Erdélyi Ágnes: – Talán vagyunk néhányan ebben a teremben, akik itt voltunk 1999. június 7-én is, amikor Darvasi László első nagyregényét bemutattuk a Grand Caféban. A könnymutatványosok szekere időről időre felbukkan a mostani regényfolyamban is, mint a történelem szelleme. Azt sugallva, gondoljuk át, ezzel a történelemmel mit tud kezdeni az ember, mit tud kezdeni vele a szerző az első regényéhez képest, mit tud hozzátenni, mit lát máshogyan. Mi valójában a regény tétje? A szerző beszélgetőtársa Sz. Bíró Zoltán, történész, így a beszélgetés nagyon sok irányba haladhat majd.

Darvasi László: – Valószínűleg nincs olyan, hogy egyetlen tét. De ha mégis nagyon le akarjuk szűkíteni, akkor annyit tudnék mondani, hogy ennek a regénynek a tétje a nagysága és az elbeszélés módja. Lehet-e ekkora terjedelemben, és lehet-e így elbeszélni most, amikor az irodalmi narratívák többnyire másfelé mutatnak.

Sz. Bíró Zoltán: – Amikor Budapesten a CEU-n először bemutattuk a regényt, a bemutató előtti napon közelemben lévő kávéház teraszán összefutottam egy régi barátommal. Elújságoltam, hogy nagy feladat vár rám, Darvasi Lacival fogok az új nagyregényéről beszélgetni. A szomszéd asztalnál két, olyan húsz év forma, bölcsész kinézetű fiatalember ült, közülük az egyik – hallva a beszélgetésünket – megkérdezte: arról a Darvasiról van szó, aki A könnymutatványosok legendáját írta? Igen, róla – válaszolom. És még hozzáteszem, hogy ebben az új regényben a korábbi regény fő motívuma többször is felbukkan. És akkor ezek a fiatalemberek ott helyben elkezdtek ugrálni örömükben. Laci azt tartja magáról, hogy rétegíró. Lehet, hogy az, de ettől még vannak rajongói, és valószínűleg nem is kevesen. Nos, én most olvasóként és a rajongók egyikeként, nem pedig irodalmárként vagy esztétaként próbálom faggatni. Ezért megengedhetem magamnak azt a nagyon egyszerű kérdést, honnan jött az a késztetés, hogy írj egy olyan nagyregényt, ami átfogja a teljes 20. századot, merthogy eredetileg ez volt a szándékod, még ha a háromkötetes mű végül nem is jut el a rendszerváltásig, 1957-tel zárul? Azt tudom, hogy a regény majdnem tíz év munkájának eredménye, és hogy annak különböző részei nem a mű időrendjében születtek meg.

D. L.: – Ha a saját írói pályafutásomra tekintek, akkor azt kell látnom, hogy elkezdtem a ködös időkben, voltak kínai, németes, a jugoszláviai háború törzsi viszonyait idéző novellák, és voltak, amelyek az ókorban játszódtak. A könnymutatványosok legendája a 16-17. században történik, a Taligás a boszorkányperek történetébe fut bele a 18. században, 1728-ban, a Virágzabálók pedig 19. századi történet lett. Aztán van egy romantika kori, német díszletekkel dolgozó, de igazából magyar történetem, a Magyar sellő, a 18-19. század fordulójából. Tehát az írói építkezés, az életmű inkább ösztönös, mintsem tudatosságon alapuló alakítása alatt egyre közelebb kerültem a mához. Ebből bizonyára úgy tetszik, a szerzőnek van egy hódító szándéka. Nem terveztem előre, hogy így lesz, de lassanként be kellett látnom, hogy működik bennem egy „dramaturgiai imperializmusnak” nevezhető írói szándék, amivel meg akarom hódítani a belátható világot. Egyre közelebb kerültem ahhoz az időhöz, amiben élünk, amit a hozzátartozóink konkrétan átéltek, és egyre inkább éreztem, hogy erről beszélnem kell. Megvolt a hübrisz, hogy nagyot akarok. Valójában nem tudtam, mekkora elbeszélésről van szó. Nem tudtam, hogy mennyi emberrel, hány szereplővel kell foglalkoznom, annyit tudtam, hogy el akarok jutni a máig. Ez nem sikerült, de már folytatom, mégpedig úgy, hogy elkezdem a jelenben, a mostban. És szépen vissza fogok térni oda, ahol ez a regény, a Neandervölgyiek 1957. május elsején, másodikán fölfüggesztette a cselekményét, össze fognak érni a szálak.

Sok irodalmi példa lebegett a szemem előtt. Ha például megnézzük a Sorstalanságot, akkor ott egy szereplő tudatán keresztül átmosva látunk egy borzalmas, de korántsem patetikus történetet. A feleségem története, ami szintén egy nagyon nagy magyar regény, bár már kevéssé van benne a köztudatban, ugyancsak a tudatregény eszközeivel mutatja meg, mi a férfi és a nő között a legnagyobb kaland a szerelmen kívül – nyilván a féltékenység vagy a másik elvesztésének a félelme. A nagy példák mellett említhetem Danyi Zoltánt, akinek hasonlóképpen ilyen tudatszinten működik A rózsákról című regénye és a háborús traumával foglalkozó korábbi könyve, A dögeltakarító.

Mindig is jellemző volt rám, hogy sok emberrel és sok figurával dolgoztam, a Neandervölgyiek regényfolyamában aztán pedig igazán sok lett. Hogy egy ilyen hagyományos építkezésű, hagyományos karakterekkel dolgozó, hagyományos szituációkat felépítő, azokat egymásba kapcsoló írói elbeszélésmód meddig tud elmenni, és mennyit bír el az olvasó? Én úgy gondolom, nagyon sokat elbír. Knausgård, hát tessék, ott van a Harcom, hat kötet, lelkesen megvették őket. A kiadó jól járt, a szerző valószínűleg jól járt. És akkor ott van az izlandi Stefánsson, szintén őrült nagyságrendben dolgozik. Tehát van a nagyságnak helye, az amerikai irodalomban is ott van Franzen, Roth vagy McCarthy. Igenis lehet nagyelbeszélést írni, és hogy én tudok-e még, az nagyon nagy kihívás volt. A nagyon nagy mindig az egész illúziója. Az anyag aztán addig-addig nőtt, hogy egyszer csak meg kellett állnom, azt kellett észrevennem, nem lehet, nem szabad tovább beszélni. Nagyon komoly terjedelmű művek esetében a szerző azt érzi, most már örökké tudná írni. Az elengedés is írói feladat. Bevittem tehát az én kiadómba, a Magvetőbe, és az derült ki, ekkora terjedelmet még nem adtak ki. Több millió karakter. Jogos, hogy volt némi aggodalom. Én mégis úgy gondoltam, hogy a nagyelbeszélésnek van létjogosultsága, bele tud költözni az olvasó a nagyba, a bonyolultba, az összefüggéseknek ezekbe a szinte átláthatatlan hálójába, ahol mégiscsak van valamiféle rend, és ezt az idő intézi.

Sz. B. Z.: – Én két és fél hét alatt olvastam el a regényt, mert meg tudtam tenni, hogy ezekben a napokban semmi mással ne foglalkozzak. Laci pedig volt olyan figyelmes, hogy még egy sillabuszt is átküldött, hogy ne keveredjek el a több mint 300 szereplő között. Őszintén mondom, soha nem kellett elővennem, mert valahogy a regény, ahogy haladtam benne, folyamatosan eligazított, hogy ki kicsoda, és ki kivel milyen viszonyban van. Szerintem ez önmagában nagy attrakció. Laci úgy írt meg egy ilyen terjedelmű könyvet, hogy nemcsak maga nem gabalyodott bele ennyi szereplő egymás közti viszonyába, de még azt is meg tudta oldani, hogy az olvasó se tévedjen el, és ne kelljen újra és újra visszalapoznia, hogy kiről is van szó. Egy olyan regényről beszélünk, ami 1907-ben kezdődik, és eljut 1957 májusáig. A könyvet olvasva fölmerült bennem a kérdés, hogy amikor megvan a terv, hogy az ember egy nagyregényt írjon, akkor ebből a nagyregényből mit lát először. A történetet, a szereplőket, a köztük lévő konfliktusokat? Vagy semmi ilyet nem lát, csak belekezd?

D. L.: – A regény megjelenése után, a folytatáson gondolkodva találtam egy 2016-os változatot a számítógépemben, ami nagyjából kétszáz könyvoldalnak felel meg. Például megvolt az a jelenetem, hogy egy fiatal zsidó fiút bevagoníroznak, elviszi a vonat Auschwitzba, és közben magával ragad egy magyar katona fiút, és mind a ketten túl fogják élni. Ez megvolt, jóllehet még előtte meg utána is nagyon sok minden hiányzott. Ha ennyi szereplőt mozgatsz, az tulajdonképpen egy sakktábla, Tesz-Vesz város. Ha a dramaturgiai térben valamilyen oknál fogva elmozdítok egy szereplőt, akkor ő máshonnan fogja látni az eseményeket, ahonnan addig, vagyis máshogyan beszél, gondol, cselekszik. Pillanatok alatt létre jöhet egy olyan dramaturgiai erőtér, amiben egy jelentéktelennek tetsző mozdulattal akár 5-6-8-10-féle viszonyt változtatsz meg. Mint egy színházi rendezésben. Nem tudom, azt hiszem, a változtatásoknak a szüksége ösztönösen működik az írás folyamán. Megy a mozi. Leülök én is a székbe, mint önök most itt, előttem a vászon, pereg a mozi, valahogy én csinálom, de nézem is közben. Néha visszapergetem a filmet, gyerekek, vegyük újra, mi lenne, ha máshogy csinálnánk… És az is egy szempont, hogy a szövegnek lesz saját akarata, amit rendre figyelembe kell venni, mert soha nem tudhatod pontosan, mit hozol létre. Egyébként nincs a regényben egyetlen olyan mondat sem, amit ne írtam volna át nem egyszer, de inkább kétszer, nem kétszer, de inkább háromszor.

Sz. B. Z.: – Túl azon, hogy hihetetlen számú szereplőt mozgat, ennek a regénynek van még egy másik fantasztikus erénye. A nyelve. Különböző történelmi pillanatokban különböző kulturális regiszterben beszélő embereket hallunk. Aki 1910-ben beszél, nyilván másképpen beszél akkor, mint mondjuk 1932-ben vagy 1948-ban. Ez tisztán intuíció, vagy tudatos figyelem eredménye? Hogyan születik meg az a képessége a regénynek, hogy nyelvileg is tükrözi azt a változást, melyen ez alatt a fél évszázad alatt Magyarország keresztülment?

D. L.: – Hát ez volt az egyik legfontosabb, és magát kifejezetten óvatosan megmutató írói feladat: észre kellett vennem és érzékeltetnem kellett a változásokat. Mondjuk 1908-tól, különösen, ha visszakacsintok a 19. századba is, tehát 1908-tól az első világháborúig, és még utána is jó ideig nem változik olyan radikálisan a beszélt nyelv, az elbeszélési mód, az elbeszélés atmoszférája, a világlátás hangulata. Az első világháború szörnyűségei és mindenféle borzalmai dacára marad valami kedélyesség és otthonosság a máskülönben erősen megrendült világban, ami aztán a második világháború közeledtével tökéletesen elvész. Ez a kedély Kafka szorongató látomásai ellenére is igyekszik kitartani. Mindig az alakítja az elbeszélés nyelvét, a megszólalást, ahogyan a világ változik. Elég kínos lett volna, ha ezen a monarchiabéli nyelven, amin elindul a regény, szólaltatom meg 1953-ban vagy 1954-ben a szereplőimet, amikor éppen Törökszentmiklóson dolgoznak egy gyerek-gyilkosság-sorozaton. Rákosinál próbáltam például anekdotikusságot vagy humort belevinni a történetbe, hogy ellensúlyozzam azt a nagyon egyszerű toposzt, mekkora aljasság volt, amit ez az egyébként „stréber” fiatalember, vagy hát már nem is olyan fiatal ember művelt ebben az országban.

És a nyelv alakulásával változnak a kulturális referenciák és a kulturális jelenségek lehetőségei is. Bármilyen bomlási időszak és folyamat volt a Monarchia, de ott még van helye a kedélyességnek, van helye a legendának, a mesének. Be lehet cukrozni az elbeszélést. Nem úgy tekintünk a kurvára, mint ahogy manapság (bocsánatot kérek), hanem mondjuk úgy, mint Hunyady Sándor vagy Krúdy. Előbbre van a fölszépített esendőség, mint a kiszolgáltatottság. És akkor ez hogyan vész el, miközben egyre közeledünk a saját, konkrét időnkhöz. De azt talán világosan látni, hogy az úgynevezett csodaszerű és legendás elemek nálam eléggé tudatosan jelentek meg a Virágzabálókban, és a Taligásban is, a könnymutatványosok, ha csak villanásra is, de megmutatták magukat az előző két regényben, majd elég jelentékenyen felbukkantak a Neandervölgyiekben. Tudtam, hogy visszatérek hozzájuk. Tudtam, lesz velük dolgom, és nem is aprómunka. Itt is erőteljesen lépnek be az emberek életébe, és próbálnak meg változtatni, segíteni. Csodaszerű módon, de a csodák, illetve a kedély, a cukor elkezd fogyni. És azok a hőseim is elfogynak, akikkel érzelmi viszonyt lehet kialakítani. Elindulnak a pokol felé, és meg is járják a bűnök útját. Egyelőre úgy van vége ennek a könyvnek, hogy sok szereplő nagyon nagy bűnökkel terhelt. Miközben ott van az esendőség, ott van valamiféle kegyelmi lehetőség is talán. Egyetlenegy szereplőmre mondta valaki, egy olvasó barátom, aki egyébként hajójogász, hogy nincs hibája, igen. Egy szereplő van, akinek nincs hagyományos bűne, mert valahogy nem tudtam belekeverni semmilyen látványos emberi rosszba.

Sz. B. Z.: – Gondolom, ez a regény egyik, ha nem a legfontosabb alakja, Sós Erna, az egykori szolgálólány.

D. L.: – Igen.

Sz. B. Z.: – Úgy tűnik számomra, a regénynek a sebessége is változik. Ahogy haladunk az időben, a történet egyre inkább felgyorsul, amint a történeti idő is másképpen haladt az első világ­háború előtt, a két világháború között, a háború éveiben, majd azt követően. Mintha a történelmi időnek átadtad volna magad abban a tekintetben is, hogy egyre több dolog történik viszonylag rövid idő alatt.

D. L.: – Nem tudom megerősíteni, hogy ez teljes mértékben tudatos volt, inkább azt éreztem, nagyobb lendülettel kell haladni. Élesebben kell bevennem a kanyart. A 20. századi embernek két nagy és eléggé megoldatlan élménye volt, amit aztán nagyregényekben megpróbált valamilyen módon leképezni: az egyik az idő, a másik a tér élménye. Az idő, ami viszonylag lassú pörgéssel érte el a 20. századot, aztán tényleg nagyon sebesen kezdett telni-folyni, és ezt azért nekem is látnom kellett. A Virágzabálók kapcsán mondtam egyszer, hogy az az ember, aki 1700-ban született, az még szinte ugyanazon körülmények között távozott az életből 1800-ban, ha mondjuk száz évig élt.

Sz. B. Z.: – Aki viszont 1900-ban született, és mondjuk 1980-ban halt meg, mi mindenen ment keresztül. Nyilván nem mondok azzal újdonságot, hogy felgyorsult a világ, de közben meg tényleg. És akkor ezt a szöveg, a szöveg építkezése, a szöveg cselekményekben való gazdagsága is kénytelen visszaadni?

D. L.: – Lehetett volna elmélkedőbb szöveget csinálni. Vannak rá példák. Nádasnál a Rémtörténetekben száz oldalon keresztül kapál és gondolkodik a parasztasszony, és száz oldalon keresztül semmi nem történik a kapáláson kívül. Iszonyatosan repetitív, monoton cselekedetsorozat egy olyan világban, ami egyébként vágtat. Nádasnál lehet látni, hogyan tart ellent az ilyen sebességgyorsulásnak, a villámgyors térbelakásnak, majd föladásnak. Én úgy gondoltam, ha ennyi szereplőm, ha ennyi erőterem, ennyi viszonyom van, ha ennyi networköm működik egy epikai térben, akkor éppen elég, ha úgy jelzem az idő gyorsulását, hogy az életünk tere, személyes albérlete egyre kevésbé alkalmas arra, hogy egészként funkcionáljon. Az ember egyre leszűkítettebb, egyre kényelmetlenebb terekben él, ahol már nem találja sem az egészet, sem az egész illúzióját, pedig bárhová egyetlen szempillantás alatt eljuthat. Ez a lehetőség a hagyományos időélményünket írja fölül. Ez a szöveg megpróbálja ezt az emberi élményt, illetve ennek a kiteljesedését is visszaadni vagy sugallni.

Sz. B. Z.: – A regénynek van még egy nagyon érdekes vonása. Nem egy helyen utalsz számodra nyilvánvalóan fontos irodalmi előzményekre, Esterházy, Závada, Rubin Szilárd, Mészöly Miklós egyes motívumaira. Miért tartottad fontosnak, hogy ezek a motívumok felbukkanjanak a regény bizonyos pontjain?

D. L.: – Nem ugyanazok voltak az okok. Mészöly Miklóst azért vettem bele a regénybe, mert Sutting ezredes költői mélyszövése és egyik csúcsfigurája a 20. századi magyar prózának. Ez a tisztelet jele volt. Esterházyt azért, mert nagyon szerettem a lényét, a természetét, és nagyon hiányzik. Van egy elátkozott, rettenetesen jó magyar író, ő Rubin Szilárd. Kissé belebolondult egy gyilkosságsorozatba, amit 1953 és 1954 között Törökszentmiklóson követett el egy anya meg a lánya. Gyerekeket öltek, kútba dobálták az áldozatokat. Öt gyerek halt meg, és lehet, hogy az ottani orosz helyőrség katonái is részt vettek ezekben a hátborzongató gyilkosságokban, de ez nem bizonyított. Rubin Szilárd belebolondult a lányba, aki kéjgyilkos volt. Nekem, aki elég sok mindent el tudok képzelni és a fantáziám nem szorul különösebb támogatásra, szóval még nekem is borzongató, hogy ezek a gyilkosságok hogyan zajlottak. A részletek szörnyűsége. Törökszentmiklós a szülővárosom, jártam a rosszemlékű helynél, erről többet most, azt hiszem, nem illik mondanom. Rubin Szilárd Aprószentek című, a gyilkosságokat földolgozni igyekvő regényéből átvettem egy szépen kitartott, drámai jelenetet, de elforgattam, és egy másik szemszögből mutattam meg a történést. Ugyanígy átvettem Závada Természetes fényéből egy jelenetet, az orosz földön játszódó ütközet egyik drámai epizódját. Vagy inkább közel a tragikus színhelyhez, mintegy megelőlegezve a nemzeti drámát. Két magyar egység támad egymásra. Azt gondolják, az ellenséget lövik, holott saját magukra tüzelnek. Na, és akkor azzal játszottam el ott is, hogy belevittem a szereplőmet a Závada által leírt és leforgatott jelenetbe, és itt is egy másik szemszöget választottam. Hát nyilván Palit is eléggé szeretem, és akkor ez így van. Amiket más megír, történet. A történet meg úgy viselkedik, mint a jó kutya. A te történeted a másé is, az övé a tiéd is lehet.

Sz. B. Z.: – Egyfajta tisztelgés tehát.

D. L.: – Tisztelgés, igen. Vagy hát az egyik könyv azt mondja a másik könyvnek, szia. Szia!

[…]

(Ez a beszélgetés nem születhetett volna meg Szajbély Mihály
segítsége nélkül. Köszönöm neki – Darvasi László.)

(Fotó: Tóth László)