[…] egy napfényes kora őszi napon Ábel borotvapasztáért indult, és mivel a Somogyi Béla utcai borbélyüzlet csekély ráfordítás ellenében pengeélezést is vállalt, zsebre vágta a borotváját. A Rákóczi úti kirakatok mellett aztán váratlanul arra lett figyelmes, hogy percek óta követik. Lassú gyalogtempóban haladt el a Rendőrszövetkezet áruházának üvegablakai előtt, megállt egy cipőjavító műhelynél, de csak a következő sarkon, egy háztartási cikkeket forgalmazó üzlet előtt vette észre, hogy pár lépéssel lemaradva valaki más is megállt mellette. Jól láthatta, hogy az ismeretlen személy a Magyar Honvédség olajzöld katonai egyenruháját viselte. Ábel számára sem volt ismeretlen ez az egyenruhatípus, arra a másikra emlékeztette, amelyiket a Magyar Királyi Honvédség sorállományú tagjaként korábban maga is viselni kényszerült. Érthetetlennek tűnt viszont, hogy ez az egyenruhás személy miért jár a nyomában. Pláne fényes nappal. Pláne a nyílt utcán. Pláne békeidőben. És ne tagadjuk le, az egyenruhás testtartásában is volt valami érthetetlen. Egyszerre tűnt merevnek, kissé görnyedtnek, bizonyos mozzanataiban a kelleténél mégis magabiztosabbnak.

Akit az utcán fényes nappal egyenruhás személyek követnek, az jobb, ha felkészül egyéb váratlan eseményekre. Akit az utcán fényes nappal egyenruhás személyek követnek, az a továbbiakban ne számítson semmi jóra. Az bizonyára elkövetett valamit, és erről tudomása is van. Hogy mit követett el, arról Ábelnek természetesen fogalma sem volt, azt viszont már a kirakat előtt elhatározta, ha valóban követik, azaz nem a képzelete játszik vele, akkor – jöhet bármilyen váratlan esemény – ő nem fog meghátrálni. Ha nem a képzelete játszik vele, akkor ő fog játszani az egyenruhás személy képzeletével.

Miközben azt látjuk, hogy a többi járókelőt kerülgetve gyorsuló léptekkel indul az Astoria Szálló irányába, lehetőségünk van beszámolni Ábel testérzeteiről. Megemlíthetjük a torok szárazságát nyelés közben. Az enyhe szorítást a gyomorszáj környékén, valami kesernyés, telt ízt a nyelve alatt. Vagy megemlíthetjük azt a semmire sem emlékeztető tapasztalatot, amikor valaki egyik lépésről a másikra úgy érzi, hogy a talaj hozzátapad a cipőjéhez. Mezítlábas földműves, ha felázott, agyagos földön gyalogol, akkor érez ilyesmit. Épp csak a nedves cuppanások maradtak el. Ilyen hangok a Rákóczi út járdakövén azonban még esős időben is igen ritkán hallhatók.

Amit az adott pillanatban hallani lehetett, az a hetvenötös villamos csörömpölése és a kerekek túlságosan éles nyikorgása a síneken. Egy fiatalasszony gyerekkocsival próbált volna átkelni az út túloldaláról, ám úgy tűnik, nem bizonyult egészen ébernek. Nem mérte föl jól a közlekedési viszonyokat. A villamos vészjósló iramban közeledett, ő meg csak állt ott a párhuzamosan futó sínpárokon, anélkül, hogy egy lépést mozdulni tudott volna.

Kiszáradt torok ide, enyhe gyomorszorítás oda, mégiscsak úgy illet volna, hogy Ábel odaszaladjon, és megpróbáljon valamit tenni, ha látja, hogy a fiatalasszony bajba jutott, ha már nem a kijelölt gyalogátkelőhelyet használta.

Kár lenne elhallgatni, hogy az utolsó pillanatban aztán nem Ábel, hanem bizony az egyenruhás személy rántotta el az útból a gyerekkocsit az asszonnyal együtt. A villamoskocsi nagyot nyekkent az út közepén. Ám hogy ebből a váratlan eseményből mégiscsak kisebbfajta balesetet kerekedjék, Ábellel együtt látnunk kell, hogy egy idősebb elvtárs, aki valamilyen madzaggal megkötött papírcsomagot cipelt, leesett a villamoslépcsőről.

 Hibáztathatnánk ezért a fiatalasszonyt. De nem tesszük. El is mondjuk, miért. A Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság szigorúan tiltja, naponta mégis ezer és ezer ember utazik a lépcsőkön és ütközőkön. Ezek a személyek nem számolnak azzal, hogy egy hirtelen fékezésnél nemcsak ők, de a frissen vásárolt sertésagyvelő is az utcakövön fog kikötni. Nem beszélve most a kisebb-nagyobb sérülésekről. Az elvtársnak azonban, úgy tűnik, valahogy sikerült felállnia az utcakőről, leporolta a kabátját, és kissé ugyan fájlalta a végtagjait, mégis inkább a csomagja miatt bosszankodott. Amiből rögtön láthatjuk, hogy a baleset igen aprócska volt. Az egyszerűség kedvéért véletlennek is nevezhetjük. Mondjuk, szerencsés véletlennek.

Vannak azonban szerencsétlen véletlenek is.

Miközben az elvtárs összeszedte magát, az egyenruhás egy tiszta vászonzsebkendőt nyújtott át a fiatalasszonynak. Ábel mindezt látva arra gondolhatott, hogy talán mégiscsak a képzelete játszott vele. Lehetséges, hogy amit az imént sertésvelőnek látott, az valójában túró vagy tejföl? Egy olyan időszakban, amikor az újsághírekkel ellentétben nemhogy sertéshúshoz, de csirkéhez is nehezen jut hozzá a dolgozó, hogyan utazhat valaki sertésvelővel degeszre tömött batyuval a hetvenötös villamoson? Nem túl valószínű. Ahogyan az sem, hogy valaki, aki katonai egyenruhát hord, minden ok nélkül a dolgozó nyomába eredjen. Bár az is igaz, hogy Ábel az egyenruhás tekintetében olyasvalamit vélt felfedezni, mint amit évekkel korábban a tanyaszomszéd fiának a tekintetében is látott.

Beszámolhatunk még arról, hogy a következő pillanatban a kalauz leugrott a villamosról, utat fúrt magának a csődületben, és ahelyett, hogy a segítségét ajánlotta volna, pulykavörös fejjel elkezdte szidalmazni a szemét törölgető fiatalasszonyt. Említeni sem kell, hogy a szocialista erkölcs mélyen megveti az efféle viselkedést. Lányok, asszonyok, nagymamák, megannyi dolgozó nő izzó gyűlöletével számolhat, aki akár így, akár másmilyen formában támadást indít a szocialista állam- és erkölcsi rend ellen. Hogy hogyan lehet támadást indítani, az most nem számít, de az biztos, hogy Ábel, ha szocialista erkölcsről van szó, nem szeretne senkinek az izzó gyűlöletével számolni.

A gyerekkocsis fiatalasszonyt persze senkitől nem kellett megvédeni. Annál inkább a kalauzt, aki a nagy Rákosi elvtárshoz hasonlóan most kétségtelenül rászorult volna a dolgozó nép tömegeinek szeretetére. Csakhogy abból nem jutott neki. Jutott viszont egy jókora pofon, amit a gyerekkocsis fiatalasszony kevert le neki.

A borotvapasztáról szólva, Ábel kicsivel később két tubushoz is hozzájutott a Somogyi Béla utcai borbélyüzletben. Ahogy a borotvapengéjét kibontotta, és átnyújtotta élezésre a borbélyüzlet segédjének, már csaknem megfeledkezett az iménti váratlan eseményről. Ám ekkor történt valami, ami miatt immár teljes bizonysággal állapíthatta meg, hogy szó sem volt képzelgésről. Az utca túloldalán balkéz felől egy lámpaoszlopnak támaszkodva ismét csak ott állt az a honvédségi egyenruhás személy.

Akit az utcán fényes nappal egyenruhás személyek követnek, jobb, ha felkészül szerencsétlen véletlenekre. Arra viszont még Ábel sem készülhetett fel, hogy a véletlen ezúttal egy idegen személy lakásában fog bekövetkezni, méghozzá igen hamar.

Szerencsétlen véletlenek egyébként bárhol és bármikor előfordulhatnak. Még a Rákóczi úton, békeidőben is. Még az iskolában a hátsó padsorokban is. Még a pince és a szénapadlás rejtekében is, sőt zúzmarás, fagyott földön a gyümölcsöskertben is. Akkor és ott Ábel persze nem lehetett egészen biztos benne, de még a csepeli Weiss Manfréd-féle gyártelep félreeső, világítatlan keramitköves utcáin is előfordulhatnak szerencsétlen véletlenek.

Annyit elmondhatunk még, hogy az egyenruhás személy és a betanított munkás ezután hosszú ideig cirkált az Astoria Szálló és az EMKE kávéház határolta utcaszakaszon. Ábel időnként megállt egy kirakatnál, például a Horváth Tivadar-féle szabóműhely előtt, hátranézett, és ilyenkor az egyenruhás személy is lassított. Ábel aztán befordult egy utcasarkon, azt nem tudjuk, hogy miért és melyiken, de a Rákóczi úttal párhuzamos utcán gyorsan visszaindult az ellenkező irányba. A véletlen ekkor úgy hozta, hogy a következő sarkon újra szembetalálkozott az egyenruhás személlyel. A torokszorítás ilyenkor nemhogy elmúlt volna, még fokozódott is, a nyelv alatti kesernyés ízt pedig felváltotta valami zsibbadáshoz hasonló érzet. Ez a zsibbadás a vállakból kiindulva egészen az ágyékáig hatolt.

Ha akadt volna jobb dolga egyiknek vagy másiknak, bizonyára nem folytatják ezt az értelmetlen cirkálást, hiszen mindeddig egyik sem szólította meg a másikat. A folytatás mellett szólt viszont, hogy Ábel nem tudta levenni a szemét az egyenruhás személyről. És itt most kölcsönvesszük tulajdon ki nem mondott szavait: ennek az egyenruhásnak irgalmatlanul szép feje volt. Ha Ábel szemével látnánk, valószínűleg mi is csak ezt állíthatnánk.

Hogy az este folyamán mi történt még, arról nagy körültekintéssel lehet beszélni. A dolgozó nép ugyanis, mint tudjuk, toleráns a szerencsétlen véletlenekkel szemben, de azokat a törvénytelen és patologikus esetek között tartja számon. A dolgozó nép felszólítja a szerencsétlen véletlenekbe keveredő személyeket, hogy szükségleteiket a hozzájuk hasonló személyek körében elégítsék ki. A szerencsétlen véletlenek terjedését pedig minden eszközzel gátolni kell. Arról nem is beszélve, hogy aki ilyesmiről akar beszélni, az minden jel szerint jobban teszi, ha befogja a pofáját.

Nem szorul magyarázatra, hogy ezen a ponton nekünk magunknak is szembe kell helyezkedni a dolgozó nép érdekeivel, azaz részben a saját érdekeinkkel. Olyasvalamiről lesz szó, amiről az adott körülmények között feltétlenül hallgatni kellene, egyúttal olyasvalamiről, amit az osztályharc figyelembe vétele nélkül a legkönnyebb elmondani. Mi most a legkönnyebb utat fogjuk választani, azoknak pedig, akik az osztályharcban kizárólag a dolgozó nép állítólagos érdekeit ismerik el, azt javasoljuk, hogy itt fejezzék be az olvasást.

[…]

Fotó: Gerőcs Péter