Alekszijevics, Szvetlana írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

részletek

 

Monológ arról, hogy csak akkor tudjuk megérteni a mindennapi életet, ha hozzáteszünk valamit

 

Tényekre van szüksége, a régi napok részleteire? Vagy a történetemre?

Ott lett belőlem fényképész… Azelőtt nem foglalkoztam fotográfiával, ott pedig egyszer csak fényképezni kezdtem, mert véletlenül nálam volt a gép. Azt hittem, csak úgy magamnak kattintgatok, most pedig ez a foglalkozásom. Nem tudtam szabadulni az ott tapasztalt új érzésektől, és nem pillanatnyi élményekről, hanem egész lelki történetről volt szó. Átalakultam… Másképp láttam a világot. Más lett számomra az élet értelme… Ért engem?

(Beszéd közben kirakja a képeit az asztalra, a székekre, az ablakpárkányra: hatalmas napraforgó, akkora átmérője van a tányérjának, mint egy kocsikeréknek, gólyafészek az üres faluban, elhagyatott falusi temető, a kapuja előtt egy tábla: „Sugárveszély! Belépni és behajtani tilos”, gyerekkocsi egy bedeszkázott ablakú ház udvarán, varjú ül rajta, mintha ott fészkelne, az elvadult földek fölött pedig gémeskút, ősrégi ágas és gém…)

Megkérdezik: „Miért nem színes filmre fotózol? Színesben!” De hisz Csernobil… Fekete volt… A többi szín nem létezik… Az én történetem? Kommentár ehhez. (Fényképet mutat.) Jó. Megpróbálom. De tudja, mindez itt van… (Megint fényképet mutat.) Akkoriban gyárban dolgoztam, és közben levelezőn végeztem az egyetemen a történelem szakot. Második kategóriájú lakatos voltam. Csoportba gyűjtöttek, aztán sürgősen kiküldtek minket. Mintha a frontra mentünk volna.

– Hová megyünk?

– Majd a parancsban megadják.

– Mit csinálunk?

– Amit a parancsban megadnak.

– De mi építők vagyunk.

– Építeni is fogtok. Újjáépíteni.

Kiszolgáló helyiségeket építettünk: mosdókat, raktárakat, védőtetőket. Be-osztottak cementet rakodni. Milyen cement, honnan – nem ellenőrizte senki. Berakodtunk, kirakodtunk. Ha az ember egész nap lapátol, estefelé már csak a foga ragyog. Mintha cementből lenne az ember. Szürke. Az ember meg a csupa cement védőruha. Este az ember leporolja, aztán reggel megint föl kell venni. Politikai vitákat folytattak velünk. Hősök, nagy tettek, az első vonalban… Katonai szókészlet… Mi az a rem? Hát a curie? Mi az a milliröntgen? Kérdéseket teszünk fel, a parancsnok nem válaszol ezekre, a katonaiskolában nem tanítottak ilyet. Milli, mikro… Kínaiul van az egész. „Miért kellene tudnotok ilyeneket? Hajtsátok végre a parancsot. Itt katonák vagytok.” Katonák, nem pedig rabok.

Megérkezett a bizottság. „Na – mondják megnyugtatóan –, maguknál minden rendben van. A háttér megfelel a normának. Négy kilométerre innen nem lehet élni, ki fogják telepíteni az embereket. De itt maguknál nyugi van.” Egyikük sugármérővel volt fölszerelkezve, fogta és bekapcsolta a hátán lévő ládát, azt a hosszú botot meg végighúzta a csizmánkon. Még félre is ugrott, akaratlanul is így reagált…

Itt kezdődik a legizgalmasabb rész, ez magának mint írónak különösen érdekes. Mit gondol, meddig emlegettük ezt az incidenst? Talán néhány napig. A magunkfajta ember nem képes csak magára, a saját életére gondolni, ilyen zárt rendszerként működni. A mi politikusaink nem képesek az élet értékére gondolni, de maguk az emberek sem. Érti? Nem úgy vagyunk fölépítve. Más anyagból gyúrtak minket. Ott persze mindnyájan ittunk, méghozzá elég rendesen. Esténként nem volt józan senki, de nem azért ittunk, hogy berúgjunk, csak a beszélgetés kedvéért vedeltünk. Az első két pohárka után elfogott valakit az otthon utáni vágy, a feleségét meg a gyerekeit emlegeti, a munkájáról mesél. Mocskolja a főnökséget. De aztán már, egy-két üveg után… Már csak az ország sorsáról és a világegyetem felépítéséről folyik a szó. Viták Gorbacsovról és Ligacsovról.^[1] Sztálinról. Nagyhatalom vagyunk, vagy nem, utolértük az amerikaiakat, vagy nem? A nyolcvanhatos évben… Kinek jobbak a repülőgépei, kinek biztonságosabbak az űrhajói? Na jó, Csernobil fölrobbant, viszont a mi emberünk röpült ki elsőként a világűrbe! Érti, reggelig, megállás nélkül, amíg csak be nem rekedtek. És miért nincsenek sugármérőink, miért nem adnak valamilyen porokat arra az esetre, ha történne valami, miért nincs mosógép, miért csak havonta kétszer moshatjuk a védőruhánkat, nem pedig naponta? – ezt csak a végén vitattuk meg. Mellesleg. Szóval így vagyunk mi fölépítve, érti. Vigye el az ördög az egészet!

Többre értékeltük a vodkát, mint az aranyat. Nem lehetett kapni. A környékbeli falvakban már mindent megittak: a bolti meg a házi vodkát, az arcszeszt, rámozdultak a lakkokra, spray-kre… Az asztalon háromliteres kanna, tele házi vodkával vagy egy deci Chypre kölni… Meg duma, megállás nélkül. Voltak köztünk tanárok, mérnökök… Az egész internacionálé: oroszok, fehéroroszok, kazakok, ukránok. Filozófiai beszélgetések… Arról, hogy a materializmus rabjai vagyunk, a materializmus pedig bebörtönöz minket a tárgyi világba. Csernobil viszont kijárat a végtelenbe. Emlékszem, hogyan vitatkoztunk az orosz kultúra sorsáról, a tragikum iránti vonzalmáról. A halál árnyéka nélkül semmit sem lehet megérteni. Csak az orosz kultúra talaján lehet majd értelmet adni a katasztrófának… Csak az lesz kész erre… Előérzetek éltették… Bombától, gombafelhőtől féltek, és lám, mi lett a vége… Hirosima szörnyű, de most már érthető… Itt meg… Tudjuk, hogyan ég a ház gyufától vagy lövedéktől, ez viszont semmire sem hasonlít. Olyan híresztelések is eljutottak hozzánk, hogy nem e világi tűz volt, hanem fény. Villanás. Ragyogás. Nem kékesszürke, hanem az ég kékje. Füst sem volt. Az istenek helyét foglalták el a tudósok, most pedig bukott angyalok lettek. Démonok! Az emberi természet rejtély volt előttük, és az is maradt. Én orosz vagyok, Brjanszk környékéről származom. Tudja, lakik nálunk egy öregember, a viskója rozoga, mindjárt összedől, ő meg ott ül a küszöbön, filozofál, átrendezi a világot. Minden gyári dohányzóban feltétlenül kell lennie egy helyi Arisztotelésznek. A sörbárban. Mi meg – közvetlenül a reaktor mellett.

Benéztek hozzánk az újságok riporterei. Készítettek fényképeket. Ők találták ki a témákat. Lefényképeznek egy elhagyatott házat, elé tesznek egy hegedűt… és elnevezik csernobili szimfóniának. Pedig ott nem kellett kitalálni semmit. Az ember legszívesebben mindent megörökített volna az emlékezetében: a földgömböt az iskola udvarán, amelyet széttaposott a traktor kereke, a kimosott fehérneműt, amely már megfeketedett, évek óta az erkélyen lóg, a babákat, amelyek megöregedtek az esőben… A testvérek elhagyatott sírjait… Benövi rajtuk a fű a katonák gipszszobrait, a gipsz géppisztolyokon pedig madarak fészkelnek. Betörték a házak ajtaját a fosztogatók, aztán átkutattak mindent, a függönyök viszont be vannak húzva az ablakokon. Elmentek az emberek, most már csak a falakra akasztott képeken élnek. Mint a lelkek. Nem volt ott semmi jelentéktelen, kisszerű. Az ember mindent pontosan, részletekbe menően az emlékezetébe akart vésni: a napszakot, amikor ezt megláttam, az ég színét, a saját benyomásaimat. Ért engem? Az ember örökre elhagyta ezeket a helyeket. És mit jelent ez? Mi vagyunk az elsők, akik átélték azt, hogy „örökre”. Egyetlen apróságot sem lehet figyelmen kívül hagyni… Az öreg parasztok ikonokra emlékeztető arcát… Ők értették a legkevésbé, mi történt. Ők sose hagyták el a portájukat, a földjüket. Világra jöttek, szerettek, orcájuk verítékével keresték meg a mindennapi kenyerüket, fenntartották a nemzetségüket… Abban reménykedtek, hogy megérik az unokákat… És miután leélték az életüket, alázattal hagyták el ezt a földet, a földbe kerültek, azzá váltak. A fehérorosz parasztház! Nekünk, városiaknak a ház az élethez szükséges gép. Nekik – az egész világ. A kozmosz. Üres falvakon utazik át az ember… És úgy szeretne találkozni valakivel… Kirabolt templom… Bementünk: viaszillata volt. Szerettünk volna imádkozni…

Mindent meg akartam őrizni az emlékezetemben. Fényképezni kezdtem. Hát ez az én történetem…

Nemrég temettem egy ismerősömet, akivel ott jártam. Fehérvérűségben halt meg. Halotti tor. Szláv szokás szerint ettünk-ittunk, érti. És elkezdődött a beszélgetés, aztán tartott vagy éjfélig. Eleinte róla, az elhunytról volt szó. Később pedig? Később megint az ország sorsáról és a világegyetem felépítéséről. Kivonulnak az orosz csapatok Csecsenföldről, vagy nem vonulnak ki? Most kezdődik a második kaukázusi háború, vagy már el is kezdődött? Milyen esélyei vannak Zsirinovszkijnak arra, hogy elnök legyen? És Jelcinnek? Szóba került az angol korona és Diana hercegnő. Az orosz monarchia. Csernobil. De most már különböző híresztelésekkel körítve… Az egyik változat szerint más bolygóról érkezett jövevények is értesültek a katasztrófáról, és segítettek nekünk, a másik szerint kozmikus kísérlet volt, és bizonyos idő elteltével rendkívüli képességekkel megáldott gyerekek születnek. Zseniálisak. De lehet, hogy kihalnak a fehéroroszok, ahogy egykor más népek is kihaltak: a szkíták, a kazárok, a szarmaták, a kimmerek, az aztékok? Mi metafizikusok vagyunk… Nem a földön élünk, hanem álmokban, beszélgetésekben. Szavakban… Csak akkor tudjuk megérteni a mindennapi életet, ha hozzáteszünk valamit. Még a halál közvetlen közelében is…

Ez az én történetem… Elmondtam… Miért kezdtem fényképezni? Mert nem találtam szavakat…

 

Viktor Latun, fényképész 

 

 

Monológ arról, hogy az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött

 

Nem bölcsész vagyok, hanem fizikus. Ezért – tények, csakis tények.

Valamikor még felelnie kell valakinek Csernobilért… Eljön az idő, amikor felelniük kell, mint harminchétért. Akár ötven év múlva is! Ha meg is vénülnek… Ha meg is halnak… Nekik kell felelniük, a bűnösöknek. (Elhallgat egy pillanatra.) Össze kell gyűjteni a tényeket… A tényeket! Ezeket követelik…

Aznap, április huszonhatodikán… Moszkvában voltam. Kiküldetésben. Ott értesültem a szerencsétlenségről.

Telefonálok Minszkbe a fehérorosz KB első titkárának, Szljunykounak, hívom egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapcsolják. Sikerül elérnem az egyik emberét (aki jól ismer):

– Moszkvából telefonálok. Kapcsolja Szljunykout, sürgős híreim vannak. Szerencsétlenség történt!

K-vonalon hívom, de már mindent titkosítottak. Mihelyt rátérek a balesetre, rögtön megszakad a vonal. Kétségkívül figyelik! Lehallgatják. A megfelelő szervek… Állam az államban… Ráadásul akkor fülelnek, amikor a KB első titkárát hívom… Rám sincsenek tekintettel, pedig a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének igazgatója vagyok. Professzor, lev. tag… És előlem titkolják…

Vagy két óra huzavona után mégiscsak maga Szljunykou veszi föl a telefont. Jelentem:

– Súlyos szerencsétlenség történt. Számításaim szerint (már beszéltem Moszkvában ezzel-azzal, végeztem számításokat) felénk, azaz Fehéroroszország felé tart a radioaktív oszlop. Megelőzésképpen haladéktalanul el kell látni a lakosságot jóddal, és ki kell telepíteni mindenkit az erőmű környékéről. Nem maradhatnak emberek és állatok száz kilométeres körzetben.

– Már jelentették – mondja Szljunykou –, hogy tűz ütött ki, de már eloltották.

Ne bírom tovább:

– Becsapták! Szemenszedett hazugság! Bármelyik fizikus megmondja magának, hogy nagyjából öt tonna ég el a grafitból óránként. El tudja képzelni, meddig ég ez?

Mentem a legelső vonattal Minszkbe. Álmatlan éjszaka. Reggelre otthon vagyok. Megmérem a sugárzást a fiam pajzsmirigyénél – 180 mikroröntgen/óra! Akkor a pajzsmirigy volt az ideális sugárzásmérő. Szükségünk volt kálium-jodidra. Egyszerű jódoldatra. Gyerekeknek két-három csepp fél pohár gyümölcsszirupba, felnőtteknek pedig három-négy csepp. Tíz napig égett a reaktor, tíz napig kellett ezt folytatni. De senki se hallgatott ránk! Tudósokra, orvosokra. A politikát szolgálta a tudomány, az orvoslást is belekeverték a politikába. De még mennyire! Ne feledkezzünk meg arról, milyen tudati háttere volt a történteknek, milyenek voltunk akkoriban, tíz évvel ezelőtt. Működött a KGB, akárcsak a titkosszolgálatok. Zavarták a „nyugati adókat”. Tabuk ezrei, a párt és a hadsereg titkai… Instrukciók… Ráadásul mindannyiunkat arra neveltek, hogy a békés szovjet atom ugyanolyan biztonságos, mint a tőzeg vagy a szén. Gúzsba kötött minket a félelem meg a sok előítélet. A babonás hit… De maradjunk a tényeknél, csak a tényeknél…

Aznap… Április huszonhetedikén úgy döntök, kiutazom az Ukrajnával határos Homeli területre, Brahinba, Hojnyikiba és Narouljába, e járási székhelyektől alig harminc-negyven kilométerre van az erőmű. Minden információra szükségem volt. Fogom a műszereket, meg kell mérnem a háttérsugárzást. A következő eredményeket kaptam: Brahinban 30 000 mikroröntgen/óra, Narouljában 28 000… Szántanak, vetnek. Készülnek a húsvétra… Tojást festenek, kuglófot sütnek… Miféle sugárzás? Mi az? Nem kaptak semmilyen parancsot. Követelik a beszámolókat odafentről: hogy megy a vetés, milyen ütemben halad? Úgy bámulnak rám, mintha elment volna az eszem: „Micsoda? Miről beszél, professzor?” Röntgenek, mikroröntgenek… Egy másik bolygóról jött jövevény nyelve…

Visszamegyünk Minszkbe. Bőszen árulnak a proszpekten pirogot, fagyit, darált húst, zsömlét. A radioaktív felhő alatt…

Április huszonkilencedike. Pontosan emlékszem mindenre… Napra pontosan… Reggel nyolckor már Szljunykounál előszobázom. Tipródom, csak tipródom, de nem fogadnak. És ez így megy este fél hatig. Akkor jön ki Szljunykou dolgozószobájából egy neves költőnk. Ismertük egymást:

– Megtárgyaltuk Szljunykouval a fehérorosz kultúra problémáit.

– Hamarosan nem lesz kinek fejleszteni ezt a kultúrát – fakadtam ki –, nem lesz senki, aki olvashatja a könyveit, ha nem telepítjük ki a lakosságot Csernobil környékéről. Ha nem mentjük meg!

– Miket beszél! Már eloltották a tüzet.

Végül nagy nehezen bejutok Szljunykouhoz. Előadom sietve, mit láttam előző nap. Meg kell menteni az embereket! Telefonáltam Ukrajnába, ott már megkezdődött a kiürítés…

– Mit szaladgálnak a városban sugármérővel az emberei (az intézetből), csak pánikot keltenek! Tanácskoztam Moszkvával, Iljin akadémikussal. Nálunk minden rendben… Bevetették a hadsereget, a haditechnikát. Kormánybizottság dolgozik az erőműben. Kiszállt az ügyészség. A helyszínen folytat vizsgálatot… Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy még tart a hidegháború! Ellenségek vesznek körül minket…

Már több ezer tonna cézium, jód, ólom, cirkónium, kadmium, berillium, bór és ismeretlen mennyiségű plutónium borítja a földjeinket (a csernobili nagy teljesítményű vízforraló csatornarendszerű urán-grafit reaktortípusban atombombagyártáshoz szükséges plutóniumot állítottak elő) – összesen négyszázötven fajta radionuklid. Ez a mennyiség a Hirosimára dobott bombák háromszázötvenszerese volt. Fizikáról kellett beszélni. A fizika törvényeiről. De ellenségekről beszéltek. Ellenségeket kerestek.

Ezért előbb vagy utóbb valakinek felelnie kell. „Egyszer majd azt fogja felhozni a mentségére – mondtam Szljunykounak –, hogy a traktorgyártáshoz ért, a sugárzáshoz meg nem (hisz korábban a traktorgyár igazgatója volt), én viszont fizikus vagyok, vannak elképzeléseim a baleset következményeiről.” De mit számít ez?! Egy professzor, egy-két fizikus veszi a bátorságot, és oktatni akarja a KB-t? Nem, ez nem gengszterbanda volt, inkább úgy határozhatnám meg őket, hogy egybeolvadt bennük a tudatlanság és a korporatív gondolkodás. Jól megtanulták az apparátusban életük aranyszabályát: nem szabad kilógni a sorból. Meg kell felelni a felsőbbség elvárásainak. Szljunykou épp előléptetést várt, bármelyik nap hívathatták Moszkvába. Gondolom, telefonáltak a Kremlből… Beszélt vele Gorbacsov… Nyilván azt mondta, maguk ott Fehéroroszországban ne essenek pánikba, így is elég nagy lármát csap a Nyugat. A játékszabályok pedig olyanok, hogy ha az ember nem tesz a feljebbvalói kedvére, nem helyezik magasabb beosztásba, nem a legjobb helyre megy kiküldetésbe, nem a legjobb dácsát kapja… Tetszenie kell… Ha még mindig zárt rendszerben élnénk, a vasfüggöny mögött, mint régen, akkor most is ott laknának az emberek az erőmű mellett. Mindent titkosítanának! Ne feledkezzünk meg arról, mi történt Kistim^[2] környékén és Szemipalatyinszkban…^[3] Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország…

Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel. Veszélyhelyzetben… Itt pedig… 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla. De lett volna más mód is! Javasoltuk… Anélkül, hogy kihirdetnénk, pánik nélkül… Egyszerűen jódkészítményeket juttatni a víztározókba, ahonnan az ivóvizet vesszük, belekeverni a tejbe. Legfeljebb annyit éreznek az emberek, hogy kicsit más az íze a víznek… Más íze lett a tejnek… Hétszáz kilogramm preparátumot tároltak a városban, felkészülve a hasonló esetekre. De a raktárakban maradt az egész… Tartaléknak. Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől. Aktatáskában hordtam magammal a sugárzásmérőt… Minek? Mert elegük volt belőlem, nem engedtek be a főfunkcikhoz… Ekkor elővettem a sugárzásmérőt, és odahelyeztem a titkárnők vagy a sofőrök pajzsmirigyéhez, akik épp az előszobában üldögéltek. Ettől megrémültek, ez pedig néha segített, és beengedtek. „Minek rendez itt jeleneteket, professzor? Talán csak maga aggódik a fehérorosz népért? Úgyis meghal mindenki valamiben: az egyik a dohányzástól, a másik autóbalesetben, a harmadik végez magával.” Kiröhögték az ukránokat. Térden csúsznak a Kremlbe, kérnek pénzt, gyógyszert, sugárzásmérő műszert (hiány volt belőle), a mi főnökünk meg (azaz Szljunykou), negyedóra múlva ilyen helyzetjelentést adott: „Minden rendben. Megoldjuk saját erőből.” Megdicsérték: „Derék dolog, fehérorosz testvérek!”

Hány emberéletbe került ez a dicséret?!

Vannak információim arról, hogy a főnökség vett be jódot. Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. Ez jódoldat nélkül elképzelhetetlen lett volna. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátására tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb… (Elhallgat egy pillanatra.) Ezért még senki sem felelt…

Végül már nem fogadtak. Nem hallgattak meg. Akkor kezdtem levelekkel bombázni őket. Jelentésekkel. Térképeket, számokat küldözgettem mindenfelé. Minden fórumnak. Négy dosszié telt meg az anyaggal, mindegyikben kétszázötven lap. Tények, csak tények… Minden eshetőségre felkészülve lemásoltam két példányban, az egyiket a munkahelyemen, az irodámban, a másikat pedig otthon tartottam. A feleségem rejtette el. Miért készítettem másolatokat? Mert jó az emlékezetem, tudom, milyen országban élünk… Mindig magam zártam az irodámat. Aztán egyszer megérkezem a kiküldetésből, és eltűntek a dossziék… Mind a négy vastag dosszié… De én Ukrajnában nőttem föl, mindkét nagyapám kozák volt. Kozák jellemem van. Írtam hát továbbra is. Beszédeket tartottam. Meg kell menteni az embereket! Haladéktalanul el kell rendelni a kitelepítést! Állandóan szolgálati úton voltunk. Az intézetünk állította össze a „szennyezett” területek első térképét. Az egész dél piros volt rajta… Lángolt.

Ez ma már történelem. A bűn története…

Elvitték az intézet műszereit sugárzásellenőrzésre. Mindet elkobozták. Magyarázat nélkül. Fenyegető telefonokat kaptam otthon: „Ne riogasd az embereket, professzor. Mert elküldünk a jegesmedvék közé. Képtelen vagy felfogni? Elfelejtetted? Hamar elfelejtetted!” Nyomást gyakorolnak az intézet munkatársaira. Megfélemlítenek minket…

Írtam Moszkvába…

Hívat az akadémiánk elnöke, Platonov:

– A fehérorosz nemzet egyszer még megemlékezik arról, hogy milyen sokat tettél érte, az viszont hiba volt, hogy írtál Moszkvába. Súlyos hiba! Azt követelik, hogy bocsássalak el az állásodból. Minek kellett írnod? Hát nem tudod fölfogni, kivel akaszkodtál össze?

Nekem térképeim és számaim vannak. Nekik pedig? „Pszihuskába” zárhatnak…^[4] Fenyegetőznek. Autóbaleset érhet… Figyelmeztetnek. Ebből akár bűnügy is lehet. Szovjetellenes propagandával vádolhatnak. Vagy akár egy doboz szögért is meghurcolhatnak, ami nem szerepel az intézet leltárában…

Tényleg bűnügybe kevertek…

El is érték a céljukat. Infarktust kaptam… (Hallgat.)

Ott van minden a dossziékban… Tények és számok… Bűnös számok…

Az első évben…

Egymillió tonna szennyezett gabonát dolgoztak fel takarmánynak, megetették a marhákkal (a húsuk pedig a lakosok asztalára került). Stronciummal szennyezett csonttal etették a baromfikat és a disznókat…

Kiürítették a falvakat, de bevetették a földeket. Az intézetünk adatai szerint a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok földjének egyharmada volt cézium-137-tel szennyezett, a sűrűsége gyakran meghaladta a 15 curie/km²-t. Szó sem lehetett tiszta termékekről, még azt is meg kellett volna tiltani, hogy hosszabb ideig tartózkodjanak ott. Sok helyen stroncium-90 rakódott le a szántóföldekre.

Azzal táplálkoznak a falvakban a helyiek, ami a konyhakertjükben terem, de nincs semmiféle ellenőrzés. Senki se világosította fel őket, nem tanították meg nekik, hogyan kell élniük. Nem is volt ilyen program. Csak azt ellenőrizték, amit elvittek innen… Moszkvába szállítottak… Oroszországba…

Falusi gyerekeket választottunk ki, aztán megvizsgáltuk őket. 1500, 2000, 3000 mikroröntgent mértünk náluk. Vagy 3000-nél is többet. Ezek a lányok már nem szülnek. Genetikailag károsodtak…

Oly sok év telt el azóta… Néha fölébredek, és nem tudok elaludni…

Szánt a traktor… Megkérdezem a kísérőnket, a körzeti pártbizottság emberét:

– Vett-e föl legalább védőálarcot a traktoros?

– Nem, anélkül dolgoznak.

– Hogyhogy, maguknak nem hoztak?

– Ugyan már, miket gondol? Annyit hoztak, hogy elég lesz kétezerig. De nem adjuk ki, nehogy pánikot keltsünk. Elmenekülne mindenki! Szétszaladnának!

– Mi a fenét művelnek maguk?

– Maga könnyen beszél nekünk, professzor! Ha kivágják a munkahelyéről, talál másikat. De én hová menekülhetnék?

Micsoda hatalom. Az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött. Ez már nem is átverés, hanem az ártatlanok ellen indított háború…

A Pripjaty partján végig… Sátrak állnak, pihennek az emberek, a családjukkal együtt. Fürdőznek, napoznak. Nem tudják, hogy pár hete már a radioaktív felhő alatt fürdőznek és napoznak. Szigorúan tilos beszélni velük. De gyerekeket is látok… Odamegyek, és kezdem nekik magyarázni… Csodálkoznak… Hitetlenkednek: „És miért nem hallhatunk erről a rádióban és a tévében?” A kísérőnk… Rendszerint a helyi hatalom, a körzeti bizottság egyik embere jött velünk, ez volt a rend… Nem szól semmit… Leolvashatom az arcáról, milyen érzések viaskodnak benne: jelenteni vagy nem jelenteni? Ugyanakkor a nyaralókat is sajnálja! Hisz rendes ember… De nem tudom, melyik érzés győz, amikor visszamegyünk… Jelenti vagy nem jelenti? Mindenki maga döntött… (Hallgat egy darabig.)

Mi még mindig sztálinista ország vagyunk… És él a sztálinista ember…

Emlékszem a kijevi pályaudvarra… Rémült gyerekek ezreit viszik el a vonatok, egymás után. Sírnak a nők is, a férfiak is. Ekkor gondoltam először arra: „Kinek kell ilyen fizika? Ilyen tudomány? Ha ilyen nagy árat kell fizetnünk érte…” Most már köztudott… Megírták… Micsoda sztahanovista tempóban építették a csernobili atomerőművet. Szovjet módra. A japánoknál tizenkét év telik el, mire üzembe helyeznek egy ilyen objektumot, nálunk két-három év is elég. A különleges objektum minősége és biztonsága olyan, mint az állattenyésztő telepeké. A baromfigyáraké! Ha hiány volt valamiből, nem számított a terv, lesajnálták, pótolták azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Ezért öntötték le bitumennel a gépcsarnok tetejét. Pontosan ezt a tetőt oltották a tűzoltók. És ki vezette az atomerőművet? Egyetlen atomfizikus se volt a főnökségben. Voltak energetikusok, turbinaszakértők, politikai munkatársak, egyetlen specialista, egyetlen fizikus sem volt köztük…

Olyan technikát talált ki az ember, amelyhez még nem nőtt fel. Nem való neki. Lehet pisztolyt adni a gyerek kezébe? Esztelen gyerekek vagyunk. De ezek érzelmek, én pedig nem engedélyezek magamnak érzelmeket…

A földön… A földben, a vízben radionuklidok találhatók, radionuklidok tucatjai. Radioökológusok kellenének… Fehéroroszországban nem voltak, Moszkvából kellett hívni szakembereket. Valamikor még a mi tudományos akadémiánkon dolgozott Cserkaszova professzor, a kis dózisok, a belső sugárzás problémáival foglalkozott. Öt évvel Csernobil előtt számolták föl a laboratóriumát – nálunk nem történhet semmiféle katasztrófa. Miről beszélnek? Az élenjáró szovjet atomerőművek a legjobbak a világon. Miféle kis dózisok? Miféle belső sugárzás? Radioaktív élelmiszerek… Fölszámolták a laboratóriumot, nyugdíjba küldték a professzort. Ruhatáros állást szerzett valahol, adogatta a kabátokat…

És senki sem felelt semmiért…

Öt év alatt… Harmincszor annyi gyerek szenved pajzsmirigyrákban, mint Csernobil előtt. Emelkedett a születési rendellenességek száma, több a cukorbeteg a gyerekek között, baj van a veséjükkel és a szívükkel…

Tíz évvel később… A fehéroroszok átlagos élettartama ötvenöt-hatvan évre csökkent.

Hiszek a történelemben… A történelem ítéletében… Csernobil nem ért véget, még csak most kezdődik…

 

Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka,

a Fehérorosz Tudományos Akadémia

Atomenergetikai Intézetének igazgatója

 

PÁLFALVI LAJOS fordítása