Jászberényi Sándor írásai a Jelenkor folyóiratban>

(részlet)

 

1.

 

Két döglött korcs himbálózott a szélben.

A nyakuknál fogva akasztották fel őket, drótkötéllel, a sikátor bejáratánál. Friss dögök voltak, a bundájukból még pettyezett a vér. Kis foltokat hagyott a sárban. A sikátorból hangzavar szűrődött ki, keveredett a város forgalmának zajával. Férfiak kiabáltak hangosan és izgatottan. Csütörtök este volt a Halottak városában. A nap már órákkal ezelőtt lebukott a Mokattam hegy vörös sziklái mögött.

Az őrület hónapjai voltak, mert nem tudtam aludni. Nappal élőhalottként jártam a várost, és az éjjelek sem hoztak semmi enyhülést.

Az első embert, aki ópiumot adott a kezembe, Khálid Rámzinak hívják. Egy piszkos kávézóban találkoztunk a belvárosban, egy hónappal ezelőtt. Százötven fontot kért a nyers ópiumért, amit zsírpapírban nyomott a kezembe. Megadta a mobilszámát.

Az ópiummal tudtam kezelni a kóros álmatlanságomat. Fogalmam sem volt már, milyen rendesen aludni, így igazi felüdülés volt az a néhány nap, amíg volt nálam. Tudtam dolgozni, tudtam aludni. A legboldogabb ember voltam a világon. Aztán az ópium elfogyott, az álmatlanság és a látomások visszatértek. A harmadik nap ébrenlét után elővettem a mobilomat és tárcsáztam Khálidot. Sokadjára vette fel a telefont. Mondta, hogy jöjjek a Halottak városába.

„A Szájíd Ájsa mecsettől nem messze leszek, a Bahtaknál. Gyere ide kilencre!” – kaptam az útmutatást. Fél órával a megbeszélt találkozó előtt taxiba ültem és a mecsethez vitettem magam.

A Halottak városa egy óriási temető, ahol minden szürke és sáros. Betonút már nem vezet a düledező kripták közé, az állatpiacnál véget ér. A gazdagok temetkeztek ide régen. Itt emeltek pompás kriptákat a halottaiknak, egy saját várost, és a vidék szegényeivel őriztették őket. Ahogy azonban múlt az idő, a szegények felhozták Kairóba a családjaikat, és szépen lassan beköltöztek a kriptákba. Így telt meg élettel a temető.

Pontban kilenckor szálltam ki a taxiból a Szájíd Ájsa mecsetnél. Egy, a mecset előtt üldögélő, botra támaszkodó öregtől megkérdeztem, merre találom a Bahtakot, az öreg a kezével az egyik sikátorra mutatott. Cuppogott a sár a cipőm alatt, miközben haladtam egyre beljebb a Halottak városába. Az orromat betöltötte a szemét és az emberi vizelet szaga.

A Bahtak nem ott volt, amerre az öreg mutatta. Erre fél óra bolyongás után jöttem rá. Eltévedtem a süllyedő kripták alkotta szűk sikátorok között. Körbe-körbe jártam. Csörgettem Khálid mobilját, de nem vette fel. Ekkor vettem észre a két himbálózó kutyatetemet a falon és hallottam meg a férfiak kiabálását.

Az akasztott dögök mellett vékony kis út futott egészen a Mokattam hegy lábáig. Arra mentem. Egy térre vezetett, az oldalainál égett a szemét. Ez, valamint egy lángoló olajoshordó szolgáltatott minden fényt. Megvilágította a férfiakból álló tömeget, akik a tér közepén gyűltek össze. A sikátor kijáratánál egy galabíjás, patkánypofájú férfi állta az utamat, a kezében husánggal.

„Hát te meg mit keresel itt, khoéga?” – kérdezte. A levegőbe csapott a bottal, jól hallottam a húzását.

„Khálid Rámzit keresem.”

„Milyen ügyben?”

„Vásárolni jöttem.”

Az arab végignézett az izzadságtól átütött piszkos ingemen, a kialvatlanságtól bevérzett szemeimen, majd bólintott és félreállt az útból.

 

2.

 

A tömeg egy rozsdás, egymás mellé állított fémhordókból álló ring körül gyűlt össze. Az emberek kiabáltak és rázták az öklüket a levegőben. Egy darabig kerestem Khálid Rámzit a sokaságban, de nem találtam. Közelebb mentem a ringhez, hogy lássam, mi történik. Senki sem foglalkozott velem. Mindenki el volt foglalva a verekedéssel, ami zajlott.

Két tizenéves gyerek püfölte egymást a hordók gyűrűjében, mezítláb és félmeztelenül. A lábujjaik között kibuggyant a sár, mindketten piszkosak voltak és izzadtak. Az egyikük egy fejjel magasabb volt a másiknál, ez lehetett az idősebb. Ránézésre azonban ő sem volt több tizennégy évesnél. Ököllel, teljes erőből ütötték egymást. Nem védekezett egyikük sem komolyan, csak összeugrottak és szétváltak egy-egy ökölcsapás erejéig. Köröztek egymás körül. A verekedés azonban komoly volt. Erről tanúskodott a kölykök felrepedt ajka és szemöldöke, a gézből készült, piszkos bandázsukon a vér.

Hamar megértettem a mérkőzés szabályait. Nem nagyon voltak. Nem voltak szünetek, senki sem állt valamelyik oldalon bedobni a törülközőt, ha elszabadul a pokol. A tömeg azt várta, hogy az egyik gyerek kiüsse a másikat.

A magasabb gyerek vezette a meccset. Súlyra is több volt, mint az alacsonyabbik, a hosszú kezével pedig el tudta tartani annyira a másik fiút, hogy ne kapjon igazán nagy ütést. Nem tudtam, mióta verekszenek, de mindketten kimerültnek tűntek, ziháltak. Az egyik ökölváltás után egymáshoz tapadtak és lerogytak a sárba.

Ekkor lépett közbe valaki a nézők közül. Egy félméteres nádpálcával ütni kezdte a két gyereket, amíg fel nem álltak a földről. Imbolyogva álltak egymással szemben a tűz fényénél, sártól és vértől mocskos arccal. Az alacsonyabbik gyerek elvesztette az egyensúlyát és térdre rogyott. A tömeg fújolni kezdett, a másik gyerek győztesen széttárta a kezeit és vigyorgott.

„Fejezd be! Fejezd be!” – üvöltözték kórusban a férfiak.

A magas fiú odalépett a földön térdelő kölyökhöz, a jobb lábára lépett és teljes súlyával arcon vágta. Az ütés tompa hangját még a ricsajban is hallani lehetett. A megütött elvágódott a sárban.

„Musztafa! Musztafa!” – kiabálta mámorosan a tömeg. A fiú megfordult, magasra tartotta a kezét, és körbe-körbe ugrándozni kezdett a ringben, mint a győztesek.

Ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított. A kiütött fiú egyszer csak megjelent Musztafa mögött, mintha a semmiből tűnt volna elő. Csak a mindkét orrlukából folyó vér jelezte, mekkora ütést kapott az előbb.

„Hé, te!” – kiabálta az alacsonyabb fiú. Musztafa megfordult, ekkor érte az ütés. Tökéletes, jól bevitt jobb horog volt, hallani lehetett, ahogyan Musztafának összecsapódik az állkapcsa. Az ütés erejétől megpördült, elvesztette az egyensúlyát, és fejjel nekiesett az egyik olajoshordónak. Azonnal elveszítette az eszméletét.

A tömeg néhány másodpercig döbbenten állt. Végül zúgni kezdett: „Kicsi oroszlán! Kicsi oroszlán! Kicsi oroszlán!”

Az alacsony fiú azonban nem ünnepeltette magát. Egy pillanat alatt átmászott a mögötte álló hordókon és eltűnt. A tömeg szétnyílt előtte, majd újra összezárult. Újabb ricsaj vette kezdetét, ezúttal különböző férfiak körül alakultak ki csoportok, a fogadók követelték a pénzüket.

Khálid Rámzit továbbra sem láttam sehol, így ott maradtam a ring mellett.

Az ájult fiú szépen lassan magához tért, először féltérdre állt, majd a hordóba kapaszkodva lábra. Csúnyán beverte a fejét, az egyik szeme egy nagy véres seb volt. Néhány másodpercig bizonytalanul álldogált, majd ő is kimászott a ringből. Egy százhúsz kilós, trikós, nagydarab férfihoz indult. A pasas vaskos pénzköteget tartott a kezében, és különböző embereket fizetett belőle. Valamit mondott a férfinak, amit már nem hallottam. A férfi gyűlölettel teli pillantást vetett rá, majd hátat fordított neki. A fiú térdre vetette magát és átkulcsolta a lábát, rimánkodott. A férfi undorodva felé fordult és pofon vágta. A gyerek elterült. Néhányat belerúgott a földön fekvő, összegörnyedt fiúba, végül pár ember elrángatta mellőle. Percekig feküdt a földön a kölyök, majd nagy nehezen talpra állt megint. Botladozva, kezével a kripták falát támasztva tűnt el a sikátorban.

Hosszasan bámultam a jelenetet, majd megfordultam és tovább kerestem Khálid Rámzit. A ringgel átellenben, az égő szemétkupac mellett láttam meg. Barna galabíjában volt és fekete papucsban. A hasa kidagadt a ruhából, az arca pedig füstös volt a kosztól. Mellette állt a fiú, aki az előző meccset nyerte, és egy koszos műanyagpalackból vizet ivott.

„Abu khoéga?!’ – mondta Rámzi, amikor meglátott. „Azt hittem, már nem jössz.”

„Nem vetted fel a telefont.”

„Igen, meccs volt. Nyertünk.”

„Láttam. Van nálad ópium?”

„Erről akartam beszélni veled. Csak a jövő héten hozzák a kurva beduinok. És előleg is kell rá.”

„Ezt nem teheted velem.”

„Sajnálom. Amim van, az nekem is kell.”

„Ezt kibaszottul nem teheted velem. Nem tudok aludni ópium nélkül.”

Azonnal átfutottak az agyamon az elkövetkező napok. Ahogyan a hátamon fekszem a csótányfertőzött belvárosi hotelszobámban az éjszaka, és nem tudok aludni. A látomások egy véget ért polgári életről, egy kísértő nő és egy kísértő kisgyerek fel-feltűnő alakja. Az a megmagyarázhatatlan szorító és lüktető érzés a fejben, mely nem hagy nyugodni, mely napról napra egyre szorosabb lesz, míg az öngyilkosságon kezdek majd gondolkodni. Mintha egy szakadékba bámultam volna, úgy láttam magam előtt az álmatlanság poklát.

Nyilván látta a kétségbeesésemet, mert Rámzi békülékenyebb hangon azt kérdezte: „Mennyi pénzed van?”

„Van kétezer fontom.”

„Hol laksz?”

„Hotelben. A belvárosban.”

„Kifizetted már?”

„Igen. A hónap végéig.”

„Kár.”

„Miért?”

„Itt maradhattál volna, amíg megjönnek a beduinok. És kaphattál volna az enyémből.”

„Itt maradok.”

„Add a pénzt.”

Elővettem a zsebemből a kétezer fontot, és a kezébe számoltam. Nem érdekelt. Aludni akartam, csak ez számított. Mindegy, hogy hol, mindegy, milyen társaságban. El akartam veszíteni az eszméletemet. 

 

3.

 

Khálid Rámzi elég messze lakott a Bahtaktól. Hosszasan mentünk a sárban, kerülgetve a szemétkupacokat és a megdőlt kriptákat, mire elértünk a házáig. Hárman gyalogoltunk, Rámzi, a győztes fiú és én. Útközben megálltunk egy kifőzde mellett, ahol Rámzi adott öt fontot a gyereknek, hogy vegyen kusherit.

„Egyél, Amr, megérdemled” – mondta Rámzi és megsimogatta a gyerek fejét.

„Köszönöm, uram.”

Látszott a kölykön a végkimerültség, mégsem kezdte el magába tömni a tésztát. Vitte magával botladozva az utcán, nejlonzacskóban.

Khálid Rámzi háza a Halottak városának másik végében állt, ott, ahol a bolhapiac véget ért. Ez is kripta volt, a bejáratra ki volt írva a tulajdonos család neve. Az utcáról volt bevezetve az áram, láttam az ablakon befutó fekete vezetékeket.

Rámzi hosszasan matatott a galabíjájának a zsebében, majd egy vastag fekete kulcsot vett elő, és a fekete vaskapuba illesztette. A kapu felsírt, ahogyan kitárta. Miután felkapcsolta a falról lelógatott égőt, intett, hogy menjünk befelé.

A kripta két szobából állt, már ha nevezhetjük szobának a benti helyiségeket, ahol a gránit sírtömbök álltak. A nagyobbik szoba volt Rámzié. Arab típusú kanapé terült el a szoba sarkai között, a gránitra egy öreg, piszkos szőnyeget terített. A sírtömbön tartotta a tévét, melyre egy tehetős, a XIX. század elején élő befolyásos nemes nevét vésték eredetileg.

„Uram, ha ma este nincs más munkád nekem, akkor lefeküdnék aludni” – mondta Amr.

„Persze, menj csak” – felelte Rámzi.

„Jó éjszakát az uraságoknak.”

Kiment a szobából és a kisebbik helység felé vette az irányt. A sárga lámpafényben jól láttam, ahogyan egy szempár villan odabent.

„Van itt még valaki?”

„Amr húga. Megengedtem, hogy magával hozza. Helyezd magad kényelembe, Abu khoéga. Kérsz teát?”

„Kérek.”

Rámzi bekapcsolta a vízforralót, amíg felforrt a víz, cigarettára gyújtottam és leültem a földre. Odakint figyeltem Amr-t. A húga lehetett vagy 7-8 éves, mezítláb volt és piszkos. Együtt ették a kusherit. Egy piszkos fémbögrében Rámzi a kezembe adta a teát. Belekortyoltam, émelyítően édes volt.

„A te gyereked?” – kérdeztem és Amr-ra mutattam.

„Dehogy.”

„Akkor?”

„A kutya kölyke.”

Így nevezték Kairó számolatlanul sok utcagyerekét. A kifejezésre jól emlékeztem, mert riportot akartam készíteni a témáról még régebben.

„Megengedtem, hogy itt maradjon, amíg jól bunyózik.”

„Fizetsz neki?”

„Igen. 500 ginit kap minden nyertes meccs után.”

„És te mennyit keresel?”

„Ahhoz semmi közöd sincs” – mondta és köhögve röhögött.

Beleszívtam a cigarettámba. Éreztem a halántékom lüktetését a kialvatlanságtól.

„Hol az ópium?” – kérdeztem.

„Itt van már, ne türelmetlenkedj” – felelte Rámzi. Belenyúlt a galabíjájába, és elővette a zsebéből a papírba csomagolt, izzadt, barna ópiumot. A szaga azonnal megcsapta az orromat. Leszakított belőle egy darabot, majd a kezembe adta. Kis golyócskát gyúrtam belőle, és bevettem a számba. Az íze kesernyés volt, de tudtam, hogy hamarosan jobb lesz.

„Szép álmokat, Abu khoéga” – mondta Rámzi, majd ledőlt a kanapéra.

A falnak vetettem a hátamat, rágyújtottam és vártam.

Először a nyelvem zsibbadt el. Elzsibbadt és eltűnt, mintha sosem lett volna. Nem kellett többé szavakat formálnom vele, nyom nélkül eltűnt. A hiánya nem zavart. Ezt követte a lábam, mellyel nem kellett járnom többé, az ezerszer elátkozott kezem, mellyel a nőkhöz értem, a szívem. A gyorsítókhoz szokott szívem, mely dühöngve pumpálja az ereimben a vért, lehalkult. Csendes dorombolássá szelídült. Eltűnt az arcom és a szemem.

Megszűnt az idő.

A bőrömről patakzó izzadság nem cseppent le többé a földre, a sivatag felől szitáló finom sárga por, mely beszínezte és megbetegítette a kripta kertjében álló pálmákat, megdermedt a levegőben. A kősivatagban nem pattogtak a kövek. A sivatagi bekötőúton megálltak a fekete kombik.

 

4.

 

Egy asszonyt látok álmomban. Fehér bőrű és barna hajú. Szeme, mint a lobogó tűz, lába, mint a kohóban izzó sárgaréz. Az arca pedig olyan, mint a teljes erejében ragyogó nap.

Egy dombon áll. Meztelen talpa alatt besüpped a homok, fehér egyberuháját fújja a szél. Mögötte nappali fényesség ragyog, pedig éjszaka van. A nagy fényesség bántja a szemem. Felemelem a kezemet, hogy védjem az arcomat.

A domb alján állok és indulok felé. Kimondhatatlan erő mozdít.

Térdig gázolok a forró homokban, égeti a lábam.

Szólok hozzá, de nem hallja meg. Arccal az éjszaka felé fordul. Hiába kérlelem, hogy segítsen nekem. Rám se néz, nem hallja hangomat.

Éveknek tűnik, mire a dombra felérek. Mindkét lábam vörösre ég. Az asszony mellé érve az erőm elhagy. Erőtlenül és mozgásra képtelen, a hasamon fekszem. De nem is kell erő a látványhoz, mely a dombtetőről fogad.

A nagy fényesség egy égő város fénye. Lángolnak az utcák, lángolnak a házfalak, lángolnak a közértek és lángolnak a buszmegállók. Égnek az ablakokban a muskátlik és égnek a parkok. Még a föld is sárga lánggal ég, fojtó fekete füsttel. Zsíros pernye száll az ég felé, majd nagy pelyhekben hull a földre. Megfesti arcom és kezem.

 Megmagyarázhatatlan szomorúság fog el, ahogyan nézem az égő várost. Más szomorúság ez, mint mit eddig ismerni véltem. Mindent átjáró, sejt-szintű szomorúságot érzek, annak a szomorúságát, aki mindent elveszített, amit ismert és szeretett.

Fekete könnyeket sírok a koromtól, nézve a porig égő várost, melynek minden utcáját, házát, lakóját ismerem.

„Ki tette ezt?” – kérdezem.

Fekete felhő száll fel a város mellől. Először koromnak hiszem. A felhő azonban, magasra emelkedik, irányt vált, megindul felém. Egy varjúcsapat a felhő, károgva repül el a domb felett, ahol fekszem, majd visszafordulnak és körözni kezdenek a fejem felett. A károgásuk elnyomja a recsegve égő acélszerkezetek zaját.

A nő, aki eddig háttal állt az éjszakába nézve, kinyitja ökölbe zárt kezét. Kihullik belőle valami, pörögve esik le elém a homokba. Egy kék műanyag öngyújtó az, olyan, amilyet bármilyen közértben lehet kapni. Amint a homokba érkezik, azonnal lángra lobban, sisteregve ég el.

„Miért?” – kérdezem összegörnyedve. „Miért?”

Próbálom megfogni a nő lábát, de átnyúl vékony bokáján a kezem. A szám tele megy homokkal az erőlködéstől, köhögni kezdek. Minden erőmet összeszedve feltérdelek, majd felállok. A varjak egyre gyorsabban és gyorsabban köröznek felettem, látom a tollakat kitárt fekete szárnyaikon.

„Miért tetted?” – kérdezem megint, ezúttal az asszonytól. Szeméből eltűnik az írisz. Fehér lesz, mint a telihold. Lassú léptekkel elindul lefelé a dombról. Ekkor hangot hallok, mely olyan, mint nagy vizek zúgása.

„Minden érvényes, mindent megtehetsz.”

Olyan erővel szól a hang, hogy a fülemre kell tapasztanom a kezemet. Mire elmúlik, az asszony már nincs sehol.

Hideg lesz és sötét. Fázni kezdek. A város, mely az előbb még nagy lánggal égett mögöttem, néma lesz. Feketén állnak a romok. Lerohanok a dombról, hátha találok valami menthetőt. Órákon keresztül keresek turkálva a megszenesedett törmelék között, de semmi. Már feladom, amikor egy megfeketedett táblát találok az egyik halomban, rajta a felirat: „Nagy szabadság nem hinni semmiben.” Összekoccannak a fogaim, remeg a kezem, látszik a leheletem. Botladozva elindulok, hogy kijussak a hidegből.

 

(A teljes szöveg teljes a Jelenkor októberi számának decemberi frissítésekor lesz elérhető honlapunkon pdf-formátumban. A fotó forrása: Facebook.)