Az írástudók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.
(Danilo Kiš: Mily dicső a hazáért halni)

A brit történész, Peter Burke egyik tanulmányában abban látta szakmája egyik legfontosabb közösségi funkcióját, hogy egyfajta „emlékeztető” (remembrancer) legyen a társadalom számára. E különös fogalom valamikor az adószedőt jelölte, mivel azt a kellemetlen, ám egyszersmind nélkülözhetetlen feladatot kapta, hogy az embereket emlékeztesse arra, amit egyébként szerettek volna elfelejteni. Burke szerint manapság a történészre is ilyen munka hárul: emlékeztetőként gyakorta szembesítenie kell a társadalmat azzal, amit amúgy szívesen elfelejtene, vagy éppen valamilyen szebb, megnyugtatóbb történetbe burkolna.^[1] Nemcsak a történészre, tehetnénk hozzá, hanem más kulturális szférákra, például az irodalomra is. Hiszen a 2000-es években több magyar irodalmi mű mintha ugyanerről szólna, és bizonyos szerzők, szándékosan vagy kevésbé, de hasonlóképp az „emlékeztető” pozícióját képviselik. Ha meg kellene neveznem néhány ilyen írót, legfontosabbaknak Závada Pált, Zoltán Gábort és Tompa Andreát tartanám, akiknek művei gyakran tapintanak rá az elmúlt század bizonyos történelmi (vagy inkább emlékezeti) problémáira. Bizonyára nem véletlen, hogy jellegzetesen a második világháború utáni évtizedekben született középnemzedék képviselőiről van szó (Tompa valamivel fiatalabb), akik a szocialista időszak emlékezetpolitikájának keretei között nőttek fel, és a rendszerváltás (illetve a magyar posztmodern virágkora) után jelentkeztek első irodalmi műveikkel. Máshogy, de mindhármuknál jelentős szerepet játszik a születési hellyel összefüggő identitás: Závadánál a szlovák–magyar, Tompánál az erdélyi magyar származás, Zoltán Gábornál pedig Budapest, ezen belül pedig a XII. kerülethez kapcsolódó terhes múlt válik témaválasztásban és szemléletmódban meghatározóvá. Utóbbi szerző esetében a hely szerepe azért is kaphatott kiemelt fontosságot, mert a Városmajorban 1944-ben történt események hosszú időre kiestek a közösségi emlékezetből, a túlélőkön, az áldozatok hozzátartozóin és a hajdani elkövetőkön kívül szinte senki sem tudott róla, hogy a nyilasuralom talán legszörnyűbb eseményei játszódtak le az itteni utcákon és épületekben.

Zoltán Gábor 2016-ban megjelent regénye, az Orgia nemcsak az ábrázolt tárgy, hanem az ábrázolás módja miatt is nagy hatást váltott ki. Aki olvasta, nyilván tudja, mit értek az utóbbin: a magyar irodalmi nyelv talán még sohasem merészkedett ennyire messze a kegyetlenség megmutatásában. Kellemetlen, kínos, az olvasót igencsak próbára tevő könyv, amely sokféle ábrázolásesztétikai és etikai kérdést felvetett,^[2] ám minden bizonnyal mégis azzal a legkínosabb szembesülni, hogy a benne leírt események megtörténhettek. Hiszen iskolából, történelemkönyvekből mindannyian tudtunk a nyilasterrorról, bizonyára néhány irodalmi és filmes kép is beugorhat róla: Karinthy Ferenc Budapesti tavasza és a belőle készült mozi Duna-parti jelenete (1953; 1955), Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének és a Fábri Zoltán-féle filmváltozatnak „szőke bölcsésznyilas”-figurája (1963; 1974), netán a Déry-féle Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1973) modellpárhuzama az alta­monti rockkoncert gyilkossága és a nyilasuralom között. Valószínűleg nem véletlen, hogy a magyar irodalomban a nyilasok szinte mindig mellékfigurák voltak: a felszabadulás előtti időszak antagonistái vagy parabolisztikus művekben az önkényes, parttalan terror megtestesítői. Mindössze egy olyan regényről tudok az Orgia előtt, amely a nyilasokat tette főszereplővé: Gerencsér Miklós Fekete tél című munkáját (1973). E könyv a győri nyilasuralom hónapjait mutatta be, poétikájában és ideológiájában még a korszak antifasiszta paradigmáján belül maradva, ám még mai szemmel is meglepően radikális módon az elkövetőket állítva fókuszba. A mű legfeljebb pillanatnyi szenzációt keltett, vagy még azt sem, mindössze néhány korabeli méltató kritika jelent meg róla, a nyilasuralom pedig sokáig a magyar történelem olyan szelete maradt, amelyről mindenki tudott, ám történészeken (és az egykori érintetteken) kívül érdemben kevesen foglalkoztak vele. Visszatekintve az Orgia megjelenése nehezen választható el attól a társadalmi eseményegyüttestől, amely a Városmajor híres-hírhedt turulemlékműve körül zajlott, és amit A gyilkosok emlékműve című (2021) nagy hatású dokumentumfilm (többek közt Zoltán Gábor szereplésével) összefoglalt – s amely a mai napig is aktuálpolitikai küzdelmek tárgya.^[3] Persze az is biztos, hogy emlékezetpolitikai belügyből a regény tette a XII. kerületi nyilasterrort széles körben ismertté, mindannyiunk közös ügyévé.

A szerzőt pedig szemmel láthatóan nem engedte el a téma, az Orgia után két esszékötetben (Szomszéd, 2018; Szép versek 1944, 2020) tért hozzá vissza, írta meg az események elő- és utóéletét, emlékezetét, irodalmi „holdudvarát”, valamint legutóbbi novelláskötetének (Levegőt venni, 2022) néhány történetében is feltűnt a nyilaskorszak és Budapest ostromának időszaka. Idén pedig megjelent az Ólomszív, amely az előző mű néhány mellékszereplőjét emeli központba, a városmajori nyilasházban fogva tartott, majd 1944 szentestéjén kivégzett fiatal képzőművésznő, Klára és kilencéves kisfia, Tamás történetét meséli el. Bizonyára az író is pontosan érezte, hogy az Orgia számos történetlehetőséget felvillantott, hiszen a legtöbb áldozat csak igen röviden jelent meg a könyvben, nem személyiségükre helyeződött a hangsúly, hanem arra, ami velük történt (pontosabban, amit velük tettek). Ezzel együtt az Orgia nyelve, ábrázolásmódja csak egyszer működtethető, az erőszak ilyen erőteljes és közvetlen nyelvi megjelenítése éppen egyszeriségében radikális, illetve minden ilyen jellegű szövegnek (és főként olvasójának) szembesülnie kell azzal a rendkívül kellemetlen jelenséggel, hogy előbb-utóbb immunissá válunk a borzalmakra. Ráadásul ezzel az immunitással (jó esetben) együtt jár a befogadói szégyen, hiszen épp ezáltal mi is érzéketlen megfigyelők, már-már „cinkosok” leszünk – valahogy úgy, mint az Orgia főszereplője, Renner, aki félig önként, félig kényszerűségből a nyilasokkal tart, és bármennyire is szeretné megúszni, óhatatlanul belevonódik az egyre brutálisabb terroreseményekbe. Az Ólomszív máshová helyezi a fókuszt, az elkövető helyett az áldozatra koncentrál, és, habár a témából adódóan itt is vannak az olvasót próbára tevő jelenetek, egészen más nyelvi és narratív stratégiákat alkalmaz.

A szerző a könyv utószavában hangsúlyozza, hogy az Ólomszív nem folytatás, hanem „ikerregény”. Mint Zoltán Gábor több interjúban elmondta, nagyjából Ottlik Iskolája és az életmű többi szövege, illetve Lawrence Durell Alexandriai négyes című könyvsorozata működhet hasonlóan: azaz a különböző könyvek ugyanazt az eseményegyüttest (vagy élményanyagot) írják meg és újra, eltérő attitűddel, más nézőpontból, egyfajta narratív univerzumot képezve. Mint említettem, Klára és fia, Tamás az Orgiában mellékfigurák voltak, életük, haláluk szinte csak felvillant a többi áldozat között. Talán az előző regény egyik legszívbemarkolóbb jelenete velük kapcsolatos, amikor a nyilasházban raboskodó Tamás aggódik, hogy nem mosott fogat – éppen hétköznapisága miatt, hiszen a kisfiú a borzalmakkal szembesülve még mindig hisz a normális életben. Az Orgia nyilasfigurái közül az ikerregényben is többen feltűnnek, köztük Renner és öccse is, lehetőséget adva, hogy a két szöveg összjátéka révén mindkét (áldozati és elkövetői) szemszögből láthassuk az eseményeket. Emellett az Ólomszív legfőbb újdonsága, hogy két olyan műfajt von be, amelyek látszólag kevéssé kompatibilisek a témával. Az egyik a krimi, ugyanis a regény nyomozástörténetként épül fel, amelynek legfőbb tétje, hogy kiderítsék, ki jelentette fel Klárát és Tamást. A történet egy részéig az elbeszélés követi is a klasszikus krimistruktúrát: a regény azon a ponton indul, amikor a bűnt már elkövették. Tamás a letartóztatáskor magával vitt kedvenc játékával és képzeletbeli barátjával, az Ólom Pál nevű ólomkatonával együtt a városmajori nyilasház fürdőszobájában (ahol a foglyokat tartják) próbál rájönni a feljelentő személyére. Vagyis Tamás nyomozósdit játszik, akárcsak otthon tette, ám most ő maga az egyik áldozat, és ha a leleplezés nem is jár feltétlenül megmeneküléssel, a rejtélyt meg kell oldani – akárcsak a bűnügyi történetekben. Ezután idéződnek fel a bűnelkövetés előtti időszak eseményei, megismerjük a kisfiú édesanyját és a gyanúsítottakat, azokat a potenciális karaktereket, akik elkövetőként szóba jöhetnek. Mint kiderül, a festő és díszlettervező Klára zsidó származású ugyan, de egy hajdani háborús veterán tiszt özvegyeként „árja párja”, vagyis ekkor még némi védettséget élvezett. Lassan felvonul a többi szereplő (és potenciális feljelentő): egy német tiszt, akivel Klára randevúzott, Guzmitsné, a nő masszőre, Schnitzer Antal, egykori inasuk, akit évekkel korábban azért bocsátottak el, mert kiderült, hogy a Nyilaskeresztes Párt tagja volt. Mint megtudjuk, Klára nemcsak származása miatt válhatott a nyilasok céltáblájává, hanem azért is, mert ő maga is bújtatott zsidókat. És itt jön képbe a következő gyanúsított, egy rejtélyes nyilas, aki egyik este kopogtat Kláráék ajtaján, pontosan akkor, amikor a nő egy zsidó lányt rejteget a lakásában. A férfi szemmel láthatóan mindent tud a családról, titkos tevékenységükről, sőt még a bújtatott személy pontos kilétét is ismeri. Hosszas alkudozás kezdődik, amelynek során Klárának nem kis anyagi áldozat árán sikerül megváltania a lány életét. A nyilas távozik, sohasem találkoznak többet, azonban Klára jobbnak látja, ha elmennek a lakásukból – ám amikor fiával óvatlanul visszatérnek, hogy elvigyenek pár holmit, a nyilasok már várják őket.

Vagyis, akárcsak egy klasszikus bűnügyi történetben, megvan a rejtély, felvonulnak a gyanúsítottak, valamint Tamás és Ólom figurája révén nyomozókat is kapunk. A krimiben hagyományosan a történet végére lelepleződik a tettes, és egyszersmind a világ megbomlott rendje is helyreáll. Persze, ha már olvastuk az Orgiát, tudjuk, hogy Tamást és édesanyját a nyilasok megölik, ami valamivel a regény közepe előtt be is következik, s innentől az eddig kettős narrációjú szöveg egyetlen elbeszélője és nyomozója Ólom marad. Ezzel pedig a regény egy újabb műfajt hoz be: a mesét, pontosabban egy jól ismert Andersen-szöveget, A rendíthetetlen ólomkatonát. Maga a cím is erre utal, aki gyermekkorában (vagy valaha) találkozott Andersen meséjével, bizonyára emlékszik a történet szomorú végére: az ólomfigura és szerelme tűzre vettetnek, másnapra pedig csak egy kis ólomszív marad a katonából.

Kardinális narratív döntés, hogy a történet második felében Ólom Pál lesz az elbeszélő, hiszen az ólomfigura korlátozott tudással és az eseményekbe való beavatkozás igen kevés lehetőségével rendelkezik. Míg egy hagyományos krimiben a nyomozónak lehetősége van szabadon közlekedni, kihallgatni a gyanúsítottakat, bizonyítékok után kutatni, addig Ólom mozgástere igencsak szűkös. A kivégzéskor Tamás a földre ejti, majd az egyik nyilas felveszi, így később a játékfigura is „elkísérheti” a háború után az egykori pártszolgálatost a börtönbe, szemtanúja lehet a kihallgatásoknak, majd – akárcsak elődje Andersen meséjében – valamelyest önállóan is mozoghat. Funkciója azonban egy darabig leginkább a szemtanúé, valamiféle narratív rezonőr, aki ott van a háború utáni kihallgató­szobákban, így rajta keresztül megismerhetjük a korabeli nyomozók módszereit, és azt is megtudhatjuk, hogy nem jutottak semmire az ügyben. Nem csak ebben, oly sok másban sem, gyakran szakértelem vagy valódi elkötelezettség híján, máskor politikai okokból, időnként pedig azért, mert bizonyos források vagy tanúk nem álltak rendelkezésre. Ólom azonban, a korabeli hatóságokkal ellentétben, kitartó, és a regény végére némi szerencsével, valamint nyomozói következtetéseinek hála meglesz a tettes, megtudhatjuk, ki jelentette fel annak idején Klárát és Tamást.

Az Ólomszív megjelenését követően több kritikus is felhívta a figyelmet a regény második felének narratív problémájára: vagyis arra, hogy Ólom figurájának elbeszélői hangja és tudása következetlen. Pontosabban, amíg Klára és fia kivégzéséig Ólom és a kisfiú nyomozói narrációjából bontakozik ki az előtörténet, Tamás halála után ez az egységes hang fragmentálódik: időnként Ólom szemszögéből láthatjuk az eseményeket, máskor azonban perspektívájába belecsúszik egy utólagos többlettudással rendelkező szerzői hang is.^[4] A bírálók szerint ez egyértelmű hiba és következetlenség, és amíg az Orgia a főszereplő Renner nézőpontját, valamint egy kollektív nyilas perspektíváját egyszerre működtető eljárásával konzekvens tudott maradni, itt a szerzői hang maga alá gyűri a szöveget. Vagyis – ezt már én teszem hozzá – az etika győz az esztétika felett, a szöveg csak úgy képes a bűnöst leleplezni és ezzel igazságot szolgáltatni, hogy saját, addig felállított műfaji-narratív szabályait szegi meg.

Van azonban véleményem szerint egy olyan olvasási lehetőség, amely magyarázatot ad e megoldásra, vagy legalábbis összetettebbé teszi a kérdést. Első körben a regény műfajiságából érdemes kiindulni. A két megidézett zsánerben egyvalami biztosan közös: az, hogy látszólag nem férnek össze a témával. Bármennyire is az alapvetően szomorú anderseni meseuniverzum idéződik meg, Ólom Pál figurája eleve megbontja a regényben ábrázolt világ történeti kereteit. Persze volt már ilyesmire példa, ráadásul a magyar irodalomban és szintén a nyilasuralom megjelenítésével kapcsolatban: Tersánszky Józsi Jenő gyakorlatilag elfeledett regénye, a III. Bandika a vészben (1947) egy naiv kis kanárimadár szemével és perspektívájából ábrázolta Budapest ostromát, nemcsak „madártávlatból”, hanem olykor igen közelről, a borzalmakra fókuszálva. Ólomnak nyilván nem csak szerkezeti funkciója van, sokféle „reálisabb” figurával lehetett volna helyettesíteni (egy háború utáni vagy későbbi nyomozóval, egy fiktív vagy valós történésszel stb.). Ami fontos a karakterben, hogy igen közel van az eseményekhez és az áldozatokhoz, hiszen a kisfiú kedvenc játéka, képzeletbeli barátja, aki ugyanazokon a viszontagságokon megy végig, Tamás halálakor pedig mintegy leválik róla, de mivel lehetőségei korlátozottak, csak közvetíteni és értelmezni tudja a nyomokat. Ha úgy vesszük, az elbeszélői perspektíva egysége korábban is megkérdőjelezhető volt, hiszen bár a történet szerint a nyilasházban Tamás és Ólom dialógusából rekonstruálódnak az események, maga a hangnem nem mindig felel meg egy kilencéves kisfiú és képzeletbeli barátja nyelvhasználatának. Ez a leglátványosabban azon a jeleneten érződik, amely a családhoz érkező titokzatos látogató és az anya párbeszédét, alkudozását mutatja be. Ez talán a regény legerősebb, dramaturgiailag tökéletesen felépített epizódja, amelyben egyértelműen egy külső, meglehetősen ironikus perspektíva érvényesül. A nézőpont nem közvetlen és még csak nem is korabeli, ez látszik azon, hogy a zsaroló nyilas következetesen „becsületes magyar emberként” neveződik meg. Nem lehet nyilasperspektíva sem (amelyet az Orgia alkalmazott), éppen a jelenet gyilkos iróniája miatt, hiszen a „becsületes” zsaroló gátlástalanul alkudozik, színleges kedvessége végig fenyegető, és teljesen nyilvánvalóan nem valamilyen eszme nevében tevékenykedik, csupán saját zsebét szeretné megtömni. Ez az utólagos, ha nem is mindentudó, de a szereplőknél jóval nagyobb tudású és sokszor erősen ironikus elbeszélői hangnem később is visszatér, sőt a regény második felében (ahogy a hivatkozott kritikák kiemelték) időnként szinte bekebelezi Ólom perspektíváját. Értelmezéséhez pedig egy újabb nyomot kell észrevennünk, amely stílszerűen a krimiműfajhoz kapcsolódik.

A regény végén, mint korábban írtam, kiderül, ki volt a feljelentő. A dolog menete félig-meddig „deus ex machina”-jellegű: a háború utáni kihallgatások közben Ólom véletlenül fültanúja lesz, amint a szomszéd szobában épp egy volt nyilast vallatnak. A hangja alapján azonnal felismeri, hogy ő volt a titokzatos zsaroló. A hatóságok a hajdani nyilast „kishalnak” nyilvánítják és elengedik, Ólom azonban utánaered, majd sok évvel később egy újságcikk alapján leleplezi a férfit. Böszörményinek hívják e karaktert, aki az 1980-as évek közepén interjút adott egy szamizdat folyóiratnak, azt állítva magáról, hogy annak idején személyesen ismerte Raoul Wallenberget, sőt ő segített a svéd diplomatának az embermentésben. A regény végén, ahogy egy krimiben kell, ott a nagy leleplezés: Ólom szembesíti Böszörményit a riportban elhangzott hibákkal, pontatlanságokkal, különösen a szöveg egy szakaszát emelve ki. E részben a férfi mintegy elejtett megjegyzésként arról beszél, hogy 1944-ben ismert egy zsidó nőt, aki kisfiát egyedül nevelő özvegyasszonyként egy Wermacht-tiszt szeretője volt, és ezért a nyilasok el akarták hurcolni. Böszörményi azt állította, elment figyelmeztetni a családot, a nő azonban nem hitt neki, sőt ő jelentette fel a Gestapónál a férfit, akit aztán a Majestic Hotelbe hurcoltak, ahol együtt raboskodott Jávor Pállal. A történet több ponton is hibázik (Jávor Pált nem a Majestic, hanem a Lomnic szállodában tartották fogva, ha valakit figyelmeztetnek, hogy el akarják hurcolni a nyilasok, jó eséllyel nem fogja feljelenteni a hírhozót, stb.), ahogy Böszörményi teljes elbeszélése is bőven tartalmaz bizonytalan vagy egyenesen képtelen részleteket. Ólom pedig pontról pontra szétszedi az egész történetet, és rámutat, hogy csakis a férfi lehetett a feljelentő.

Bár Böszörményi neve kitalált, a figura valóságos. Az Orgia és az Ólomszív névhasználatának fő elve szerint az áldozatok álnéven szerepelnek, mivel az elkövetők annak idején megszégyenítették őket, a regények pedig nem akarják ezt fokozni – nem így a nyilasoknál, akiknek saját nevükkel kell felelősséget vállalni tetteikért. Mint Zoltán Gábor elmondta, Böszörményi esetében azért döntött mégis az álnévhasználat mellett, mert a férfit hivatalosan sohasem leplezték le.^[5] A szöveg azonban világos nyomokat hagy, hiszen hosszan idézi az interjút, így nem igényel nagy nyomozómunkát az eredeti változat és név megtalálása: Hertelendy Lászlónak hívták a férfit, aki állítása szerint Raoul Wallenberget segítette, és aki együtt raboskodott Jávorral. A riport a Beszélő 1987–88-as számaiban jelent meg több részletben,^[6] és a maga köreiben nagy vihart kavart. Ugyanis már az első rész után többen olvasói levélben rávilágítottak, hogy Hertelendy kétes értékű szemtanú, aki bár azt állítja, mindenhol ott volt, mindenkit ismert, lépten-nyomon ellentmondásokba keveredik, visszaemlékezése hemzseg a tárgyi tévedésektől, ráadásul saját magát fényezi, miközben másokat (például Wallenberget vagy Bajcsy-Zsilinszky Endrét) igyekszik befeketíteni.^[7] Ennek ellenére Hertelendy később más újságoknak is adott interjút, és a rendszerváltás idején nyilvánosság előtt is tartott előadásokat „élményeiről”.

Böszörményi/Hertelendy vallomása sok pontatlanságot és valótlan állítást tartalmaz, az özvegyasszony és a kisfiú említése azonban gyakorlatilag felesleges, sőt önleleplező elem, amely azt bizonyítja, hogy a férfi tudott a családról, jó eséllyel valóban járt is náluk. A Beszélő-interjúban való megidézésnek önmagában nem lett volna értelme, máshogy, sokkal „ártatlanabb” módon is alakíthatta volna Hertelendy a történetet, hogy együtt raboskodhasson Jávorral. A regényben a férfi rá is kérdez, hogy mi oka lett volna ezt az információt megosztania a riporterrel és ezzel gyakorlatilag feljelenteni magát. Ólom pedig így válaszol a kérdésre: „Tamással mi sok könyvet olvastunk. Az egyikben, emlékszem, egy francia krimiben, ez állt, szó szerint: »Játszik a tűzzel, mintha csak arra vágyna, hogy letartóztassák. Ez gyakrabban előfordul, semmint hinné az ember.« Te mostantól arra vársz, hogy ki legyen nyomtatva, amiket mondtál, és egy szép nap becsöngessen a detektív: Böszörményi úr, olvastam az interjúját. Le van tartóztatva. Vagy így lesz, vagy sem.”

Vagyis az interjú közvetett bizonyítékként a férfi lélektani motivációjára utal. A szöveg krimihivatkozása árulkodó, az idézett mondatok ugyanis a Maigret és a borkereskedő című Georges Simenon-regényből származnak. Habár a Horthy-korszakban magyarul is kiadtak néhány Simenon-regényt, ezt nem – nem is tehették, hiszen később keletkezett, franciául 1970-ben, magyarul pedig 1986-ban (vagyis a Beszélő-interjú előtti évben) jelent meg. Tehát Ólom és Tamás biztosan nem olvashatta ezt a Simenon-művet (legalábbis együtt nem). Az idézetet értelmezhetjük írói hibaként vagy Ólom tévedéseként, aki Tamással ugyan nem, de Böszörményi/Hertelendyvel együtt olvashatta a könyvet. A Maigret-történetben a gyilkos saját magát fedi fel, éppen azzal, hogy képtelen a háttérbe húzódni, felhívja a felügyelő figyelmét magára, vagyis magatartása ennyiben emlékeztet az Ólomszív feljelentőjére (motivációja azonban nem, mert Simenon figuráját lelkiismeret-furdalás gyötri, míg Böszörményi inkább intellektuális fölényét akarja fitogtatni). Van egy harmadik magyarázati lehetőség is: az idézet újabb nyomként is funkcionálhat, amely mintegy Ólom narrátori pozícióját leplezi le, megmutatva, hogy a mesefigura egyszerre az eseményekkel egyidejű és időtlen helyzetet képvisel – valahogy úgy, mint az Elbeszélés Szelleme Thomas Mann regényében, A kiválasztottban. Vagyis egy olyan narrátorral van dolgunk, amely/aki az események fölött áll, és időnként valamelyik szereplőben megtestesül. Így lehetséges, hogy a nyilasházban Tamás és Ólom közös narrációjába beépül az alkudozásjelenet ironikus elbeszélői hangja, a háború utáni jelenetekben így kerülhet át a fókusz a különböző kihallgatótisztekre vagy Klára édesapjára, az idős művészettörténészre, aki a háború után kétségbeesve keresi mindkét lányát. Klárának ugyanis volt egy húga is, a táncosnő Anni, aki nem lévén „árja párja”, bujkálni kényszerült, aztán a város felszabadulása után az utcákat járva kereste nővérét és unokaöccsét, majd a szovjet csapatok elfogták, kémkedés vádjával elítélték és a Szovjetunióba hurcolták. És persze az elbeszélői hang magára az író-történészre is utal, aki, mint interjúkból kiderült, már sok évvel korábban, kutatómunkája során találkozott Klára és Tamás történetével, ám végül az Orgia formálódott meg, azonban legbelül, titokban mindkét regényt a meggyilkolt kisfiú emlékének ajánlott áldozatnak szánta.^[8]

Talán nem szégyenítem meg az áldozatokat, ha felfedem, pontosan kik voltak az álnéven szerepeltetett karakterek, hiszen az ő nevük is viszonylag rövid nyomozómunkával megtalálható. Az édesanyát a valóságban özv. Hutiray Gyuláné, Meller Rózsa Katalinnak, kisfiát pedig Hutiray Tamásnak hívták. A nő édesapja Meller Simon, a neves művészettörténész volt, a másik lány, a táncosnő a valóságban Zsuzsanna volt, és a háború után valóban elhurcolták az oroszok. Meller Simonnak a lánya felkutatása ügyében a külügyminiszterhez címzett 1946-os kérvénye (amelynek végén Katalin és Tamás kivégzését is említi) egy néhány éve megjelent forrásgyűjteményben is olvasható.^[9] A feljelentő személye hivatalosan sohasem derült ki, és most Zoltán Gábor nyomozói tevékenysége, illetve következtetései révén kapunk egy választ. Hangsúlyozandó azonban, hogy e válasz nem a valóban élt személyekre, hanem a regény szereplőire vonatkozik. A leleplezés ugyanis közvetett bizonyítékokra, valamint lélektani motivációk feltételezésére épül, és meggyőző ugyan, de a bizonyosság nem százszázalékos. Vagyis a regényben egészen biztos, hogy Böszörményi jelentette fel Klárát és Tamást, ám Meller Rózsa Katalin és Hutiray Tamás feljelentője legfeljebb valószínűleg lehetett Hertelendy. Az Ólomszívben működtetett műfaji játék és szórt elbeszélői pozíció ezt a bizonytalanságot is jelölheti: a történeti tudás véges, az események egy bizonyos pontig utólag feltárhatók, megmutathatók, ám az igazságtétel esélye megszűnt, a világ rendje nem helyreállítható – legfeljebb a krimiben és a mesékben. Illetve ott sem mindig, hiszen a regény nem véletlenül idézi Andersen tragikus meséjét: ahogy az ólomkatona szerelme nem teljesedhet be, legfeljebb együtt halhat meg kedvesével, a papírmasé táncosnővel, úgy Ólom Pál sem szolgáltathat igazságot, még akkor sem, ha leleplezi a feljelentőt.

Miközben e szöveg megírásához anyagot gyűjtöttem, és én magam is egyre jobban belebonyolódtam a Hertelendy–Meller–Hutiray-ügy részleteibe, fikció és valóság összefüggéseinek szétszálazásába, kezembe került egy 1933-as cikk a Délibáb című hetilapból. A szöveg arról szól, hogy a kor neves írójának, Meller Rózsinak a nagybátyja tíz év távollét után most érkezett haza Magyarországra. Ezután megismerjük Meller Simont – bár az újságíró szerint nem kell őt bemutatni, hiszen aki egy kicsit is foglalkozik művészettel, már találkozott a nevével –, aki büszkén mutatja be két lányát: „A kicsi, Susy (ez Meller Susy táncművésznő, akinek most volt a matinéja) csupa poézis és zene; a nagyobb komoly, csupa formaérzék. (Ez Meller Rózsa Katalin díszlet- és kosztümtervező.) Mindkettő most indul, de hiszek bennük, mint minden apa.”^[10]

Különösen szívbemarkolók e sorok, mert most már tudjuk, hogy alig több mint egy évtizeddel később mi lett a két lány sorsa. És ugyanilyen hátborzongató a Hertelendy-interjúkat olvasni, és elképzelni, hogy a férfi (legyen bár ő a titokzatos feljelentő, vagy csak egy „szimpla” nyilas a háború végén) hazugságaival az 1980-as években még sokáig szédíthette a közvéleményt. Az Ólomszív, akárcsak az Orgia, valamint a hozzájuk kapcsolódó Szomszéd, az elmaradt igazságszolgáltatásról szól, arra emlékeztet. Mindez persze nem csak és nem elsősorban a jogi szintre vonatkozik, sokkal inkább a morális igazságszolgáltatásról szól. Még számos „ikerregény” születhetne e művek mellé, hisz oly sok áldozat nem kapott szót, nem kapta meg legalább a fiktív igazságtétel lehetőségét. Legtöbbjükről még ennyit sem tudunk, életükről és halálukról sincs sok adat. Az Ólomszív fontos szöveg, mert megmutat egy egyedi és mégis nagyon tipikus történetet, és megpróbál igazságot szolgáltatni, mintha ez nem csak a mesékben és a krimikben volna lehetséges.