Zoltán Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>

A rádiókereskedő fényképezőgépeket és filmfelvevőket is forgalmaz, meg sokféle kelléket, amikkel fotósok és filmesek dolgoznak. Már a tulajdonos és a segédei beszállításakor hoztak néhány kamerát magukkal a pártszolgálatosok. Aztán amikor a nyilasházban a többiek meglátták a Rolleiflexeket, Leicákat, Voigtländereket és a többi kincset, sokan kaptak kedvet, hogy szétnézzenek a kereskedésben. Visszamentek, és mindent elhoztak, amiről tudták, hogy mire való, és olyasmiket is, amikről nem, de feltételezték, hogy valamire még majd jó lehet. Ki venné magának a bátorságot, hogy azt mondja, ezeknek a fiúknak nem való a kezükbe kamera? A szervezetből többen is a Filmiroda alkalmazottai! Ők a munkahelyükön még modernebb, még drágább berendezésekkel dolgoznak. De aki egyelőre csak segédmunkás a MOM-ban, az is kibontakozhat idővel. Lehet, csupán a megfelelő masina hiányzott a kezéből, eddig azért nem lett belőle fotográfus. Vagy operatőr.

Följárnak a fogdaként használt manzárdba, hogy betöltessék a tekercseket a gépekbe, és hogy elmagyaráztassák, mikor kell 22-es blendét használni, mikor 4,5-öst. Az egyik fiatalember dühösen ront be, azt kiabálja, a rádiókereskedő használhatatlan gépeket forgalmaz, és ő mindjárt szól Dési főtestvérnek, hogy végezzék ki. Kibaszott önkioldó nem működik. Szerette volna csoportképen megörökíteni magát a társaival együtt. Renner elkéri a fényképezőgépet. Neki is hasonló van. Talán eltört a rugó, magyarázza. Előfordul, ha véletlenül túlspannolja az ember. Az a hiba javítható. De nem, ennek van egy biztosító gombja… Csak meg kell nyomni, és indul. Nincsen semmi baj.

Legutóbb októberben volt a kezében kamera. Egy reggel, még a hatalomátvétel előtt, felfigyelt rá, hogy élesen vetődik be a fény a gyár ablakain, súroló pászma, és a gépek ugyanolyan hálásan fogadják a meleg simogatást, mint a munkásnők haja. Fentről, az előtérből fényképezett. Az egyik lány megérezte magán a fókuszt, felnézett, elmosolyodott. Nincs már életben. Maradt akkor még körülbelül tíz kocka a filmen, nem hívta elő a tekercset. Ha nem vitték el, ott van azóta is a gép a gyárban. Az iroda egyik szekrényében. A tekercs legelején pedig az anyjáról és a kislányáról készült képek vannak. Az erkélyen fotózta őket. Puha délutáni világításban. Még könnyű, nyári ruhában, szandálban.

November elején, amikor a Margit-híd felrobbant, gondolkozott rajta, hogy le kéne fényképezni a vízbe hajló roncsot. Találgatta, honnan készíthetné a legkifejezőbb képet. Rengeteg intéznivalója volt, annyiban maradt a dolog.

Kérdés, kezébe veheti-e még a gépét. Magára csukhatja-e a sötétkamra ajtaját, kiveheti és előhívhatja-e azt a tekercset?

 

Huszonnegyedikén feléjük se néznek. Nem hozzák fel nekik a szokásos kenyeret és vizet, nem engedik ki őket a vécére, Rennert se szólítják munkára. Az ablak marad elsötétítve, szellőztetés nincs. Az öreg ügyvéd bírja legrosszabbul, ő szánja el magát kopogásra, azután dörömbölésre. Van az az állapot, amikor az ember inkább főbe löveti magát, mint hogy bevizeljen. Akár az agyonverést is vállalja.

Feljönnek hozzájuk. A szükségüket elvégezhetik. Vizet hörpölhetnek a csapról. Tisztálkodásról szó se lehet. Renner bánhatja, hogy amikor még kinn járt, nem kepesztett érte. Robi nem mutatkozik. Dél táján nemzetes asszony ad be kenyeret és vizet.

Utána sokáig semmi. Az utca felől személy- és teherautók indulását, érkezését lehet hallani. Távolabbról időnként ágyúzást, olykor elég sűrűn, aztán időről időre csönd áll be. Mintha igazán karácsony volna.

Elnyúlnak ágyakon és szőnyegeken, alig mozdulnak. Órák telnek el úgy, hogy senki se szólal meg. Renner a borostáját simogatja. Már megint be van nőve a képe.

– Ilyenkor a legrövidebbek a napok – bölcselkedik a rádiókereskedő. – És ez most mégis milyen hosszú.

– Ez a fordulat ideje – suttogja később a textiles. – Innentől mindenképp több lesz a fény.

– De milyen fény?! Ki tudja?

Jövés-menés, széktologatás hallatszik fel hozzájuk. Kiabálások, sikoltások nem vegyülnek bele. Azután egy percre minden elcsöndesedik. A lélegzetüket visszafojtják.

Légies zene áramlik feléjük odalentről. Megfoghatatlan tisztaság az egyszerű fatestekből, a pendülő húrokból. Rennernek beugrik: a Tizenkétker mandolinzenekara! A bevezető ütemek után – amit a nagyobb hatás végett ismétléssel tanított be Horváth Zoltán – magányos hegedű szárnyal a világ felé. Páter Kun! Merészen kitárulkozó érzelmességgel, akadályt nem ismerő erővel játszik.

– Schubert – suttogja az egyik fogoly. – Az Ave Maria…

A zenemű elhangzását követően semelyikük sem szólal meg. Ahogy odalent is jókora késedelemmel tör fel a taps és az éljenzés. Azután kamarazenei blokk következik: zongora és mandolin, mandolin és hegedű, hegedű és zongora kettősei. Végül énekszámok zongora- és mandolinkísérettel.

Az utolsó taps után, ami kevésbé heves, mint a legelső volt, másféle zajok szűrődnek föl: széktologatás, edénycsörgés, később egy-egy jókedvű rikoltás.

– Esznek…

Fentről figyelve valószerűtlenül soká tart már a koncert is, még tovább az eszem-iszom. És felfoghatatlanul népesnek tűnik a lakoma. Képviseltetve van mindkét nem, minden korosztály. Nemcsak kamaszok kiáltása hallatszik fel, hanem gyerekek önfeledt kacagása és babák rívása. Öregemberek köhögése.

Jóval később nótára fakad a lenti gyülekezet. Először harcos indulókkal sodortatják magukat, aztán ismert slágerekkel, végül és leghosszabban magyar nóták, sváb falusi énekek szárnyán lebegnek. Egy-egy ismerős hang néha kiemelkedik a karból. Renner felismerni véli az idősebbik Fehérhegyi fakó, rekedt hangját, Ráki éles tenorját, Szabó Jenő kaján baritonját.

Közben egyre-másra hallani autók és teherautók indulását és érkezését. A nótázás hirtelen szakad félbe, egy strófa közepén. Csönd áll be.

Mintha lepisszegte volna valaki az ünneplőket, és áhítatra vezényelte volna.

– Legalább egy szelet kenyér erejéig ha rólunk is megemlékeznének…

– El vagyunk felejtve.

Kiabálás, másféle, mint a korábbiak, pincétől a padlásig bejárja a házat. Sok „ne” és „kérem szépen”. És „most azonnal a kurva istenit”, ilyenek.

Sikoltozás a folyosókon és a kert felől.

„Ne kajabálj már, szemét lotyó.”

Rövid idő múlva lövések.

Megint kiabálás és megint lövések.

Sokáig kavargó visszhangok.

Azután ugyanúgy harmadszor.

Majd döngeni kezd a manzárd lépcsője. Zörögni a kulcscsomó.

– Renner! Gyere, te… Nagyfaszú.

A fogolytársak kérik, hogy vécére mehessenek, mert már megint nagyon kell. Lekussolják őket. Az ajtót rájuk csapják, és bezárják. Viszont olyan kapkodva, hogy az ajtó nyitva marad, a zár nyelve mellémegy.

Rennert a kertbe lökik. Sötétedik, de még lehet látni. Csíp a hideg. A kabátját nem hozhatta le, cipő sincs rajta. Csak a szemüvegtok a kezében, azt markolta fel indultában. Benne a pirosbarna lencséjű napszemüveg. Ha nem felejtette el betenni legutóbb. Lehet, hogy a manzárdban maradt?

Odatuszkolják négy másik férfi közé. Azok szintúgy ingben, gatyában.

Az épület felől többen nyilasok. Mind fegyvert szegezve állnak.

A két Megadja, a két Bokor. Robi nincs ott. Pokornyi, Rédli is ott van. Nincs se Dési, se Vidra. Se a páter.

– A nemzet ítélőszéke előtt álltok – kiabálja feléjük Bokor. Az ő kezében egy egészen szokatlan formájú géppisztoly. Mintha camembertsajtos-dobozt biggyesztett volna valaki, ráadásul keresztben, a cső alá. – Kész az ítélet. De nem mi ítélünk felőletek, hanem ti magatok. Választhatjátok a harcosok útját. Szembeszállni a barbár hordákkal, amik a közvetlen közelünkbe értek. Kaphattok puskát a kezetekbe, hőssé válhattok a Fegyveres Nemzetszolgálat Légiójában. Ha ezt választjátok, minden korábbi bűnötök el lészen felejtve.

A vasgyáros oldalpillantással meggyőződik róla, hogy ketten-ketten állnak mellette. A postás, a fenyőfákat hozó katona és két másik fiatalember, akikkel még nem találkozott. Verések nyomait viselik. Azon túl milyen az arcuk? Figyelmes. Az egyiknek a szája határozottan mosolyra áll. Hogy ezeket lássa, Rennernek még előre is kell hajolnia egy csöppet. Találkozik a tekintete a postáséval. Nézdegél az is. Pillantgat! Ilyen kíváncsiak vagyunk, állapítja meg Renner.

Mert még sose végeztek ki minket.

A teraszon lányok vihognak. Fehérhegyi Katalin, a Sipos lányok és a Juhász lányok. Várják a lövéseket. Ketten kenyeret majszolnak.

A nőknek milyen volt? Ők hogy álltak itt? Mert mikor még fent gubbasztott a manzárdban, a vasgyáros a feleségét is hallani vélte, ahogy kegyelemért rimánkodik. Vajon egymás mellé állították őket, feleséget a szerető mellé? És hová kapták a golyót? A mellükbe? A fejükbe? Jó nekik! Túl vannak rajta. Nem kell ezekkel a boldog nyilasokkal szemben állniuk. Nem kell a péksegéd szózatát hallgatniuk.

– Megértjük, ha féltek az oroszok golyóitól. De mindig mindent nem lehet megúszni. Ha nem éltek a lehetőséggel, itt és most véget ér az életetek. Kíváncsiak vagytok, hogyan? Megnézhetitek. Hátra arc!

Renner lába nem mozdul. A térde, nem, az egész láb, minden meg van merevedve deréktól lefelé. Erőltetni kell a helyzetváltoztatást. Attól fél, összeesik. A többi is dülöngél, ahogy lép előre, oldalt. Az összevissza rögökön. Egymásnak ütődnek, tántorognak.

Lehet, most fognak lőni. Mert hátba akarnak lőni.

Ehelyett egy alak melléjük lép zseblámpával. Hogy jól lássanak, világít nekik. Lefelé.

A gödörben emberek. Renner alatt Klári, a festőnő. Mellbe lőtték. Piros a kombiné, fényes. Friss a vér. A fiú is ott van. Lába az anyja alatt. Nyakon lőtték Tamást. Két keze a sebre szorítva, a szeme nagyra nyitva. Mások is hevernek ott, legalább tízen. Egyik se a felesége. Egyik se a szeretője.

Őket élve hagyták! Elhinni nem lehet. A zseblámpa fénye föl-le jár. Kapkodva pásztáz, megállapodik egyik-másik arcon. Van, amelyik csak profilból látható. Eleve a legtöbb férfi.

Nincsenek köztük az ő női.

– Na, most forduljatok meg! Sikerült dönteni? Beálltok a légióba?

– Jó! De szeretnék előbb hazamenni, tiszta ruháért, és szólni a feleségemnek, hogy élek – feleli a postás.

Mikor ott tart, hogy „hazamenni”, Bokor megemeli a fura fegyvert.

A fegyver kerepel.

Az első golyó Renner és a postás között megy el. A második és a harmadik testbe talál. Amikor a postás azt mondja, hogy élek, már megroggyan.

A vasgyáros akaratlanul elkapja a fejét. A lövések dörejét ide-oda dobálja a Kissvábhegy és a Rózsadomb. A Kissvábhegyről visszaverődő hullámok előbb érnek vissza a gödörhöz, mint a Rózsadomb által visszavertek. A visszhanglöketek nem állnak meg a hang forrásánál, mennek tovább, körbetáncolják a völgyet.

Örökkévalóságig táncolnak majd ugyanúgy a lövések?

A postás nem esik be a gödörbe. A földhányáson rángatózik Renner és egy másik közt. Tiszta ruháért. Szólni a feleségemnek.

A postás nem mentett zsidót, nem falta a nőket, nem számított katonaszökevénynek. Máshogy hívta ki maga ellen a végzetet, mint a vasgyáros. Ha hinni lehet annak, amit a fogságban elmondott, egy mondat volt a vétke, reggel a postahivatalban: „Kollégák, tudja valaki, milyen árfolyamon váltják ma a pengőt rubelre?” Voltak a helyiségben öten-hatan. Nevettek mind. Az egyikük feljelentette. Fiatal feleség, két kisgyerek várja otthon. A feleség feltételezhetően szereti a humorát, hozzá se ment volna, ha humortalan, és a gyerekeket is biztos jól meg tudta nevettetni.

– Még valaki? – Bokor Dénes célba veszi az állva maradtakat. Azok zárva tartják a szájukat. – Helyes. E perctől a Fegyveres Nemzetszolgálat tagjai vagytok.

 

(A teljes szöveg a Jelenkor archívumának júniusi frissítése után válik elérhetővé. Portrékép: Litera)