Azok a kilencvenes évek

A Kész az egész két fő és több alrészből áll. Első fele régóta ismert, ez a Kész regény, egy eredetileg könnyed tárcasorozatként megjelent posztmodern krimi. Első közlésekor két, gyógyíthatatlan műveltséggel megvert író társasjátéka volt, amit a nagyközönség előtt játszottak 1993–94-ben. Álneveken folytatott levelezésük legnagyobb része a „régi” Magyar Naplóban jelent meg, amikor Németh Gábor még a szerkesztőség tagja volt, és ő kapta azt a tárcaoldalt, amelyen az előző évben a Se dobok, se trombiták jött Parti Nagy Lajostól. Amikor Németh elkezdte közölni Gabriely György „talált” leveleit Poletti Lénárdhoz, akkor – a visszaemlékezések szerint^[1] – az volt az elképzelése, Szilasi László majd szépen észreveszi, hogy ő a címzett, és elkezd válaszolni. Az álnevek is „súgtak”, Szilasi azért ismerhetett volna magára, mert akkoriban Kanetti Norbert álnéven publikált (a Jelenkorban is), amitől a „Poletti Lénárd” hangzása valóban nem áll távol. Németh hét magányosan megjelent levél után szólt rá végül Szilasira, aki azzal szabadkozott, hogy látta is, gyanús is volt neki, mégsem reagált, mert túl nagy lebőgés lett volna, ha úgy válaszol, hogy mégsem ő volt a megszólított. Innentől kezdve aztán megjelentek Poletti levelei is, egészen addig, amíg a Magyar Napló szerkesztősége le nem mondott (a korszak egyik irodalmi botránya következményeként), így a teljes levelezés végül csak a 2000-ben megjelent Kész regény című kötetből lett széles körben ismert.

Maradjunk még kicsit itt, a kilencvenes években. Még Trabant van és májkrémkonzerv, de a közélet és a kultúra felszabadult, az irodalom játékelvű, művek helyett szövegek jelennek meg. Nagy a lapok, irodalmi egyletek, kiadók szaporulata, írótáborok, viták, csaták, lehúzások, zakatol az irodalmi élet. A felszabadultság jele, hogy a műfaji határok felbomlanak, a regiszterek átjárhatók, sőt átjárandók lettek, sikerük van a műfajhibrideknek, (a szótárregényeknek, az intellektuális, metafizikus krimiknek, az álponyváknak, az „áltörténelmi” regényeknek stb.), a közelmúlt lejárt szavatosságú műfajai helyett a fiatal szerzők szívesen támasztanak fel rég kihaltakat, mint esetünkben a levélregényt. Az egyik legfontosabb hívószó az intertextualitás, a szövegek előszeretettel mutogatják kapcsolódásaikat, az átvétel olykor provokáció, olykor hivalkodó ornamentika. Kicsit mindez műveltségi vetélkedő, sznob-parádé is volt, mégis inkább cinkosság, költői versengés és könyvemberek törzsi tudata. A kor irodalmának intertextuális hálózata a szabad szellemi kapcsolódás valószínűleg egyik utolsó internet előtti közös tapasztalata lehetett. És hívószó még a neoavantgárd is, mert a szubkulturális exkluzivitás és beavatottság nagy művészi gesztusrendszere még élő, inspiráló legendárium. Nem mellesleg ez az „elméleti boom” ideje is, ekkor érkezik egész Közép-Kelet-Európába torlódva számtalan új „nyugati” elmélet. A posztmodern és a dekonstrukció izgalmas, nemzetközi kulcsszavak, azt ígérik, hogy mindez nem három tucat pesti, szegedi stb. író és néhány ezer fős közönségének szórakozása, hanem ez az új, a globális játék.

A Kész regény korának gyermekeként vendégszövegekben, utalásokban bővelkedő örömszöveg. A levélregény mellett a krimi a legfontosabb műfaji mintája, méghozzá a megoldást minduntalan halogató, a várakozást végletekig csigázó, a misztikummal kacérkodó, Twin Peaks-szerű (1990–1991) krimi. Persze a műfaji minták követése éppoly ironikus, ahogy a levelekben megidézett „Sárbogárdy” (igen, ipszilonnal) sem dilettáns romantikus ponyvát írt, hanem annak paródiáját. A műfajparódiának tehát nem egészen arról a fokáról van szó, mint amit például Mészölynél, Nádasnál vagy Esterházynál megszokhattunk, akik olvasásdinamizáló céllal használtak krimi-dramaturgiai elemeket (például Az atléta halála és a Párhuzamos történetek is egy magyarázatra szoruló halálesettel kezdődik, a Hahn-Hahn grófnőben ott van Roberto kém-sztorija stb.), hanem a klisék harsány, tarantinósan túlzó használatáról. Ettől is lett önironikusan „kész regény” a cím. Felvonul a teljes eszköztár: van itt rejtélyes nagyszálló, gyönyörű hulla, torkán harapott sebbel, néma török masszőr, akiről kiderül, hogy beszél, viszont kém, van nő férfiruhában, kísérteties erdei ház, morfium, apró női revolver, álarcos vendégek, rejtett tapétaajtó, titkos English club, egyiptomi jelkép, albínó dog, jezsuita kórboncnok, jókora cliffhangerek, váratlan összefüggések és fordulatok komolyanvehetetlen mennyiségben. Ironikus természetesen a levelek nyelvi túldíszítettsége is. Gabriely és Poletti stílusa kimódolt, olykor szinte émelyítően édes („mintha mopszli szokna bonbonra”, 46.). De természetesen az affektáltság is reflektált, a fikció szerint ugyanis a talált levelek szerzői, Gabriely és Poletti ugyan a harmincas években írtak egymásnak, de nem a kor sztenderd magyarján, hanem a még diákkorukban kitalált, századfordulós zamatú privát nyelvükön. A stílus túlhabzásait egyébként már Poletti első levele után megpróbálták visszafogni, szerény eredménnyel.

Úgy is nézhetjük mindezt, hogy a két író alteregók álcájában folytatott levelezése a kilencvenes évek irodalmi hálózatának apró, mégis reprezentatív példája, hiszen mintaszerűen azt csinálták ők itt ketten, amit a kor fiatal és középkorú íróinak jelentős része (iskolásan mondva a magyar posztmodern próza első és második hulláma) csinált: új közös nyelvet alkottak, az egyéni teljesítményeken túlmenő irodalmi köznyelvet „fociztak össze”, csapatjátékban, egymástól átvett félsorokat ide-oda passzolgatva. Az a benyomásunk keletkezhet, hogy az 1990-es években többet olvasták egymást az írók, mint manapság, sőt inkább írtak egymásnak (ahogy esetünkben a két álneves levelező), mintsem a „könyvpiacnak”, de az is lehet, hogy ez csak a visszatekintő nosztalgia szokásos csalfasága.

A művészet giccs

Szilasi, mint a szekszárdi könyvbemutatón elmondta, ezzel a vállalkozással vált íróvá, a 2000-ben megjelent kötet lett első szépírói könyvpublikációja.^[2] Németh Gábor pályáján másféle fordulatot vagy inkább különutat jelentett ez a kötet. Rendszerváltás környéki indulásakor megjelent könyveinek (az Angyal és bábu [1990], A Semmi Könyvéből [1992]) poétikáját az irodalomnak való ellenállás, az irodalmiság minimalizálása jellemezte. Fő törekvése ekkor, hogy minduntalan elkerülje a kanonizált megoldásokat, a bevett forgatókönyveket, az automatikus szófordulatokat. Mintha az íróra nézve az úgynevezett „irodalom” volna a legfenyegetőbb veszély, ha nem vigyáz, az fogja megölni eredetiségét, spontaneitását. Az Elnézhető látképben később egybegyűjtött szövegeit újraolvasva így kommentálta mindezt: „Olvasom a kéziratot, látszik, hogy a szerző bármit megtett, csak rendes prózát ne kelljen írnia. Bármit, csak azt ne.”^[3] Mindebben talán nem tévedés neoavantgárd stílusú kívülállást, ellentartást felfedezni, főleg, ha a Németh által gyakran emlegetett Szentjóby-mondatot idézzük fel, miszerint „a művészet giccs”.^[4] Másrészt – ezzel látszólag tökéletes ellentétben – ugyanezek a művek állandóan kacérkodnak a toposzokkal, a kulisszahasogatóan hatásvadász megoldásokkal és gyakoriak a zsánerparódiák (főleg disztópia és krimi). Hasonlóan végletes volt a harmadik könyv, az Eleven hal is (1994), amelyben az esztétikai önmegkérdőjelezés, a metapoétikai szólam közben akadnak nagy, drámai giccsek, mint például a láthatóan élvezettel megírt Boleró című darab.

A kilencvenes évekbeli Németh Gábor-szövegek termékeny alapfeszültsége tehát két ellentétes elbeszélői magatartás együttese: a bevett művészeti hagyományok közönségességétől, korrumpáló hatásától elborzadó aszkétáé és a klisékben tobzódó hedonistáé. Az ellentmondást egy Németh-szövegrészlettel így lehetne feloldani: „Ha minden giccs / akkor csak a giccs nem az / éppen az nem giccs / amit a konvenció eddig annak nevezett”.^[5] A Kész regény különútja ezek fényében ekképp látszik leírhatónak: Németh a kilencvenes évekbeli neoavantgárd ihletésű, antiművészeti poétikájú műveiben (a három első önálló kötetében) rendszeresen portyázott „provokatív jelleggel” a zsáner, a giccs területére (azaz engedett a hedonizmusnak), a Gabriely-levelekben viszont eleve a giccs, a zsáner-dramaturgia az alapanyag, az van végletekig hajtva, mintha az irodalmi klisék hedonista maximalizálásától éppúgy várható lenne az irodalmi rendszeren való kívül kerülés, mint az aszketikus minimalizálásuktól.

Ugyanezen korszak poétikai dilemmájára Szilasi is kínált magyarázatot, ezúttal nem szerzőtársi, hanem kritikusi minőségében folytatva a dialógust. Szilasi a Németh Gábor-szakirodalom egyik legfontosabb, amúgy A huron tó megjelenése kapcsán írt szövegében^[6] Mészöly Miklósból indult ki. Míg a mindig újhoz kezdő Mészölynél még az volt az elv, írja, hogy amit már megírtak, azt nem szabad megírni, addig a Mészölyt radikalizáló Némethnél már az van, hogy amit meg lehet írni, azt nem szabad megírni. Ha Mészölyé afféle egyszer használatos poétika, akkor Némethé finoman szólva is öngyilkos poétika. De van belőle kiút: ha ugyanis már mindent megírtak, és csak az újraírás marad számunkra, akkor próbáljuk meg „alulmúlni az irodalmat”, parafrazálja Némethet Szilasi. A posztmodern megkésettség-tudatának rezignációjából születik a palimpszeszt-irodalom, de – és Szilasi szerint mintha ez Németh írást mégiscsak lehetővé tevő halvány reménye – lehet bízni abban, hogy az újraírásban történik valami váratlan, becsúszik valami akaratlan „arany hiba”, repedés keletkezik a szövegen, amelyen rálátni valami mögöttesre, valami lényegire. Szilasi ezen a ponton szkeptikus, szerinte itt Németh esszencialista – oly gyakori vád a kilencvenes évek vitáiban! –, ugyanis nem valami lényegire, hanem csak a palimpszeszt mögöttes rétegére, egy korábbi szövegrétegre látunk rá, de ez most mellékes. A lényeg, hogy a megkésettség-tapasztalatra két jellegzetes válaszlehetőséget körvonalazhatunk Szilasi akkori diagnózisára alapozva. 1. Ha „mindent megírtak már”, akkor mindegy, legyen az én újraírásom karneváli, vaskosan parodisztikus, „múlja alul” az irodalmat, 2. Ha „mindent megírtak már”, akkor a hiba fenntartott lehetősége az irodalom ellenszere, ebben az egyben még bízhat az író.
 

A két elbeszélő

Visszatérve a Kész regényhez, kettejük közül Gabriely a domináns, már csak azért is, mert az első hét levéllel ő határozza meg az elbeszélés irányát, Polettinek már van neve, alakjának már vannak vonásai, mielőtt egy sort is leírna, így a későn érkező szerzőtársnak egy már (fél)kész szerepet kell magára öltenie és kiteljesítenie, ami nem a legtipikusabb írói feladat. A történetalakítást illetően is korlátozottak a lehetőségei, már csak mellékszálat tud hozzátenni a Kész regény főszálához, színre lépése mégis jól ütemezett, tervezni se lehetett volna szebben, épp akkor indul el a komplementer Poletti-történet, amikor már ideje van egy új hang megszólalásának. Az egyenlőtlenség a szüzsé szintjén megfelel annak, hogy Poletti asszisztens, Dr. Watson a nyomozásban, például patikusként ő tudja kivizsgálni laborjában az elküldött mintákat, viszont a végén, amikor Gabriely levelei elmaradnak, akkor ő rekonstruálja az eseményeket, kriminológiailag is bravúros invencióval, afféle Hercule Poirot-vá előlépve. Azaz Polettinek nem sok szerep jutott a játékszabályok megállapításában, viszont az ő értelmezése alakítja ki a történet végső formáját.

A két figura afféle „remek páros” lett (ez is zsánerkövetelmény), alkati különbségük karakteres és tökéletesen illik a funkciójuk különbségéhez. Gabriely nagystílű, önveszélyes kalandor, ért nőhöz, kocsihoz, fegyverhez, eleganciája angolos, Poletti tudós elme, mai szóval „nerd”, okfejtése olykor tanáros (elnézést kér, hogy sokat ír), műveltsége latinos, enyhe franciás bukéval. Gabriely körül veszélyes vampok tűnnek fel, Polettinek bájos felesége van. A stílus enyhe szintkülönbsége is észrevehető, amikor a hetedik Gabriely-levél után elkezdődik a szerzők váltakozása. A Gabriely-levelekben tökéletes a bekezdés- és mondatritmus, és talán több a telitalálat-mondat. A pszeudo-levelezés írói nyilvánvalóan tisztában vannak azzal, hogy a szituációban adott a klasszikus költői verseny lehetősége, rá is játszanak erre, a válaszlevelek felidézik, kifordítják az előző levél utalásait, sőt, van levélpár (a 18–19.), ahol ugyanazokat a mellékalakokat írják meg a saját környezetükben más-más névvel, a „típusalkotás” versenyszámában mérve össze erejüket. Győztes nincs, mert mindkét levél írói bravúr, jutalomjáték az olvasónak, és annak bizonyítéka, hogy ennyi levélváltás után sem untak bele a játékba.
 

Kölcsönös szekundánsok, Poletti Lénárd emlékiratai

A kötet nemrég elkészült második felében a levelezés végére eltűnt (feltehetőleg meghalt) Gabriely helyett Poletti veszi át a kezdeményezést, először az ő emlékiratait olvassuk Kölcsönös szekundánsok címmel. Itt aztán hirtelen minden megváltozik: a műfaj (levél helyett emlékirat), a stílus (vége az archaizáló nyelvjátéknak), az elbeszélő poétika (határozottan realistább), és megváltoznak az elbeszélők is, hiszen a levelezés óta lezajlott a második világháború, ami finoman szólva is nyomot hagyott rajtuk. Bölcs döntés, hogy a szerzők nem ugyanúgy akarták folytatni a játékot, ahogy annak idején elkezdték. Én ezt úgy értelmezem, mint annak tudatosítását, hogy eltelt három évtized, nem írunk, nem írhatunk már ugyanúgy. Ám a kötetnek a sikerültség szempontjából is épp ez a legnagyobb kérdése, hogy miként lehet összefogni valamit, ami ennyire sokféle. Nem lesz-e vegyes saláta, amit két szerző írt harminc év különbséggel, álneveken (és a saját nevükön is, lásd Németh elő-, és Szilasi utószavát), ráadásul különböző műfajokban. Egyben marad-e az olvasói tapasztalatban az, amit a szerzői-kiadói döntés egyberagasztott? Mielőtt azonban erre a kérdésre válaszolni próbálnék, nézzük meg közelebbről, mi és hogyan változott meg a kötet második felében.

A 195. oldal a kötet fordulópontja. Ami eddig volt, tehát a Kész regény teljes anyaga, innentől kezdve komolytalan, gyerekes dolognak tűnik fel. Poletti kései emlékirata, a Kölcsönös szekundánsok ugyanis a traumatikus huszadik század kisregénye lett, sorra veszi a második világháború, a vészkorszak, a Rákosi-korszak, ’56 és a Kádár-konszolidáció éveit, olyan történelmi regény tehát, amely az ezredforduló táján jó időre gyakorlatilag a magyar próza szinte vezető műfaja lett. Maga Poletti minősíti „hagymáznak” hajdani barátjával folytatott levelezésüket: „Kitalációs, mesebeszédes levelek, nem igaz belőlük semmi…” A stílust is visszavonja: „A harmincas éveinkben jártunk, és kitaláltunk maguknak egy olyan nyelvet, ami már a korábbi század végén sem lehetett volna igazi” (200.). Persze ez, az örömelvű játék volt a boldogság, akkor is, ha nem volt igaz semmi belőle, csak a szerelem Héderváry Orsolyával, Poletti feleségével és a barátság Gabrielyvel. De abból az életből semmi nincs meg már. Az egészet, a nyelvet, az embereket és a meséket is eltörölte a háború.

Vakmerő lépés a mű második részét azzal kezdeni, hogy kedves olvasóm, az első rész csaknem kétszáz oldalából bizony semmi sem érvényes. Hiszen az olvasó esetleg azt a kérdést teszi fel, fittyet hányva szerző és elbeszélő különbségére, hogy akkor miért adtátok ki megint, hogy akkor mért is kellett nekem ezt most újra elolvasnom, mon chère Poletti? Azaz van ebben némi kockázat, de nekem mégsem jut eszembe hirtelen ennél karakánabb megoldás, ha az a feladat, hogy fel kell rázni az olvasót, hogy újabb százötven oldalra elrabolhassuk a figyelmét. Ez a kötet „dupla vagy semmi” pillanata, az elbeszélő hamiskásan mosolygó kártyásként elismeri, hogy az első partit kétségtelenül elvesztette, de újabb körre hív.

A Kész az egészben némi túlzással szólva egy kötetben van összesűrítve az utóbbi harminc év magyar prózatörténete. Ha nem is az egészé, de egy markáns tendenciáé bizonyosan. A kilencvenes évek örömelvű szövegirodalma helyett a Szekundánsokkal itt van egy olyan próza, amelynek feladata van. A játékos, kombinatorikus, apolitikus, nyelvcentrikus irodalom átadta a helyét a komoly, komor, múlttal szembenéző prózának, ahol a teljesítendő feladat nem vízügyi (lásd Illyés), hanem emlékezetkritikai, a közösség történelmi önismeretével kapcsolatos, azaz végső soron morális és politikus. Nemcsak Szilasinál, hanem vagy tucat magyar író életművében felfedezhető hasonló elmozdulás. Sokféleképp leírható folyamatról van szó, lásd például az „inga visszaleng” és az újrealizmus elméletét Takáts Józseftől. Itt ezt a tendencia- vagy paradigmaváltást egy köteten belül tanulmányozhatja az olvasó.

Az emlékezetkritikával tehát hagyományt folytat Szilasi. Ebből a szempontból a kisregény legjobban sikerült része 1957, a forradalom kijózanodott másnapjának megjelenítése, a „jó, akkor itt fogunk élni” (Gothár–Bereményi: Megáll az idő) pillanata és a Kádárral kötött kínos társadalmi paktum analízise, amit a szöveg „kiegyezett felejtés”-nek nevez. „Felejtsük el a közelmúltat. A tiéteket, de az enyémet is. 1956-ot cserébe 1944-ért. Egyik bűnt a másikért. Egyik feledést a másikért. Nincs emlékezés és nincsen gyász. Fojtsuk bele az egészet aljas tapintatba és gonosz némaságba” (241.).

A műfajváltással kockáztatott, mégis jól döntött Szilasi. A változásokra, láttuk, megvan a szövegen belüli magyarázat, akkor Poletti fiatal volt és bohó, megvolt a játszótársa Gabriely személyében, most a történelem kiűzte a játékos kedvet a világból. Ugyanakkor párhuzamot vélek felfedezni az elbeszélt múlt nagyjából negyven éve (az 1930-astól az 1970-es évekig) és a megírás harminc évre elhúzódó folyamatos jelene között. Az elbeszélt történetben már értjük a változás okát (háború, ötvenes évek stb.), de mi okozza, mi tette szükségszerűvé az elbeszélő módok megváltozását a mi korunkban, az ezredforduló túlsó végéről az innensőre érve? Miért lett volna ma már valóban anakronisztikus a Kész regény eredeti stílusában folytatni Poletti és Gabriely történetét? Talán igazságtalanul nagy kérdés ez egy kisregénynek vagy hosszú elbeszélésnek, és nem kell, hogy válasza legyen erre. Nekem mégis az a benyomásom, hogy a rendszerváltás kori, akkor még fiatal demokrácia azóta sokszorosan bekövetkezett illúzióvesztése is benne van a Poletti-folytatás radikális megváltozásában, mintha a mi korunk kiábrándulásának elmondására a háborús generáció traumája lenne a legalkalmasabb analógia. Ha ez így van, akkor az nagyon sötét képet fest a közelmúltról, legalábbis a Szilasi-mű korérzékeléséről. Könnyen lehet, hogy túlértelmezem a Szekundánsokat, hiszen nem gyanúsítható történelmi példázatossággal, nem vádolható didaxissal, de úgy tűnik nekem, hogy a múltbéli és a mai korok értelmezése mégis finom, alig látható szálakkal egymásba van fonva ebben a szövegben. Mintha ma úgy lehetne a kilencvenes évek elejére mint „boldog békeidőkre” tekinteni, ahogyan mondjuk az idős, magányos Poletti úr tekintett vissza a hetvenes években a háború előtti fiatalkorára.
 

Észlelések, Gabriely György feljegyzései, 1946. június

Némethnél is jelentős a különbség a régi és az új részek között, még ha a változás nem is egészen olyan irányú, mint Szilasinál. A drasztikus törés itt úgy válik szüzséelemmé, hogy hősünk, aki azelőtt Gabriely György volt, most egy elmegyógyintézetben találja magát, részleges emlékezetvesztés állapotában, és nem tudja magáról, kicsoda. Azaz megint nyomoz valaki után, de ezúttal nem az előző tennis trainer és az eltűnt könyvtaressza, hanem a hajdani önmaga rejtélyes ügyében. Hangnemváltás is van. A játékos tárcasorozat helyett most a Zsidó vagy?-ból és az Egy mormota nyarából ismerős esszéregény-stílust kapjuk vissza. Ez a tárgyat ráérősen, nagy ívekben körüljáró írásmód a célirányos történetmondás ellentéte. Mindig reflexióval, visszaugrásokkal, anekdotikus kitérővel, idézettel, viccmeséléssel vagy más módon akasztja meg saját elbeszélését, mielőtt az célelvűvé válna. A megakasztás, a leállítás viszont épp csak annyi, amennyit még elbír a narráció „húzása”. Ennek az elbeszélő logikának finom szövegtechnikája az olvasásritmus lassítása a hosszabb bekezdések közé beszúrt rövid (egysoros, tőmondatnyi) bekezdésekkel.

Hogy ezen kicsit gondolkozzunk most el.

Mintha ezt kérné a szöveg.

Ezekből egyébként az említett két regényben is az elején volt több, amit én úgy értelmezek, mintha a Németh-szövegek rögtön az elején rászoktatnák a befogadót a lassú olvasásra. Jön az ember a rutinszerű vagy akármilyen életéből, szinte „beesik az utcáról” a könyvbe, az pedig rögtön az első egy-két oldalon eléri, hogy az olvasónak csillapodjon a vérnyomása, másként vegye a levegőt. A dikció ismerősségét az is adhatja, hogy itt is van megszólított, ahogyan az Egy mormotában volt. Ott az elbeszélő fia, itt eleinte az ismeretlen olvasó, később, az emlékezet visszatérése utáni zárószakaszban már Poletti: „…valójában neked írom ezt az egészet” (341.).

Az elbeszélő feladatértelmezése is ismerős lehet a korábbi Németh-könyvekből, mintha annak egy újabb variánsával találkoznánk. A Zsidó vagy?-ban a megfigyelés lett a dolga a gyerekkori énnek (amikor nem tudott aludni az óvodában, és ezt a bosszantó kihágást úgy kezelték, hogy kötelezővé tették a nem-alvást, ő lett, aki a többiek álmát vigyázza), az Egy mormotában a megfigyelés már szakmája (filmes helyszínvadász), itt pedig – mivel az elmegyógyintézetben terápiás céllal mindenkinek van munkája – a meteorológiai észlelés lett a feladata. Ehhez kap egy „Észlelések” feliratú füzetet és egy remek távcsövet (ahogy a helyszínvadásznak profi teleobjektívje volt). Ő tehát megbízott észlelő, a többi emberre ezzel szemben a „sürgölődés” (291., 293.) a jellemző.

A megfigyelés mindhárom esetben az életben való részvétel ellentéte, idegenség, amelyet a három szöveg máshonnan eredeztet, és itt kezd érdekes lenni a különbség is. A Zsidó vagy?-ban az idegenség önéletrajzi (saját identitásom, esetleges zsidóságom, a családom története, az államszocialista időszak, mint saját eszmélkedésem, életem közege), az Egy mormotában politikai és morális, azaz: mit kezdjen a hanyatlásában is nagyszerű európai (észak-atlanti) civilizáció a posztgyarmati értelemben vett idegennel (a bevándorlókkal, a vukumprákkal, a kanadai indiánokkal), illetve a saját elnyomottjaival (cigánnyal, a mozgássérült koldussal stb). A harmadikban, az Észlelésekben az énen belül van az idegenség, az önismeret elvesztésében, nyersen és drasztikusan, az önéletrajzi, szociológiai vagy politikai faktor „könnyítése” nélkül. Azaz itt a saját idegenségemet nem lehet már ráfogni körülményi tényezőkre. Ennek leleményes költői invenciója, szüzsé-ötlete az emlékezet-szakadás után bolondok házában magához térő ember kliséjének újrahasznosítása. Az olvasó persze dönthet úgy, hogy az én diszkontinuitása a második világháborúval következett be (hasonló szerkezete van például a Budapest nagyregényben 2023-ban megjelent Szép Ernő-parafrázisnak, Németh Gábor Zsidó nyaralásának, ahol az idős zsidó bácsi visszatér a hajdani csillagos házba, a saját idegensége az ő esetében nyilvánvalóan a holokauszt történelmi diszkontinuitása). De itt (ellentétben a Szilasi szomszédszövegével) a történelmi körülmény hangsúlytalan, nem közvetlen a bombázás, hanem egy beomlott ház okozta a balesetet. Hiszen az idegenség legnyugtalanítóbb vonása talán épp az, hogy nem lokalizálható, alig tetten érhető, és ennek megírása Németh Gábor eddigi művei közül itt tűnik számomra legradikálisabbnak.   

Gyakori lett a magyar prózában az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélő váltogatása egy művön belül. Németh szövegében ez az eljárás különösen termékeny. Az ismeretlen hajdani önmagáról kezd el mint „ő”-ről beszélni, mostani önmagának pedig új nevet ad (Jonas), és én-nek hívja. (Bár, talán csak hogy ne legyen ilyen tiszta a képlet, egy helyen Jonasról is E/3-ban beszél.)

Az amnéziás elbeszélő az E/1 vs. E/3-as játékon kívül másra is lehetőséget ad. Az olvasó ugyanis többet tud a figura múltjáról, mint ő maga. Azaz Jonas emlékvillanásai, asszociációi, amelyek számára az ébredés után elfelejtett álom utóízénél is illanóbbak, az olvasó számára konkrét és nagyon is valóságos olvasmányemlékek a kötet első feléből. Az olvasó úgy érezheti, szinoptikus, istenszerű, korokat egybelátó tudása van, Gabriely-Jonas mindentudó terapeutája lehetne, aki belelát a páciens önmaga számára hozzáférhetetlen emlékeibe, és látja, hogy Gabriely öntudatlanul ismétel jeleneteket az első részből (például a teniszpálya helyreállítása, találkozás a fehér doggal, a nő leleplezése a teniszpályán stb.). A széteséssel gyanúsított kötet mégiscsak létező kohéziójának ez fontos eleme.

És ezzel vissza is tértünk a korábban feltett kérdéshez: szétesik-e vagy nem ez a nagyon különféle szövegekből összeállított kötet? Úgy tűnik, hogy a régi Gabriely-levelek az antiművészet és a giccs fogalmai mentén a korai Németh Gábor-szövegek kontextusában voltak értelmezhetők, míg az új szöveget már határozottan a kétezer utáni pályaszakasz megváltozott kérdései szervezik. A két pályaszakasz közt ugyan nincs olyan nagy különbség, mint amit a Szilasi-féle tendenciaváltozás kapcsán kissé talán poentírozottan tárgyaltam, de a különbség még így is jelentős. Mindez azonban nem a széttartás benyomását kelti, hiszen a két elbeszélő láthatóan akkor is szinkronban van egymással, amikor már nem leveleznek, nem is tudnak egymásról. És Gabriely szövegében is megjelenik a második világháború jelentette szakadás. Egyrészt a kitelepített svábok hátrahagyott kutyáiból alakult kísértetfalka képében, másrészt Gabriely emlékezetvesztése mint az élettörténeti kontinuitás drasztikus megszakadása összecseng azzal, ahogyan a háborút és kommunizmust átélt Poletti érvénytelennek minősítette háború előtti levelezésüket. Mindemellett a kései hozzáírások rájátszanak az eredeti levelezés témáira, belső poénjaira. A Kölcsönös szekundások ugyan távolodik a kezdetektől (de azért itt is vannak visszautalások), az Észlelések viszont egyre inkább közelít, és amikor Gabriely emlékezete egy hirtelen mozdulat hatására egyszerre csak visszatér, akkor szépen visszatalál egymáshoz a könyv régi és új szakasza is. Feltehetőleg az olvasók többsége úgy fogja érezni, nem volt haszontalan a 195. oldalon folytatni az olvasást, ahogy nem volt haszontalan megtenni a nagy kitérőket sem, mert a történetek és motívumszálak sokasága végül összeér.

Ahogy az öreg Poletti emelte a tétet, a két szerző új hozzátoldása megemelte a Kész regény anyagát. A hajdani könnyed játék rezignált idődimenziót kapott, amit nem neveznék egyszerűen nosztalgiának, inkább az idők egybelátásának képességéről van szó. A háború utáni utóiratok műfaj- és regiszterváltása különös módon úgy keretezte újra a hajdani Kész regényt, hogy ami ifjúkori bohóckodásnak tűnt, arról most kiderült, a későbbi történések fényében mindennél fontosabb volt.