egy fölösleges hangsúly. Ez a hiányzó fölösleg a nagy magyar író egyik legjellegzetesebb vonása. A történet szerint, amit egyébként Réz Páltól és Kertész Imrétől is hallottam, több év különbséggel, és teljesen egybehangzóan, Kertész akkor hagyta ott, vérvörös arccal és dühösen Réz Pált, valamint a Holmi szerkesztőségét, amelyben a szerkesztőbizottság egyik prominens és megbecsült tagja is volt, amikor egy irodalmi rendezvényen Réz (talán a Merlinben – és ó jaj, a Merlin is hova süllyedt már az időben, ez a nagyszerű intézmény, amit még Jordán Tamás gründolt, azokban a boldog években, amikor minden reménykedésre adott okot, és mára csupán egy bekerített, lezárt kísértetház a Belvárosban, a Tűzoltóság épülete mögött – úgy látszik, egy ma írt nekrológ matrjoska babaként szükségképpen számos további nekrológot rejt magában, ezúttal a Merlinét, a Holmiét), aki általában szeretett provokatív lenni, és igencsak karcos véleményeket tudott megfogalmazni, a tévedés jogát fenntartva, akár a legjobb barátaival szemben is (híres történet, ezt is Réztől magától hallottam, hogy amikor Vas István egy ízben megjegyezte, hogy Petri György Nagy Imre-versében mégiscsak az ő tanítványának bizonyult, Réz gondolkodás nélkül azt kérdezte tőle: „Pista, mondd, mikor írtál te Nagy Imre-verset?”), és sohasem félt a konfrontációtól, és mindig  egyenesen kimondta, amit gondolt, azzal a hirtelen ötlettel fordult, arcán kaján mosollyal Kertészhez, hogy nem írna-e nekik valamit, de ezúttal valami olyasmit, ami esetleg nem a haláltáborokról szól, ami nem Auschwitzcal foglalkozik. Erre, az anekdota szerint, Kertész vérvörös arccal és dühösen felállt és köszönés nélkül otthagyta a szerkesztőt (aki különben ezt a váratlan főszerkesztői ötletét később megbánta), és soha többé nem adott semmit – sajnálatos módon – a rendszerváltás utáni legfontosabb irodalmi orgánumnak. Ez a nem-adás, ez a nem-kommunikáció annál is inkább erőteljes gesztus volt részéről, mivel Kertészről köztudomású, és aki személyesen találkozott vele, akár csak pár percre is együtt volt vele, tanúsíthatja, hogy attitűdje a személyes érintkezésben éppen ellentéte volt a Rézre jellemző (és általam szintén nagyra becsült) viselkedésnek: Kertész sármos volt, gáláns, kedves, jópofa: sokan elmondták róla utólag, és ez is a kertészi történethez tartozik, a portré kihagyhatatlan mozzanata, a karakterrajz része, hogy mennyire nem nézték ki belőle az évszázad egyik legfontosabb regényét, mennyire nem sejtették benne azt a szikár, tűpontos, kérlelhetetlen, megfellebbezhetetlen stilisztát, akivé utólag lett, mivel csupán egy kedves, kávéházi anekdotákkal teli bohém palit láttak benne, egy igazi viveurt, az életet élvező, a női nemnek hódoló tipikus pesti figurát: makulátlan jólneveltsége, lovagias kedvessége, széles mosolya homlokegyenest az ellenkezője volt Réz Pál froclizó, adott esetben éles és kellemetlen igazságoktól sem visszariadó stílusának (amit különben nagyon tudok értékelni, és más szempontból fontosnak is tartok, mivel nálunk általában hiánycikk, és nem csupán az irodalmi életben: mármint a tartalmas és egy egész élet tudásával megalapozott sallangtalan tiszta beszéd, amelyik nem afféle csapkodó, a másikat gyalázó, valamilyen politikai érdeket kiszolgáló támadás, amiben ma bőven van részünk, de most nem Réz Pálról és a mai politikai klímáról akarok beszélni).

Réz Pál

A főszerkesztői kérésből – és ez nyilvánvalóan nem volt a rendelés rejtett szándéka – Kertész olyasfajta bagatellizálást hallott ki, amelyik fundamentálisan ellentmondott egész gondolkodásának, életfilozófiájának, annak a kőkemény írói tartásnak, amelyik egy volt az írással, amelyikben egyáltalán nem különült el a leírt szó a megélt és megszerzett tudástól, amelyik tipikusan olyan tudás volt, mint általában a legnagyobb íróknál megfigyelhető, hogy legtöbbször egyfajta hallgatólagos, kimondhatatlan, néma és megfogalmazni nem is kívánt belső tudásra épül. A ki nem mondott dolgok ezúttal nem azért nem mondódtak ki, mert nem talált volna szavakat hozzájuk, hanem azon egyszerű okból, hogy a kimondásuk megszüntette volna őket. Titkok tudója volt. Geheimnisträger – titkok hordozói –, így hívták a Sonderkommandó tagjait a nácik Auschwitzban. Amit Kertész kimondott, ha végül kimondta, azt ki kellett mondania. Fölöslegesen nem mondott ki semmit, mert a lényével szólt, a lényével beszélt, és nem holmi írói stratégiaként produkálta szövegeit, egyiket a másik után. Elhallgatásai, megszólalásai nem aktuális megrendelésekkel függtek össze, a világsiker ezen nem változtatott semmit. Ahogyan A száműzött nyelv előszavában írja: „Egy ismerősöm nemrégiben megjegyezte, hogy mást mondok az esszéimben, mint a regényeimben, s bevallom, ismerősömnek ez az észrevétele annyira meghökkentett, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből.” Itt később arról ír, hogy az esszék valóban megrendelésre születtek, de a megrendelések oka az volt, hogy összeomlott a világrend: „És sohasem kértek volna fel rá, ha össze nem omlik Európa másik nagy totalitárius birodalma, amelyet a szocialista melléknévvel illettek. Ez volt a hely, ahol magam is éltem, az élet, amely teljes valóságában megismertette velem az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. A Holocaust és a létállapot, amelyben a Holocaustról írtam, elkülöníthetetlenül összeszövődött egymással. Nálam a Holocaust sosem tudott múlt időben megjelenni.” Magyarán, megrendelés, alkalom ide vagy oda, ő egyetlen dolgot mondott mindig.