Régóta érzem már, hogy volt valami varázsa annak, amikor egyessel kezdődtek az évszámok, hogy azok az emberek, akik abban az évezredben élhettek, amely egyessel kezdődött, mind valami olyannak a részesei lehettek, ami először történik, vagy legalábbis a történelem fenntartja számukra ennek a látszatát. Az, hogy az egyes után nagy számok álltak, azt jelentette, nagy dolgok történtek. És tényleg: minél nagyobb szám állt az egyes után, annál jelentősebb dolgok történtek abban az évszázadban. Mióta kettessel kezdődik az évezred, csak fura dolgok történnek. Kettes, aztán nulla: mintha az egyest átugorva dupla sebességre kapcsolnánk, hogy utána megálljunk, s körülnézve rájöjjünk, semmi értelme nem volt előreszaladni, hogy utána kettőt visszalépjünk. Az elmúlt évtizedekben, melyet 21. századnak és a harmadik évezred kezdetének nevezünk, egyelőre semmit sem hagytunk magunk után, csak válságokat, értelmetlen háborúkat, tönkrement akkumulátorokat és számítógépeket, egy rakás felesleges dolgot, ami a következő évezredben semmit sem jelent majd az emberek számára. Technikai fejlettségünk ellenére mindez elég gyenge kezdés az előző két évezredhez képest. Az elsőnek rögtön az elején megszületett Jézus, a kétharmadánál Mohamed. A második elején országokat, meghatározó kultúrákat alapítottak, később az együttélés magas szintű és hatékony struktúráit alakítottuk ki, felértékelődött az élet, egyre nagyobb jelentőséget kapott a tudomány és a művészet, egyre többet ismertünk meg a világból, amely körülvesz minket, tudásunkkal együtt a világ is egyre nagyobb lett. A harmadik évezred elején, tudásunk és esztétikai érzékünk csúcsára jutva szinte minden képességünket a technológia fejlesztésére használjuk, amivel a világ egyre szűkülő hellyé válik, nem szükséges már olyan sokat tudnunk róla, mint korábban, s az életünk egyre fontosabbá válik, olyannyira fontossá, hogy már semmi sem számít azon kívül, még maga a világ sem. Egykor harcosok voltunk, az életünket áldoztuk a szebb jövőért, ma kicsinyesek lettünk, önzők, gyengék és gyávák. Nincs múltunk, sem jövőnk, csak hosszan elnyújtott, sehonnan sem eredő és sehová sem tartó jelenünk.

Magunkba zárkóztunk, kommunikációképtelenek lettünk, keressük ugyan az interakciót környezetünkkel, de csupán addig vagyunk képesek fenntartani, amíg megoldjuk semmitmondó problémáinkat, melyekkel megtöltjük mindennapjainkat, miközben képtelenek vagyunk rendezni az életünket, mert nincs meg hozzá az akaratunk, csak téblábolunk mindennapjainkban. Keressük az egyedüllétet, de esténként belefulladunk a magányba, ha kapcsolatban élünk, nem tudunk mit kezdeni partnerünkkel, egy idő után megszokjuk egymást, vagy elválunk, alkoholistákká, drogosokká, más függőségektől szenvedőkké válunk. Önmagunkba záródottságunk megakadályoz abban, hogy értelmezni próbáljuk az élet jelentőségét, vagy akár csak észrevegyük azt, s így az elmúlásra, a halálra sem vagyunk képesek méltóképpen felkészülni, mert modern világunkban elvesztettük azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a halál értelmezhető és feldolgozható.

Munkáinkat képtelenek vagyunk befejezni, mert folyton újabb feladatokat kapunk, meglehet, nem is kell őket befejeznünk, mert feladataink egyáltalán nem fontosak, munkahelyünk hazugságra épül, hazugságból élünk, én is abból éltem, amikor a NamacaPent vezettem, az alkalmazottaim hazudtak nekem és maguknak is: a pénz érdekelt mindannyiunkat, és amíg mindenkinek megérkezett a megfelelő összeg a számlájára, addig mindig minden rendben volt.

Gyerekeinknek semmihez sincs motivációjuk, mert az ő feladataik sem fontosak, de ők legalább még őszinték önmagukhoz, felismerik feladatnélküliségüket, ezért már fiatalon kiégnek, mert nincs jövőjük, ez pedig abból következik, hogy nekünk, szülőknek sincs fogalmunk a saját jövőnkről (nem is lehet, hiszen folyton változunk és változtatunk, képtelenek vagyunk akár csak egy héttel előre gondolkodni, az időjárást sem tudjuk megmondani egy héttel előre, ugyanakkor biztosan állítjuk, hogy képesek vagyunk szembenézni a klímaváltozás okozta katasztrófákkal, melyet évtizedekre előre látunk), hogyan tudnánk hát megmondani, mi lesz fontos számukra a jövőben? Mivel őszintén állnak a világban, melyet létrehoztunk számukra, magatartászavarosak lesznek vagy autisták, esetleg a tönkrement házasságunk miatt lelkileg sérültek, pökhendiek és dacosak, agresszívek, szektások, neonácik, életképtelenek, de ez utóbbira csak legyintünk, hiszen már a mi szüleink is ezt gondolták rólunk, aztán mégis lett valahogy.

Olyan világban élünk, ahol nehéz magunkat tartani az elhatározásainkhoz, ahol már nem egymással kell versenyeznünk, hanem felsőbbrendű intelligenciákkal, akik még a saját elménket is ki akarják sajátítani, ahol már nem egymást akarjuk kifosztani, mint a középkorban, hanem a világ akar kiforgatni bennünket mindenünkből, s az egyetlen megoldás, ha remeteként elrejtőzünk előle.

Minden, amiről itt írok, jól példázza, milyen lett a világ, és bárki megértheti belőle, miért nem sikerült befejeznem a kék füzetet. Bármennyire is igyekszem fókuszálni, én is ennek a társadalomnak a része vagyok, amelynek tagjai mást sem csinálnak, mint a folytonos kiszakadást keresik, hogy hogyan tudnának minél gyorsabban és minél többet egyedül lenni, s ezzel létrehozzák a társadalomból kiszakadni vágyók társadalmát. Persze, hogy megtelt a kék füzet, ha folyton elkalandoztam és felesleges fecsegéssel töltöttem meg, ahogy azt most is teszem ezekkel az oldalakkal, persze, hogy nem vettem egy másikat, és nem folytattam, amikor menekülnöm kellett az elől, amit végül önmagam számára teremtettem, ami egy hirtelen döntés következtében csak ott termett, akár egy váratlanul felbukkanó ablak, egy váratlan üzenet a számítógépen, amely másfelé tereli a figyelmet, s olyan útra visz, ahonnan már nem találunk vissza. Milyen szerencse, hogy ez alkalommal végtelen számú oldal áll rendelkezésemre, van hely és van idő üres és zavaros filozófiára, olyan töprengésre, amely jól tükrözi korunk emberének gondolkodását: cél nélküli gondolatáramlatok, melyek nélkülözik az igazi mélységet és invenciót, a műveltséget és a fontos meglátásokat. A lényeg a túlírtság, a bőbeszédűség, mely meggyőzéssé szeretne válni, a sehová sem tartás és sehová sem tartozás, ahol kétségbeesésünkben már nem fordulhatunk senkihez, csak az intelligens eszközökhöz, melyeket arra hoztunk létre, hogy megtartsák helyettünk a fókuszt, a tudást, a memóriát és a kitartást, amelyeket évezredekbe került megszereznünk, fenntartanunk és fejlesztenünk, s néhány évtized alatt elvesztettünk.

Abba kell ezt hagynom. A történetre kell koncentrálnom.

Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú ideig bírom. Egy hétre terveztem, aztán lett belőle két hét, aztán három, végül hónapokig laktam a szemközti házban. Sokat megtudtam Beáról, az új szokásairól, a lányáról is megtudtam, amit egy két-háromévesről meg lehet tudni, Karlról is többet tudtam meg a szükségesnél, azt viszont sohasem sikerült kiderítenem, hogy a férje vagy az élettársa Beának. Kialakult a napi rutinom, kialakultak olyan szokásaim, melyek otthon soha nem jutottak eszembe, soha nem ettem például reggelire smoothie-t, rájöttem, hogy óriási dolog, de otthon soha nem volt időm elkészíteni, mielőtt elindultam. Felesleges dolognak tartottam, a modern világ egyik egészségmániás hóbortjának. Olyasminek, mint az Európában meghonosodott jógát, amely köszönőviszonyban sincs azzal a jógával, amit Tibetben gyakorolnak.

A legtöbbet mégis magamról tudtam meg. Meglepődötten tapasztaltam, hogy képes vagyok az otthoninál sokkal kényelmetlenebb ágyon aludni, hogy a laptopomat leszámítva (melyet jóformán csak meetingekre használtam és excel táblázatokat böngésztem rajta) képes vagyok mindenféle modern kütyü nélkül értelmes dolgokkal megtölteni a napjaimat. Egy másik meglepetés, hogy – bár nem annak szántam, nem annak indult, de – a vállalkozásom kiállt egy nagyon komoly próbát: ugyanolyan működőképes és jövedelmező maradt a jelenlétem nélkül hónapokon át, mintha végig jelen lettem volna. Több száz kilométeres távolságból, napi néhány óra ráfordítással is tökéletesen működött, és ettől boldog voltam. Tizenöt év alatt felépítettem egy vállalatot, amely most már önmagát hajtotta tovább, önmagától működött. Ez ugyanakkor elszomorított, mert azt jelezte számomra, hogy már a vállalatnak sincs rám szüksége, hogy ugyanúgy nincs rám szüksége, mint Beának nem volt, hogy ugyanúgy el fog magától dobni, ha nem vigyázok, s e gondolatok miatt megint előjöttek a Beával kapcsolatos negatív érzelmeim.

Fogalmam sem volt, hogy képes vagyok ennyi időn át egyedül ülni egy szobában, vagy az utcán bolyongani egy család után, és pusztán információkra és a saját (gyakran tűpontos, Auster nyomozóit megszégyenítő, akkor már-már zseniálisnak gondolt) következtetéseimre hagyatkozni, s egyáltalán nincs szükségem arra, hogy bárkivel is beszéljek. Időmet, életemet a körülöttem lévő világ megismerésével töltöttem – leszámítva azt a néhány délelőtti vagy késő esti órát, amikor meetingjeim voltak, amelyek azelőtt az egész napot kitöltötték és órákon át beszéltem rajtuk –, ősemberként, tárgyát elmélyülten kutató botanikusként gondoltam magamra, akinek nincs szüksége semmire a boldogsághoz, csak hogy tárgya minden percben rendelkezésre álljon a vizsgálatra, hogy élete végéig kutathassa. Kutatásom tárgya egyrészt önmagam gondolatai és érzelmei voltak, melyeken nehezen igazodtam el: csapongónak találtam magam, főleg a Beával kapcsolatos gondolataimat találtam csapongónak, hogy egyszer felfoghatatlanul erős szerelmet érzek iránta, talán erősebbet, mint mikor együtt voltunk, utána meg gyűlölöm, olyannyira gyűlölöm, hogy talán még bántani is tudnám. Gondolataim olykor elsöprő meglepetést okoztak, a kék füzetbe írtam őket, később helytakarékosság miatt papírlapokra, melyek folyton elkavarodtak, s a gondolatok sokszor gyorsabban jöttek, mint ahogy írni tudtam, ezért a laptopon is rögzítettem néhány hangfelvételt, melyeknek nagy részét a napokban visszahallgattam. Néha szörnyű, háborgó és elégedetlen, néha érzelmileg túltelített és szentimentális felvételeket hallottam, de mindig elfogadással tekintettem rájuk, akár negatívak, akár pozitívak voltak magamra, Beára, Juliára vagy Karlra nézve. Múltként kezeltem őket, mert bármennyire is élőnek, jelen idejűnek hatottak, hangszínem mindig emlékeztetett, hogy amikor e mondatokat felvettem, még sokkal fiatalabb voltam, s már rég magam mögött hagytam e mondatok hiábavaló tapasztalatát. Volt, hogy épp szitkozódós kedvemben voltam, és üvöltve átkoztam az életet és Beát, s volt, hogy elszánt középkori trubadúrok is megirigyelték volna mondataimat, úgy vizionáltam rövidesen beteljesülő szerelmünket, de tudtam, hogy bármit is hallok, nem kell állást foglalnom a két oldal között (legalábbis még nem), mert mindkét oldalon olyan ember áll, aki már nem én vagyok.

Ma a vizsgálatom tárgya a történet, annak hatása a jelenemre, s a történetben önmagam, s vele együtt az a személy, akivé váltam, aki ma biztosan nem létezne, ha a döntéseim és a véletlenek nem olyan irányba terelnek, melyeken végül haladtam. Akkoriban a vizsgálat tárgya kizárólag Bea volt, és rajta keresztül a másik két személy, akivel együtt élt, így vak voltam önmagamra, ahogyan jó és rossz, racionális és irracionális megkülönböztetésére már évtizedek óta vak voltam, csak a boldogságra koncentráltam, hogy minél hamarabb az enyém lehessen, és ehhez mostanra már tényleg csak egyetlen dolgot kellett megvalósítani. Elérkeztem tehát a ponthoz, nem volt több kifogás, nem lehetett több megfigyelés, ilyen távolságból már nem tudhattam meg többet Beáról, közelebb kellett kerülnöm hozzá. Közelebbről kellett vizsgálnom, akár a botanikus a növényt, melynek élőhelyét már felfedezte, de őt magát még nem ismeri.

*

A tavasz óraműpontossággal érkezett. Március 1-jén a nap reflektorként világította meg a szürke utcákat, sugarai izzó meleget hoztak, a járdáról félretolt hókupacok bokáig érő medencékké változtak, apró vízesésekként zúdultak a pöcegödrökbe. Az emberek láthatóan nem voltak felkészülve a hirtelen felmelegedésre: az enyhe szélben a kabátok kitárva lengtek gazdáik után vagy fáradtan lógtak karjukban bevásárlószatyrok és aktatáskák mellett, a járókelők gyorsléptű, teleaggatott ruhafogasként szerettek volna szárazak maradni az olvadó városban. Bea újra kinyitotta az ablakot, újra nézhettem, amint kikönyököl rajta minden reggel, amint az élet újraindul a nappaliban, amint Karllal néha szenvedélyesen csókolóznak a folyosón, amint megint sétálni mennek a parkba. A vegyesbolt falán a térfigyelőnek álcázott kamera újra működésbe lépett: némán figyelhette Beáék reggeli mozdulatait, rögzíthette a nappali történéseit, ahogy azelőtt minden nap. Elégedetten sétáltam át a boltba, megvettem a kávémat, és a számla mellé csaptam a szokásos 250 eurót. A boltos rezzenéstelen arccal vette el a pénzt, ahogyan mindig, mintha valóban csak a kávéért fizetnék.

[…]

(Fotó: Willy Larsen / Forrás: Libri)