– A múltkor azon gondolkoztam, hogy ki volt igazán közelálló barátom… Arra jöttem rá, hogy három nemzedéket kell elővenni. Egyrészt vannak az öregek, akikkel rengeteg időt voltam együtt a New Yorkban és hát a lakásukon, ez elsősorban Vas, aztán Zelk, de idetartozik Déry és Ottlik. Azután volt az én nemzedékem, akik a legközelebb álltak hozzám. Az Eötvös Collegium-béli nagy barátságok, Szűcs Jenő, Kucsman Árpád, Domokos Matyi. Mindegyiknek külön története van, a közös az, hogy nagyon fontosak voltak az életemben, minden máshogy alakult volna, ha nem ismerkedem meg velük. Nagyon tiszteltem őket, az eszüket, a becsületességüket. Halálukig kapcsolatban voltunk. Szűcs a halála előtt egy héttel még itt volt, nagyot beszélgettünk, nem mondta el, mit tervez. Matyi nagyon váratlanul halt meg. Kucsmannál bent voltunk a kórházban a fiammal, ő volt a világ legszelídebb, legkedvesebb embere. Sokáig nem is tudtam, milyen jó a vegyészetben, a maga szakmájában. Egészen más dolog érdekelte, mint engem, de ez nem érintette a kapcsolatunkat. Felvághatnék azzal, de nem teszem, hogy mindegyikünk Kossuth-díjas lett, meg Széchenyi-díjas. Aztán voltak a fiatalok. Elsősorban Várady Szabolcs. Most már csak ő él a társaságból, nincs Petri, és a szintén kiváló költő, Orbán Ottó sincs a régi barátok közül. Furcsa módon sok nálam fiatalabb ember halt meg… Fodor Géza, a kiváló zeneesztéta, akinek sose tudtam a titkát, nagyon tartózkodó ember volt, úgy mondanám, a becsület őrülete hatotta át. És meghalt például Szebényi Cecília, a nagyszerű rádiós szerkesztő, aki ennek a rádióműsornak a gazdája volt.

– „Ki lenne az a barátod, akivel szívesen beszélgetnél újra, s mit kérdeznél tőle?” – ezt kérdezted 1976-ban egy tévébeszélgetésben Vas Istvántól. Te kit választanál?

– Igen, ez egy sorozat lett volna, Oláh Gábor rendezte, de csak a Déry készült el belőle, meg ez Vassal. Emlékszem, Vas Radnótit választotta. Én, azt hiszem, Vast választanám. A kedvességét, az összes cinizmusával meg a nem kóser dolgaival együtt, például azzal, hogy prezentálni akart engem Aczélnak. Sőt, tudod, mit? Talán pont e cinizmusa miatt választanám. Ő annyiban bölcsebb, mint te vagy én, hogy tudta, mi tartozik rá és mi nem, hogy azzal érdemes foglalkozni, ami rá vonatkozik, azt érdemes szóvá tenni, ahol valahogy érintve van az ember. Ha nem érint engem, nem foglalkozom vele. Ennyiben cinikusabb, mint én, mert én minden dologra fölhorgadok, még mindig. Persze mindig ott van bennem az ellenkezője is, hogy az ellenkezőjét is mondhatnám és csinálhatnám. Néha csinálom is.

– Egyszer mesélted, valaki azt mondta rád, ha vívó volnál, két perc múlva a pást másik oldalán vívnál…

– Hát igen… Vas húsz évvel volt idősebb nálam, többet élt ama régi világban. Mások voltak a tapasztalatai. A rendszerváltáskor azt mondta, nem kell hosszú idő, hogy nagyon utáljátok majd az új rendszert. Most boldogok vagytok, hogy eltűnik a kommunizmus, de tíz év múlva nagyon utáljátok majd az új rendszert. Most már én sem tudom, melyik a rosszabb. Volt igaza, nem? Valahogy Vasnak mindig igaza volt. Emlékszem, valamikor az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején fent volt nálunk egy este. Fölolvasott egy verset, nekem volt egy Tesla-magnóm, arra föl is vettem. Zelk is ott volt, ő a Sirályt mondta magnóra, ami kéziratban volt még akkor. Az Óda a tegnapi asszonyokhoz, Pista verse olyan nőkről beszél, olyan tegnapi asszonyokról, ugye, akiknek az első férjét a nácik ölték meg, a másodikat meg a kommunisták zárták be. Ilyen volt például a Csillag Vera grafikus, akivel  tényleg ez történt. Ez egy jó vers, és volt benne egy sor, illetve egy kifejezés, hogy a mai „idegbabák”. És akkor én azt kérdeztem Pistától – Klári is ott ült, aki ugye éjjel-nappal dolgozott, hajnalban kelt, gyerekei voltak –, hogy hát mért lennének idegbabák a mai nők, hogy mért kell szembeállítani őket a tegnapiakkal, és akkor ezen vitáztunk. Azt mondta, hogy te valami abszolút igazságot keresel egy versben. Márpedig egy versnek szubjektív igazsága van, a költő, jelen esetben ő, ezt gondolja a saját múltjáról, a saját életéről. És hogy ha így olvasol, akkor nem jól olvasol, magyarázta Vas, mert egy verset az intenzitása felől kell olvasni, annak objektív igazsága nincs. Az a lényeg, hogy milyen szuggesztíven van elmondva. És akkor megint tanultam valamit. Pistától lehetett, nagyon okos volt, nagyon művelt, a legbonyolultabb dolgokat tudta áttetszően, világosan elmondani. Azt se felejtsd el, hogy én rettentően sznob voltam és vagyok, és egyszerűen büszke voltam, hogy olyasvalakivel ülök együtt, olyan embernek vagyok a lakásán, aki ismerte Kosztolányit, aki kifejezetten jóban volt Babitscsal. Klári egyébként Vasékat nagyon szerette. Zelket, Kormost és Déryt is, de Vasékat különösen.

Ővelük nagyon jó volt együtt lenni, ott nem volt gond, hogy mi legyen a vacsora náluk vagy nálunk. Még a legszerényebb valami is jó volt, zsíros kenyér hagymával, egy pohár borral. Klári szerette, hogy nem kellett viselkedni, lehetett csak úgy lenni, természetesen, ahogy egy ember. Mindenféléről beszéltünk, politikáról nem nagyon. És nem félelemből nem, ne gondold, még a legrosszabb időkben sem. Én, kérlek szépen Zoltántól se, Tibortól se féltem ilyen szempontból. Egy másik, zárt világuk volt nekik, egy másik is volt, ahová engem nemigen bocsátottak be, kíméletből, én legalábbis úgy éreztem. Furcsa világ volt az, a vonalas és az antivonalas nagyon összekeveredett. Meg kellett felelni, hogy ki tudjad játszani. ’56-ban, a forradalom alatt is nagyon jóban voltunk, rengeteget mászkáltunk együtt, megebédeltünk, pár kávéház vagy étterem volt csak nyitva.

Azt már elmeséltem, hogy október 23-án a Kulacsban Pista épp gyöngytyúkot rendelt, s mikor kérdeztük, mért nem jön, azt mondta, neki fontosabb a gyöngytyúk, mint a forradalom. Persze hülyéskedett, mert szívvel-lélekkel a forradalom mellett volt. Ugyanakkor az is igaz, hogy később gondoskodott róla, hogy ez a marhaság, hogy neki a gyöngytyúk fontosabb volt a forradalomnál, eljusson Aczél fülébe. Nagy esze volt a taktikához, igen rafinált volt, és nem valami egyéni előnyökért, hanem az volt az elve, hogy a mű érdekében ezt vagy azt meg kell, és meg lehet tenni. Egyébként hatalmas tekintélye volt, Aczél nagyon hallgatott rá, ők jó barátok voltak. Azt például, hogy Juhász nagy költő, ő adta be Aczélnak. És jó, hogy beadta. Ha a dolog nem is, az nekem imponált, kérlek, hogy egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy – az ő kifejezésével – „bezupált”. Világosan megmondta hatvanvalahányban a barátainak. Ültünk a New Yorkban, hosszan beszéltünk erről, és bizonygatta, hogy a mű érdekében be kell zupálni. Hát Pista, mondtam neki, az életedben bezupálhatsz, de a műveidben úgyse tudsz. A hetvenes évek végén nagyon nem szerette az én ellenzéki játékaimat. Van is egy levelezőlapom tőle, a ’77-es aláírás után küldte, valahol vidéken volt, „Szlava gerojim”, írta rá igencsak ironikusan, hogy tisztelet a hősöknek. Elismerően elítélt ezért, így mondanám. Amikor találkoztunk később, akkor először megölelt, utána nagyon lebarmolt. Ő ezt az aláírósdit kifejezetten veszélyesnek, károsnak tartotta. Hogy ez melyikünkre a legjellemzőbb, nem tudom, de mikor Klárinak elmondtam, hogy reggel itt járt Kenedi, és én aláírtam valamit, és lehet, hogy ki fognak rúgni, Klári azt mondta, te jobban félsz attól, hogy a Vas Pista mit fog szólni, mint a kirúgástól. Havonta kétszer együtt ebédeltünk, egészen a legvégéig. Egyszer itt a Kiskakukkban, egyszer pedig a Mátyás pincében. Egyszer ő fizetett, egyszer én. Amikor már nagyon beteg volt, minden nap vagy minden másnap bementem hozzá a kórházba, általában Szabolccsal együtt. Mondott is ilyeneket, a vége felé, hogy most már olyan, mintha a fiam lennél. Nem is mesélem, ezek nagyon érzelgős dolgok. De még egyet elmondok. Amikor szerkesztettem a válogatott verseit, és írtam hozzá előszót, itt adtam oda neki, a Kiskakukkban. Olvasta, aztán azt mondta: nem is gondoltam, hogy ennyire szeretsz. Igen, én nagyon szerettem őt. Hogy mondjam, az embernek vannak életproblémái, meg politikaiak, meg hát közlési problémái is, amikor a Holmit csináltam. És meg kell mondjam neked, alig van ember, akitől tanácsot lehet kérni, akinek el lehet mondani, akivel meg lehet beszélni, ha valami gondod van. Ilyen szempontból a halottak közül, Klári után persze, Vas hiányzik a legjobban. Déry nem, az ő véleménye nem érdekelne. Vasé igen, még akkor is, ha politikában, az utolsó időben messze is voltunk egymástól. De annyiszor igaza volt az emberrel szemben… statisztikailag, általában igaza szokott lenni, úgyhogy az ember akkor is igazat adott neki, ha, mondjuk, nem volt igaza.

– A hajdani beszélgetésünk alatt is, de főleg utána többször szóba került közöttünk, hogy mért nem írsz emlékiratot, például a legépelt interjúkból kiindulva vagy azok alapján, s te ezt mindig elhárítottad, mondván, olyant, mint Vas István nem tudnál írni, rosszabbat meg minek.

– Az az érdekes, hogy Vas pedig Kassák önéletírását, az Egy ember életét tartotta az abszolút mércének, s attól félt, hogy ő nem tud olyat. Aztán mégis megírta. De igazad van, Pistának furcsa módon abban is nagy szerepe volt, hogy nem írtam memoárt. Akárhonnan nézem, döntő szerepet játszott az életemben, egy egész könyvet kellett volna írnom róla.