Péntek Orsolya írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

A villamos utazóközönsége folyamatosan cserélődik. A Prenestinánál durva arcú, fáradt nők szállnak fel, a kocsiban tömeg, megnyílik előttük, mintha egyetlen, hatalmas élőlény volna. Valaki az ördög segglyukát emlegeti, il buco del culo del diavolo. Egy másik nő, akinek hiányoznak a fogai felül, nyitott szájjal röhög, az ajka felett verejtékgyöngyök, mélyen kezdi, aztán staccatóra vált, ugyanaz a sirálykacagás, mint a mainaszoké, Dionüszosz nőié Nápolyban.

A Porta Maggiorén kiszáll.

Kíméletlen a júliusi nap, vízért kapkod a város, az aszfalt púpokban gyűrődik fel, érzik a végállomás váltóinak és trafóinak fémszaga, a régi típusú villamosok bűzlenek, az újakon forrók a fémfelületek, kapaszkodni képtelenség. Sztrájk van, kiszámíthatatlan, hogy mi meddig jár és mikor jön, a tömegben röpködnek a mondatok, valamit mindenki hozzáfűz, amikor bejön egy villamos, amelyen nincs szám, tízen rohanják meg a vezetőt, hogy honnan jön és hová megy, aztán, amikor elindul, megtapsolják. Vagy öt megállót, ha halad, utána leszállít mindenkit. Róma lassan szivárog szerteszét, ketten maradunk egy sárga fal árnyékában egy idős úrral, a fal fölött píneák nyúlnak az égnek, és sűrű, zöld lomb hajlik ki a peremen. Az árnyékok kékek, az ég ragyog. Gőzöm sincs, hol vagyok. Az öreg az újságjába temetkezik. Szél sem rezdül, az autók eltűntek, dél van. Néha kinyújtom a kezem az árnyékból. Perzsel a nap.

– Majdcsak jön valami – mondja a férfi, fel sem nézve, és ahogy hajt egy lapot, feltűnik az út végén egy villamos, megint szám nélkül.

A sofőr kikiabál, hogy a Villa Giuliához megy, ha van kedvünk, szálljunk fel.

Alig utazunk páran.

Felnézek, a dombok derekán a villák közt mintha hűvösebb lenne. A pálmák levelei közt zizeg a szellő, meg-megcsap a menetszél a nyitott ablakon át, víz szagát vélem érezni benne, aztán virágét. A Villa Giulia környéke teljesen üres. Magam vagyok a legrégibb Itáliával, a rómaiak előtti Itáliával, amelyből talán egy ezredrészt, ha magamban hordozok. Talán csak egyetlen apró génszakasz, egy génszakasz egyetlen része, egyetlen apró nyom az arcvonásaimon, az ujjam formáján vagy a bőrszínemen, az orrnyergem íve, a szemöldököm vagy a szájam sarka. Hogy toszkán vagyok valamelyest nagyapám után, azt tudom. De vajon a toszkánok mekkora része etruszk még? Létezik, hogy még léteznek?

Nép nyomtalanul még sohasem tűnt el, akkor sem, ha látszólag igen.

Talán nem itt kellene feltennem ezt a kérdést, hanem Firenze mellett. Mindegy. Úgysincs rá válasz.

Ahogy átlépném a küszöböt, jobbról madárcsapat húz el az épület felett, majd csöndbe dermed a világ.

Fokozhatatlan a magány.

Egyes egyedül vagyok Rómával, talán a világgal. De magammal mindenképp. Mielőtt belépek, felnézek. Két karcsú pálma jóval az épület fölé nyúlik, a leveleik úgy susognak, ahogy a szisztrum Ízisz szentélye előtt. Hagyom, hogy a hang beburkoljon. Ismerem ezt, ezt a megállást. Ilyenkor felragyog a minden, ami van, egyetlen pontban; most a pálmák levelein ezüstként cikázó fényben, aztán széthull újra darabokra.

Belököm a kaput.

Az első vitrinből a húgom néz rám. A másikból a húgom lánya. Aztán felvonul a család többi tagja is.

Kapkodom a fejem. Körös-körül a mi arcaink, több ezer éve halott férfiak és nők élethű arcmásai, de mindet ismerni vélem, azt hiszem, ismerem is. Évek múltán jövök majd vissza valakivel, nem mondok neki semmit, egy szót sem, épp csak annyira elég a kapcsolat, hogy egy hét Rómát kibírjon, aztán vége is. Mégis, amikor belép, és körülnéz, azt mondja: ezek egy az egyben olyanok, mint ti.

Ti.

Ezek, akik nekem is ők, mégis mi vagyunk?

Egy lélek sincs rajtam kívül a termekben.

Hallgatom a szelet, legalábbis azt hiszem, a szél az a kinti pálmák levelei közt, de nem hallhatom itt bent a kinti pálmákat. Előbb csak szótagokat különítenék el, aztán mintha szavakat is azon az ismeretlen nyelven, amelyet beszélni soha többé nem fog senki, és amelyet úgy keresek, mint egy elfelejtett ízt, keresem, ahogy az arcainkat kerestem anélkül, hogy tudtam volna róla, most keresem az egyetlen szót, amellyel a világ elkezdődött; milyen hangokból állt a szó, amellyel a világ etruszkul elkezdődött? Nem lehetett más, mint az aum, de hogy hangzik más nyelveken az aum? Hogy héberül és hogy kínaiul? És nekem, aki annyi minden vagyok, hogy nem vagyok semmi, melyik aumot kell megtanulnom, hogy a világot keletkeztetni tudjam?

Ezt, vagy a hébert, vagy a szanszkritot? Ha ezt, vesztettem. Soha, senki nem fogja tudni, miként szólt.

Az asszírokról is többet tudunk, de még Japán őslakosairól is, mint az etruszkokról.

Az aranytáblára vésett szöveg erősen csillog a mesterséges fényben, de a jelek kivehetők.

Bogarászom, ahogy a nyelveket, bármelyik nyelvet szoktam, a latin, a görög, a cirill betűt olvasom, a szanszkrit már nem teljesen idegen, és néha a héber is dereng – talán olvasni megtanulhatok még egyszer –, de ez feltörhetetlen. Egy sor olvasható, a következő nem. A kiolvasott hangokból suttogás lesz, a betűk mint a madárlábnyomok vonulnak a villogó aranyban, minden nyelvet megérteni, amit a szívével tanul az ember, tudod jól, minden nyelvet, amit még beszél valaki – de ezt nem beszéli senki.

A veji Apollón arcát olyasvalaki faragta, aki ismeri az anyag nélküli világot, ahol, hogy a szépség ott is létezhessen, a dolgoknak formájuk lesz valahogy, egy pillanatra, vagy örökre. Mindegy, mert idő csak itt van, a földön. Ez előtt és ez után nincsen.

A vitrin tükrében figyelem az arcát. Nem akarok ránézni máshogy, csak tükörből, legalábbis egyelőre.

Apollóné bennem a művész és a férfi. A nő soha nem lehet az övé. Ha Hermész és Dionüszosz megkaphat egészen, ha az a Krisztus-szemű dervis, akivel Isztambulban együtt néztük a hajókat az alkonyi kikötőben, soha nem is hagy el, Apollóntól csak futni lehet.

Ő volna hát, aki szatírként űzi bennem Daphnét? Ő, aki a dögvészt küldi? Ő, aki hiába szeret, és akit hiába is szeretne halandó?

Az arca máshogy szép, mint Dionüszoszé vagy Hermészé. Botticelli Madonnáihoz hasonlít. Anyagtalan, örök szépségű férfi.

Dionüszosznak a méhem válaszolt, a köldököm alatt lüktető ideg, a szájam, a combhajlatomban a bőr, ott, ahol a legérzékenyebb, a nyakam a hajvonalnál, ahol, ha férfi a szájával érinti, onnantól azt tesz velem, amit akar, a szájam válaszolt neki és a nyelvem.

Dionüszosz keze olajosan siklott a bőrömön, narancsolajat izzadtak a pórusaink és gyantás bort a nyelvünk, fenyő- és vérízünk volt. De Dionüszosz arcát, azt nem láttam. Apollónnak csak az arcát látom, az arca hol az övé, hol a saját lányarcommá válik, aztán egy másik férfié, aztán a nőé, aki lettem, bámulom lélegzet-visszafojtva, aztán nevetni kezdek.

Hát persze. Apollón Dionüszosz másik arca, és számtalan arca van még Aphroditétől Héráig és Hermészig, Hádészig és Poszeidónig, és mindenkiben minden isten benne él, mint ahogy bennünk is bennünk élnek a szatírok, a bakszagú Pán, Ízisz és Mithrasz, Krisztus és Quetzalcoatl, bennünk élnek Buddha megkísértői, Mára három lánya, Daphné-arcom egyetlen pillanatra Apollónra ragyog, Mainasz-arcom és Ariadné-arcom Dionüszoszra, Aphroditéként Árész mellett fekszem, máskor Hephaisztosz mellett, vagy megint másvalaki mellett, Perszephonéként Hádészhoz megyek, a nyomomban rózsák nyílnak és halnak, és Hádészé belőlem az a rész is, amelyben az anacapri derű tükröződik, mint ahogy a fekete obszidiánon ragyog a nap.

Annak fénye sugárzik ránk, vagy annak az örvénye ránt le, akinek áldozunk, felnevelheted magadban Apollónt, Bacchust, Krisztust vagy Krisnát, végül felnevelheted magadban Buddhát vagy az Átmant.

Dionüszosszal is áldoztam neked – mondom a veji Apollónnak, és amikor megérzem az arcomon azt a könnyű legyintést, ami olyan, mint ahogy a pálmák levelei ezüstösen zizegnek a délutáni szélben, továbblépek a házaspár sztéléjéhez.

Nagyi. És nagyapa. A nagyanyám akkor halt meg, amikor a Goldberg-variációkat hallgattam Schifftől, folyamatosan rá gondoltam, minden pillanatban rá gondoltam, amíg szólt a Goldberg, ott volt velem, amíg elhagyta a testét, aznap este értem Firenzébe, és a haldoklása szép volt és tiszta, mint az, ahogy Schiff játszott.

De nem a halál végtelen. Hanem az élet.

Nem a halál végtelen, hanem az élet – mondja valaki másnap délben mellettem. A Catacombe di Sant’ Agnese nedves földszagában állok, megérintem a kezemmel a falat. Jéghideg van. Nem merek elindulni a folyosókon, bár halványan pislognak a drótba foglalt lámpák messziről, biztatóan. Mintha a halálba ereszkednék újra, újra és újra Rómában mindenhol, és minden katakomba és minden etruszk síremlék és minden megfeszített Krisztus felett ott magasodik a két pálma, amelynek legyezőszerű levelei közt játszik az ezüst szél, és minden sarkon minden templomban ott a Megváltó, az apszisban bárányként emeli fel a lábát vagy a világon trónol.

[…]