Néhány nap után elkezdték szervezni a transzportokat. Talán a közreműködő zsidó tanács tagjait leszámítva a zsidók közül senki se tudta biztosan, mit jelent az egyik, mit a másik transzportba kerülni. Az egyikbe kerültek a munkaszolgálatosok hozzátartozói, a zsidó elöljárók, amiből azt sejtettük, hogy ez lehet az előnyösebb. Az is emellett a benyomás mellett szólt, hogy megtiltották: bárki a másik csoportból átmenjen az első csoportba. Szigorú ellenőrzést és megtorlást helyeztek kilátásba azok számára, akik megszegik az előírást. Mi nagyszüleimmel és Klárival az első csoportba kerültünk, Pirikéék és nagyapám nővére úgyszintén. Klingeréket a másik csoportba osztották. Anyuék próbálták rábeszélni őket, hogy inkább velünk jöjjenek, maradjon együtt a család. Úgy tűnt (és úgy is volt), hogy senki sem ellenőrzi az első csoportot. Ibi néni féltette a gyerekeket, és nem merte vállalni, hogy megszegje az utasítást. Talán életben maradtak volna, ha nem a parancs szerint járnak el.

A bevagonírozást csendőrök irányították. Szinte kergették az embereket. Borzalmas emlék maradt bennem. A csendőrök üvöltöztek, ütötték-verték az embereket. A megfélemlített emberek egymáson keresztülgázolva kerestek helyet maguknak. A nagy melegben az ajtóhoz közel, a fal mellett szeretett volna ülni mindenki. Anyu olyan ülőhelyet szerzett, ahol legalább a hátunkat meg tudtuk támasztani. Tikkasztó meleg volt, gyomorforgató bűz. Bedobtak egy vödröt a vagonba, abba végeztük a dolgunkat.

Úgy emlékszem, egy nap és talán két éjszaka utaztunk, a vonat nagyon sok helyen vesztegelt. Ott ivóvizet adtak be. Közelharc folyt a vízért és a kübliért. No meg azért is, hogy a szomjúságát ki olthatja hamarabb, és ki tudja elkerülni azt, hogy előtte bűzölögjön a vödör a nyári hőségben. Az ajtó mellettiek voltak mindenképpen előnyösebb helyzetben. Azt hiszem, nappal, talán kora délután érkeztünk – mint utóbb kiderült – az egyik elosztó állomásra, a strasshofi táborba, ahonnan a deportáltakat később különböző ausztriai munkahelyekre vitték tovább.

Itt egy barakkszerű épületbe hajtottak, most már nem a magyar csendőrök, hanem német katonák. Meztelenre kellett vetkőzni, és a levetett holminkat a hátizsákokkal együtt kupacba rakni. Egy nagy fürdőbe mentünk, és a meleg, az utazás izzadsága és piszka után lelkesen örültünk a zuhanyokból folyó víznek. (Amióta csak tudomást szereztünk az auschwitzi gázkamrákról, ahol a víz helyett gáz ömlött a fürdőbe, borzadva gondolok a fürdőzés „naiv” élvezetére.) Bizonytalan vagyok abban, hogy a fürdő előtt vagy után kenték-e be tetvesedés ellen a nők haját petróleummal, mindenesetre még meztelenül kellett átmenni egy másik nagy helyiségbe, ahol felírták a személyi adatokat, fényképeztek és (talán?) ujjlenyomatot is vettek. Egy nagy asztal mellett két adminisztrátor ült, akik felvették az adatokat. Mindkettőt jól ismertem, Schiller Gyuri és Schiller Jóska ült ott, nálam néhány évvel idősebb nagy kamaszok, festéküzletük az apámékkal szemben volt a Baross utcában. Noha kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tizenkét éves Dicker Zsuzsi meztelenségét nézegessék, nekem földbe gyökerezett a lábam és nem akartam továbbmenni. Úgy éreztem, elsüllyedek a megalázottságtól. Anyu szinte hisztérikusan vonszolt volna előre, de csak akkor mozdultam, amikor egy német katona elment mellettem és a nádpálcájával nagyot húzott a meztelen fenekemre, hogy menjek tovább. Mondanom se kell, Gyuri és Jóska, akikkel később sokat beszélgettem, nemcsak rám, de nálam idősebb csinos nőkre se emlékeztek, fel se mertek nézni az asztalról.

Az adatfelvétel után visszamentünk felöltözni, összeszedtük hátizsákjainkat, majd a barakkokba vezényeltek bennünket. Ott töltöttünk egy vagy két éjszakát. Ezután csoportokra osztottak bennünket. Ismét vonatra kellett szállni, de ezúttal nem marhavagonokba, hanem fapados személyszállító kocsikba, nem csendőrök, hanem német katonák kíséretében. Először Wiener Neustadtba vittek. Nem emlékszem, hányan lehettünk, csak arra, hogy a vonatról nyitott teherautókra szálltunk. Sötétedéskor mezőgazdasági farm-félére érkeztünk, ahol egy óriási istállóban kaptunk szállást. Akkor aludtam először szalmán (nem szalmazsákon). Szép volt a nyári este, csillagos az ég, jó a levegő. Még valamit enni is kaptunk. A szolnoki cukorgyár után, az előttünk álló sok bizonytalanság ellenére, valami megkönnyebbülést éreztek a felnőttek. Itt én sem fulladtam, nem volt nehézlégzésem. Mint már említettem, sem a deportálás idején, sem azt követően nem jött többé elő az asztmám. (Az allergiám természetesen nem múlt el, csak később és más formákban jelentkezett újra.)

Másnap ismét teherautóra szálltunk, de akkor már csak egy-egy 50-60 főből álló csoportot szólítottak név szerint. A mi csoportunkba főleg fiatal nőket soroltak be, gyerekekkel vagy azok nélkül, továbbá a nagyszüleim korosztályába tartozó nőket és férfiakat (akkoriban 50-55 év körüliek lehettek), egy nálam 5-6 évvel idősebb kamaszfiút a mamájával, és néhány 60-70 év feletti öregasszonyt. A mi családunkon kívül nem volt más szolnoki a csoportban. Többen voltak Mezőtúrról, egy részük ismerte is egymást. Néhányan Túrkevéről jöttek; volt közöttünk egy őszödi hatgyermekes család is.

A Bécs XXII. kerületében lévő Habsburg-birtok egyik gazdaságába, Andlersdorfba vittek mezőgazdasági munkára. Ott is maradtunk egészen 1945. március közepéig. A sokgyerekes családot és a munkára nem fogható öregeket, közöttük nagyapám nővérét is, egy-két hónap múlva elvitték, bizonyára valamelyik megsemmisítőtáborba.

Talán 6-8 gyerek maradt a mamájával, valamennyien 4 és 8 év közöttiek. A 12 évemmel én voltam a legidősebb, az én feladatom volt vigyázni a gyerekekre, gondoskodni a rendről, amíg a felnőttek kinn dolgoztak a földeken. Nem volt könnyű dolgom. A gyerekek nem akartak szót fogadni. Különösen Mari nem engedelmeskedett, hanem sírva, rúgva tiltakozott bármilyen beavatkozásom, például mosdatási vagy fésülési kísérletem ellen. A gyerekek nem akarták elfogadni, hogy anyjuk helyett én utasítom őket ezután tisztálkodásra, öltözködésre, fekvőhelyük rendberakására; akadályozom, hogy kiabáljanak, vagy hogy kimenjenek a gazdasági udvarról. A nálam kisebb gyerekekkel harcban álltam, ugyanakkor én kaptam ki a főintézőtől, ha valami probléma volt körülöttünk. Nagyon egyedül éreztem magam a gyerekek között; a korkülönbség miatt nem volt pajtásom, egész nap nem volt kihez szólni, kivel játszani vagy beszélgetni. A bogarakat, a fű és vadvirágok növekedését nézegettem az udvaron. A magányosság és az olvasás lehetőségének hiánya volt a számomra a legkínzóbb élmény, különösen az első hónapokban. Azelőtt sokat olvastam, míg a deportálás alatt nem láttam egyetlen könyvet, egyetlen betűt sem.

A gazdasági udvart kőkerítés vette körül. Közepén trágyadomb, körülötte istállók tehenekkel és lovakkal, raktárak, szecskázó csűr és konyha volt. A kőkerítésen belül, az udvar szélén volt a főintéző (sajnos nem emlékszem a nevére) fakerítéssel elkerített háza, és az udvar másik szélén egy emeletes házban voltak az osztrák személyzet lakásai. Ami az osztrák munkásokat illeti, a gazdaságban, egy-két öreg parasztot leszámítva, csak nők dolgoztak. Ők fejték a teheneket és végezték a gazdaság körüli tennivalókat.

Az első eligazítást az udvaron felsorakozva a főintézőtől kaptuk. Megrémültünk a várható eseményektől. Üvöltött, azt kiabálta, „Disznó zsidók, majd itt megtanultok dolgozni.” Ötven és hatvan év körüli férfi volt, gyatra műfogsorral, kiabálás közben fel-le mozgott a protézise. Ha nem lett volna félelmetes a bemutatkozás, inkább mulatságosnak találtuk volna, de senki nem volt humoránál.

Először istállókban, később az ősz beálltával nagy raktárhelyiségekben szállásoltak el bennünket. Ekkor már gyümölcsösládákra rakott szalmazsákokon aludtunk, a gyümöl-csösládákból készítettünk polcokat, fiókokat, abban tartottuk ruhaneműinket, személyes tárgyainkat. Egyoldalú, nagyon szerény, de azért kielégítő kosztot kaptunk. Volt a főzéshez elegendő krumpli, liszt, cékla, cukorrépa, vöröshagyma, néha sárgarépa és melasz (barna, finomítatlan, pépszerű cukor). Az egyik deportált társunk lett a szakácsnő, egy-két asszony segített neki a konyhán. Vasárnaponként osztották ki a heti kenyér-, margarin-, kvargli- és a „hitlerszalonnának” nevezett, préselt lekváradagot. Amit kaptunk, azt minden család maga osztotta be magának az egész hétre. Néha tejet is kaptunk. Nem emlékszem, mit kaptunk reggelire, de mindig volt főtt vacsora. Héjában főtt krumpli, cékla, néha krumplis nudli – legtöbbször krumpli, krumplival. A szakács néni találékonysága hozta étrendünkbe a „változatosságot”. Akkor azt gondoltuk: ha hazamegyünk valaha, nem eszünk többé krumplit, rá se tudunk majd nézni. Ez persze nem így történt itthon, ráadásul a krumpli igazán tápláló, remek étel volt, és nem éheztünk. Mindig volt valami a gyomrunkban. Valamilyen húsfélét hetenként egyszer, vasárnap kaptunk. Nagyon hiányzott a zöldféle, a gyümölcs. Marival nyáron az udvaron a papsajtnak nevezett gyomnövényt gyűjtöttük és eszegettük zöldség vagy gyümölcs helyett. Még nyáron, a földeken dolgozók „loptak” takarmánynak való kisméretű, zöld kukoricacsöveket, amit este a kályhán megfőztünk. Ez egyszer valahogy kiderült. A főintéző óriási ordítozás közepette megfenyegette az embereket, hogy ellenőrzést tart, és ha valakinél talál kukoricát, azt büntetésből elküldi a lágerba. Anyu is hozott aznap néhány darabot, este félelmében eldugta és másnap visszavitte a kukoricát oda, ahonnan hozta. Darabonként visszakötözte a szárra. Persze nem volt ellenőrzés, de Anyu többször nem mert semmit lopni.

 Ősztől kezdve Bécset bombázták, gyakran volt légiriadó. Ha megszólalt a sziréna, Anyu félelmében hazarohant a kilométernyi távolságban lévő földekről (a többiek a földeken nézték, ahogy az angol bombázók elhúznak felettünk), bement a csűrbe, ahol bekapcsolta a szecskázógépet, hogy ne hallja a gépek zúgását. Csak a légiriadó végén volt hajlandó kijönni.

Anyu nem mindenben volt ilyen gyáva. Ma is elképesztőnek tűnő karakánsággal, gyerekei védelmében, vagy más, általa jogosnak vélt okból, többször is összeütközésbe került a főintézővel. „Makta (Magda) Dicker, figyeljen ide” – kiabálta a főintéző. Meg-fenyegette, ha ilyen fegyelmezetlenül viselkedik, lágerbe küldi gyerekeivel együtt, oda, ahová a nyári csoportot vitték. Nem tűnt üres fenyegetésnek. Anyu jól beszélt németül, jogosnak vélt álláspontja mellett érvelt, vitatkozott. Mire márciusban továbbvittek bennünket a strasshofi lágerba, a főintéző már régen nem szidalmazta Anyut, becsülni kezdte egyenességét és kiállását a gyerekeiért. Ekkorra már az az érzésünk alakult ki, hogy valójában senkit nem akar bántani. Utólag úgy látom, hogy maga is félt. Ordítozásával, a gorombáskodással, talán a többi osztrák feljelentésétől is tartva, csak azt akarta megmutatni, hogy ő milyen jó náci, és hogy nem bánik kesztyűs kézzel a zsidókkal. Valójában nem bántott senkit.

 Még egy emlék! Klári nagyon csinos fiatalasszony volt, a főintézőnek nagyon tetszett, folyton kerülgette. Egy ízben, a csűrben meg akarta csókolni, mire Klári ellökte magától, egyenesen a szénakazalba. A főintéző kimászott és becsületére legyen mondva, ezután békén hagyta Klárit. Nem torolta meg a visszautasítást, úgy tett, mintha semmi nem történt volna.

Nagyon nehéz volt a városi embereknek megszokni a mezőgazdasági fizikai munkát. Különösen az idősebb emberek bírták nehezen a kemény, egész napos megterhelést, a hajlongást a földeken. A főintéző megkívánta a gyors és gondos munkát. Naponta, személyenként szabta meg a teljesítendő mennyiséget, este pedig számon kérte a teljesítményt. Klári nagynéném rendszeresen három ember helyett végezte el a kijelölt munkát, önmaga és szülei helyett, nehogy az öregeket munkaképtelennek minősítsék és gyűjtőtáborba küldjék, mint korábban az első csoportot. Néha még Anyunak is segített. A paraszti munka cukorrépa-, marharépa- és kukoricagyomlálással kezdődött, majd kukoricatöréssel, ősszel pedig cukorrépa- és krumpliszedéssel, takarmánybetakarítással folytatódott. A nyári melegben, az őszi esőben, sárban, hiányos öltözetben nem volt könnyű az életük. Emlékszem nagyapámra, amint a tél közepén, félig megfagyva, az udvari trágyadombon órákon keresztül egy lovat sétáltat, trágyát nyomtat.

A vasárnap pihenőnap volt, a nők akkor mostak, takarítottak, körleti munkákat végeztek, a gyerekekkel foglalkoztak, levelet írtak. Havonta egyszer volt szabad levelet írni, és néha kaptunk is postát. Egyszer-kétszer levelezőlap érkezett Aputól, aki ekkor egy osztrák táborban, a Lajta melletti Bruckban volt. A debreceni munkaszolgálatból (pontosan emlékszem a század sorszámára is: a 106/304-es századból), ahová a SAS-behívóval ment a gettóból, egy nagy légitámadás alatt elszökött és valahogy Budapestre utazott. Ott tudatosan (rémes naivitással) csatlakozott egy Ausztria felé irányított munkaszolgálatos csoporthoz. Az a gondolat vezette, hogy utánunk jön. Mi is optimisták voltunk az ausztriai levélváltás idején; abban reménykedtünk, hogy találkozhatunk, hiszen ott van a közelben. A találkozás sohasem jött létre. Őt Mauthausenba, bennünket Strasshofba vittek. Gizikétől is kaptunk levelet. Számomra egy pár cipőt küldött, mindkét darabot külön-külön csomagban. Értesült ugyanis arról, hogy kinőttem a régit, amelynek le kellett már vágni az orrát, hogy beférjen a lábam. Olyan állapotban volt a régi magas szárú cipő, hogy reggelente madzaggal kellett a lábamra kötni.

(A teljes szöveg a lapszám januári frissítésekor lesz elérhető.)