Aznap, amikor a légpárnás eltűnt, olyan sűrű, ragacsos eső zúdult le a kikötő­városra, mintha egy koszos, vastag ponyvát borítottak volna ránk.

Zúgó fejjel eszméltünk az órákig tartó, bágyasztó, hideg felhőszakadásból. Amikor Varangy kollégával végre kidugtuk a fejünket a hajóházból, neki az első dolga az volt, hogy felhúzza a táplit, ami egy hosszú farúdon lógott a zavaros vízfelszín felett pár lépésnyire a hajóház bejáratától.

Ilyenkor feljönnek a nagy dögök, mondta, mohón húzva a kötelet, de a hálóban sokadik próbálkozásra is csak apró kis nyűszerű lények tekergőztek.

Akkor még nem tudtuk, hogy eltűnt a légpárnás, amelynek a kiszolgálása volt az egyetlen feladatunk. Mindennap hajnali négykor indult útnak a Nagymocsáron át a szárazföld felé, fedélzetén tízfős legénységével, hogy délelőtt tizenegyre visszatérjen, megpakolva súlyos, gondosan lezárt ládákkal. Délután kettőkor ismét útnak indult, hogy este kilencre befusson a kikötőbe, ismét kirakodjon, és hajnali négyig ott pihenjen a hajóház mellett, leeresztett légpárnákkal, mint egy kifulladt óriás.

Jól emlékeztem arra a pillanatra, amikor először láttam, ahogy iszonyú robajjal, fújtatva puffad keményre a légpárnás masszív, fekete szoknyája, hogy billegve a magasba emelje a felépítményt a hatalmas légcsavarokkal. Mintha csak egy baljós álom lenne, ami mégis olyan kellemesen birizgálja a fantáziát, hogy az ember nem akarja elereszteni.

Erről a benyomásomról persze nem beszéltem Varangynak. Idegesen horkantott volna csak, jelezve, nem lenne jó kockáztatni, hogy ilyen beszéddel magunkra vonjuk a Főparancsnokság figyelmét.

Mivel a légpárnás kiszolgálása volt a feladatunk, közvetlenül a Főparancsnokság felügyelete alá tartoztunk. Varangy mindent megtett, hogy a Főparancsnokság a létezését se vegye észre, és soha nem ejtette ki a száján azt a szót, hogy Főparancsnok.

Pedig nem lehetett megkerülni, hogy az ember a Főparancsnokról beszéljen, mert a Főparancsnok a kikötőváros teljhatalmú ura volt. A kikötőváros állam volt az államban, habár mi nem igazán tudtuk, hogy az az állam, ami a kikötővároson túl van, milyen jelentőséggel bír. A kikötőváros szárazföldi határát a Főparancsnokság tartotta lezárva, a másikat pedig a Nagymocsár. Csak a légpárnással lehetett kijutni, mi pedig soha nem tehettük a lábunkat a légpárnás fedélzetére.

Az első hibát akkor követtem el, amikor Varangynak elmondtam, hogy én úgy tudom, az ilyen mocskos esők után az óriásharcsa jön elsőként a felszín közelébe.

Elmondtam neki, hogy az óriásharcsa feje rücskös, mint egy viharok tépázta hegyorom, a szája félelmetesen hatalmasra nyílik, a szeme sötéten világít, és aki megpillantja, azonnal megőszül. A látványa úgy megszédíti az áldozatait, hogy azok magatehetetlenül zuhannak bele a vízbe, ő pedig villámgyorsan lerántja őket a mélybe, és eltűnik, mint egy pokoli jelenés.

Nem kérdezte, honnan tudom mindezt, csak vetett felém egy szúrós pillantást, és kiköpött.

A vihar délután csapott le ránk, nem sokkal a légpárnás kifutása után, és amikor estére lecsillapodott, halkan sistergő csend borult a tájra, mint amikor titokzatos mélységből sejlik fel a rothadás nesze.

Ekkoriban már sokat gondolkodtam azon, megrothadhat-e egy táj úgy, akár egy alma.

A Főparancsnokság emberei este tizenegy körül érkeztek. Varanggyal bent ültünk a hajóház előcsarnokában, a neonok lágyan simogató fényében, és némán várakoztunk. Három fiatal, vékony, inas testű férfi lépett be az épületbe, csillogó, patyolattiszta esőkabátban, fényesre suvikszolt félcipőben. Sápadt, kemény arcuk volt, hideg, érzéketlen szemük, és pattogva beszéltek. Azt mondták, a légpárnás egyelőre nem tér vissza a kikötőbe, de mi nem mozdulhatunk el innen. A Főparancsnokság intézkedik, tették hozzá, és nekünk készenlétben kell állnunk. Értettük-e, mit mondanak, kérdezték robotszerű merevséggel, mire mi bólintottunk.

Vajon miért beszéltem aznap éjszaka Varangynak az álmaimról? Az álmok akarták így, nem én.

A gyerekkori álmaimra már nem emlékeztem. Ahogy a Nagymocsár egyre csak terjeszkedett, úgy szorultak vissza a kikötőváros lakóinak az álmai. A Főparancsnokság egy napon, amikor a szokásosnál is sűrűbb és büdösebb gázfelhők sodródtak a Nagymocsártól a város fölé, kihirdette a rendkívüli állapotot, és magához ragadta a hatalmat. Azt mondták, ideiglenes, de mi mind tudtuk, hogy életfogytig szól.

A Főparancsnok, akinek a nevét senki nem ismerte, és aki soha nem lépett ki a nyilvánosság elé, formálisan meghagyta a civil hatóságokat, de minden valós jogkört átvett tőlük, és a rendkívüli állapot az ő szavával lett egyenlő.

Soha nem voltam benne biztos, hogy csak egy Főparancsnok van, és hogy ez a poszt egyáltalán valós emberi lényt takar-e, de ez nem is volt lényeges. Az volt a lényeges, hogy senki nem kérdőjelezte meg a Főparancsnok hatalmát.

A rendkívüli állapot nem kedvez az álmoknak, a kikötővárosban józanságnak és éberségnek kell uralkodnia, így szólt a Főparancsnokság hivatalos közleménye. Az a hír járta, hogy akiről kiderült, hogy álmodott, azt szigorú kezelésnek vetették alá, amíg nem sikerült az álmait teljesen elsorvasztani. Ennek a kezelésnek a részletei legalább olyan titkosak voltak, mint az elhallgatott álmok. Beszéltek ugyanis arról, hogy vannak, akik nem jelentik, ha álmodnak. Sokáig nem hittem ennek a szóbeszédnek; egészen addig, amíg el nem kezdtem álmodni. Akkortól már tudtam, hogy nem én mondom meg, mennyit árulok el az álmaimról, hanem maguk az álmaim.

[...]