Fránya idő

– Bertók Lászlónak –

Szaggatja, tépi a szél a várost
ebben a fránya időben.
Lobog, mint a cirkuszi ponyva,
hullámokat vet, besüpped, földagad.
Csattog és lobog a fránya időben.
Patakok erednek, patakok zubognak,
futnak alá a hegy oldalában,
s a négy torony, akár a gyertyaláng,
meg-meglibben az eső raszterében.

Tudtad, Laci, hogy a fránya szavunk
eredete meghatározatlan?
Csokonai már használta, ez tény
(méghozzá főnévi értelemben;
vö. franc vagy francnyavalya),
de vajon ki mondhatta ki először –
talán egy kelta magánhivatalnok,
egy ókeresztény cukrászkisasszony
vagy a tettyei derviskolostor
portása, látván, hogy eltűnt a napfény,
bicskát, zöldhagymát, hideg kecskesültet
eltolva maga elől, kitekintve
a portásfülke apró ablakán:
fránya időnk van, fránya egy időnk.
Mert szétnézett, és azt látta, amit ma.
Csattog, lobog a rongyszőnyeg a szélben,
táncol a város, pepita zakó,
integet, felszállási engedélyt kér,
hogy aztán őrült pörgés közepette
szóródjon szét diribdarabokra.

Mert a város nem tégla, kő, beton.
A város szövet. Szél szaggatja, tépi.
Gézcsíkok, pólyák, sálak, könnyü plédek,
henteskötények, párnahuzatok,
özvegyi fátylak, hetyke bokszeralsók,
selyemharisnyák és vászonpelenkák,
abroszok, lópokrócok, kézelők,
műtősmaszkok, tógák és talárok,
bandázsok, stólák, zászlók mozaikja.
Csattog és lobog a fránya időben.
Hullámokat vet, besüpped, földagad:
repülni vágyik, szanaszét szakadni,
belezúgni a fránya szelekbe.

Mégsem foszlik szét a város, amelyben
lakik költő, ki a tarkabarka,
izgága vásznat hozott anyagból
hosszú sétákkal keményen körbeszegje.