Bemutatkozás. Most arra gondolok, hogy az ember kétféleképpen lehet senki: ha nem mutatkozik, vagy ha bemutatkozik. Kétféle kockázat.
Székely Máté vagyok, Segesváron, 1997-ben születtem, és a Székelyföld–Kolozsvár–Budapest tengely a fő mozgásterem. Jelenleg Budapesten élek, és a disszertációm lezárásán munkálkodom. Tanultam a kolozsvári Babeș–Bolyain, majd a budapesti ELTE-n, előbbin magyar és világirodalom alap-, utóbbin pedig irodalom- és kultúratudomány mesterszakon, majd egyszerre mindkét helyen. A fordításom is félig itt, félig pedig ott készült. Végeztem tanári képzést, de változtattam már családnevet is. Maholnap talán végre magyartanár leszek.
Fordításban jóformán soha nem gondolkodtam, de a fordíthatóság kérdéséről annál többet. E tényálláson igazán csak David Foster Wallace elbeszélései változtattak. A Good Old Neon szövegének fordításakor sem a végeredmény, hanem a „szöveg öröme”, a megsejtés élménye hajtott – milyen nyálas és közhelyes, mondaná Wallace –, az a visszatérő felismerés, hogy a szépirodalmi szöveg osztozik a fordítás inadekvátságában. Ha valami, akkor ez biztosan közös az olvasás és a fordítás folyamatában: mindkettő felszabadító.
A doktori dolgozatomban is kulcsfigura D. F. W. Részint az életműve mentén, az elbeszélései alapján igyekszem feltárni a metakogníció művészi leképezését és az önreflexív ábrázolásmódok összefüggéseit, valamint a metareprezentációs elméletek határait.
David Foster Wallace
A jó öreg neonfények [1]
Egész életemben csaló voltam. Ezt túlzás nélkül mondom. Jóformán mást sem csináltam, mint igyekeztem jó benyomást kelteni magamról. Leginkább azért, hogy mások kedveljenek vagy csodáljanak. Ennél talán kissé bonyolultabb a dolog. De végső soron a lényeg az volt, hogy kedveljenek, hogy szeressenek. Hogy csodáljanak, elismerjenek, tapsoljanak, vagy ilyesmi. Érted, mit akarok mondani. A suli jól ment, de ott mélyen, legbelül az egésznek nem a tanulás vagy a fejlődés volt a célja, hanem hogy jól csináljam, jó jegyeket kapjak, bekerüljek a sportcsapatba, jól teljesítsek. Hogy kitűnő legyen a bizonyítványom, vagy hogy megszerezzem a kiválósági jelvényt, amivel majd felvághatok mások előtt. De soha nem élveztem igazán, mert mindig attól rettegtem, hogy nem leszek elég jó. A félelem hajtott, hogy keményen dolgozzak, így végül mindig megszereztem, amit akartam. De amint én kaptam a legjobb jegyet, vagy bekerültem az All Citybe, vagy Angela Mead megengedte, hogy megfogjam a mellét, már nem is éreztem semmit, talán egyedül szorongást, hogy nem leszek képes újra megszerezni. A következő dolgot, amire éppen vágytam. Emlékszem, amikor lent voltam Angela Meaddel az alagsorban, a szoba kanapéján, és elértem, hogy engedje, hogy a blúza alá nyúljak, és még csak nem is éreztem rendesen a mellek puha elevenségét, vagy bármit, mert másra sem tudtam gondolni, mint hogy „én vagyok az a srác, akinek Mead engedte, hogy a mellét fogdossa”. Ez utólag olyan lehangoló. Még felsős voltam. Egy igazán nagylelkű, csendes, magábazárkózó, figyelmes lány volt – most állatorvos, van saját rendelője, és én még csak nem is ismertem őt igazán, hisz nem láttam mást belőle, csak azt, ki lehetek én az ő szemében, egy pompomlányéban, aki abban az évben alighanem a második vagy harmadik volt a legvonzóbb általános iskolás lányok közül. Sokkal több volt ennél, túl minden kamaszkori rangsoroláson és népszerűségi szarságon, de én mégsem engedtem, hogy több legyen, vagy hogy többnek lássam, bár igen jó színben tűntem fel, mint akivel mélyrehatóan lehet társalogni, és aki igazán szerette volna érteni és megismerni, hogy ki is ő legbelül.
Később volt részem terápiában, kipróbáltam az analízist, mint majdnem mindenki akkoriban, aki a húszas évei vége felé járt és keresett egy kis pénzt, vagy volt családja, bármije, amiről azt hitte, szüksége van és mégsem érezte, hogy boldog lenne. Sok ismerősöm próbálta. Nem nagyon működött, bár úgy tűnt, mindenki inkább tudatában van a saját problémáinak, és hasznos fogalmakat meg szókincset nyújtott ahhoz, hogy ne lógjunk ki a sorból, s olyannak hangozzunk, s úgy tudjunk egymással beszélni, ahogy az meg van írva. Tudod, miről beszélek. Akkoriban a regionális reklámszakmában dolgoztam Chicagóban, miután, mindössze huszonkilenc éves koromban, egy nagy tanácsadó cég médiavásárlójából kreatív munkatárs lettem, és valóban egy „mindenki kedvence” srác voltam, ahogy mondani szokás, nagyratörő, és mégsem voltam boldog, bármit jelentsen is a boldogság , de ezt persze nem mondtam senkinek, hisz akkora közhely – „Tears of a Clown”, „Richard Cory” stb. –, és a fontos emberek köre, akiket, úgy tűnt, többre tartok, ennél sokkal lenézőbb volt a klisékkel szemben, ferde szemmel és hűvös megvetéssel illették volna, és persze folyton igyekeztem elhitetni velük, hogy magam is fásult és közönyös vagyok, állandóan ásítoztam, a körmeimet néztem és olyanokat mondtam, mint hogy „a Boldog vagyok? egyike azon kérdéseknek, amiket ha felteszel, többnyire már meg is válaszoltad őket”, stb. Annyi időt és energiát fektettem abba, hogy egy bizonyos benyomást keltsek, hogy elismerést vagy elfogadást nyerjek, hogy aztán már semmit sem éreztem az egészből, mert ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy belül ki is voltam valójában, és undorodtam magamtól, amiért folyton ilyen csaló vagyok, de úgy tűnt, mi sem használ ellene. Íme hát néhány a különféle dolgok közül, amikkel próbálkoztam: keleti parti időzóna, tízváltós bringával eltekerni Új-Skóciába és vissza, hipnózis, kokain, gerincmasszázs, csatlakozni egy karizmatikus gyülekezethez, kocogás, közjóért végzett önkéntes munka az Ad Council számára, meditációs kurzus, szabadkőművesek, pszichoanalízis, a Landmark Forum tréningje, A csodák tanítása , jobb agyféltekés rajz workshop, cölibátus, régi Corvette vásárlása és hobbiszintű felújítása, valamint megpróbálni két hónapig egyhuzamban minden éjszaka más lánnyal lefeküdni (összesen harminchatot sikerült megszereznem a hatvanegyből, na meg a klamídiát, amiről a barátaimnak is meséltem, úgy téve, mintha szégyenkeznék miatta, de titokban azt vártam, hogy a legtöbbjüket lenyűgözze a dolog – ami a rovásomra tett viccelődő megjegyzések leple alatt, azt hiszem, sikerült is –, mégis ettől a két hónaptól javarészt csak üresnek és szexuális ragadozónak éreztem magam, plusz irtó keveset aludtam és egy roncs voltam a munkában – a kokainnal is ekkoriban próbálkoztam). Egyébként tudom, hogy ez a rész unalmas és jó eséllyel téged is untat, de jóval érdekesebb lesz, amikor elérek ahhoz a részhez, ahol megölöm magam, és felfedezem, mi történik rögtön azután, hogy valaki meghal. Ami a listát illeti, a pszichoanalízis nagyjából az utolsó dolog volt, amit kipróbáltam.
A pszichoanalitikus, akihez jártam, okés volt, egy nagy, szelíd, idősebb fickó, hatalmas vörös bajusszal, amolyan kellemesen közvetlen alak. Nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem rá, abból az időből, amikor még élt. Elég jó hallgatóság volt, érdeklődőnek és együttérzőnek tűnt, jóllehet kissé távolságtartó módon. Először azt gyanítottam, hogy nem kedvel, vagy hogy nyugtalan a jelenlétemben. Nem hinném, hogy olyan páciensekhez szokott volna, akik már eleve tudatában voltak a valódi problémáiknak. Előszeretettel nyomatta a tablettákat is. Vonakodtam az antidepresszánsok használatától, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy azért szedjek gyógyszert, hogy kevésbé legyek szélhámos. Még ha működne is, honnan tudhatnám, hogy én vagyok, vagy a tabletta? – tettem fel a kérdést. Ekkorra már jól tudtam, hogy csaló vagyok. Tudtam, mi a gond velem. Csakhogy nem tudtam leállni. Emlékszem, talán az első húsz alkalommal, amikor terápiára jártam, úgy tettem, mintha teljesen nyílt és őszinte lennék, de valójában úgyszólván párbajoztam vele, az orránál fogva vezettem, hogy megmutassam, én nem holmi idetévedt páciens vagyok, mint a többi, akiknek fogalmuk sincs, mi a baj velük, vagy akik egyáltalán nincsenek képben önmagukkal. Végeredményben azt próbáltam megmutatni neki, hogy én legalább annyira okos vagyok, mint ő, és hogy nem sok mindenre fog rájönni velem kapcsolatban, amire én magam már ne jöttem volna rá, vagy amit ne látnék. És mégis, segítségre volt szükségem, és azért is voltam ott, hogy megkapjam. Az analízis ötödik vagy hatodik hónapjáig még csak el sem mondtam neki, mennyire boldogtalan voltam, mert nem akartam egy újabb nyafogós, öntelt újgazdag csávónak tűnni, bár úgy hiszem, ekkor már valahol tudatában voltam annak, hogy mélyen legbelül tényleg az vagyok.
Már az elején az tetszett a leginkább a terapeutában, hogy a rendelője kész káosz volt. Mindenhol könyvek meg papírok hevertek, és legtöbbször úgy kellett lepakolnia a székről, hogy le tudjak ülni. Kanapé nem volt, egyszerű székben ültem, ő pedig szemben velem az öreg és ütött-kopott forgószékében, amelynek támlájához egy ilyen nagy, golyókból felfűzött, téglalap alakú vagy köpenyszerű üléshuzat volt rögzítve, olyasmi, amit a taxisok szoktak az üléseikre tenni. Ez is olyan dolog volt, amit szimpatikusnak találtam, az íróasztali székét és a tényt, hogy túl kicsi volt számára (elég nagydarab volt), így aztán szinte görnyedten kellett ülnie, és a talpa a padlóhoz simult, vagy azt, amikor a kezét néha a tarkójára tette és egészen hátradőlt annyira, hogy amint visszahajolt, a szék támlája borzalmasan nyikorogni kezdett. Mindig van valami lekezelő vagy kissé leereszkedő magatartás abban, amikor valaki keresztbe tett lábbal beszél hozzád, és a széke ezt nem engedte meg neki – ha egyszer is keresztbe tette volna a lábát, a térde az álla magasságában lett volna. És mégsem fogta magát, hogy egy nagyobb vagy szebb széket vegyen az íróasztalához, és arra sem vette a fáradságot, hogy megolajozza az illesztés rugóit, hogy a háttámla ne nyikorogjon olyan hangosan, amiről tudom, hogy a falra másznék, ha az én székem lenne, és az egész napot abban kellene töltenem. Mindezt szinte azonnal észrevettem. A kis szobát áthatotta a pipadohány egyébként kellemes szaga, azonkívül Dr. Gustafson soha nem jegyzetelt vagy válaszolt mindenre kérdéssel, vagy reagált ezekhez hasonló tipikus pszichoanalista dolgokkal, amitől az egész terápia, ha segít rajtam, ha nem, elviselhetetlen lett volna. Ez az összhatás egy szerethető, szertelen, laza fickó benyomását keltette, és a dolgok ott nála valóban jobbra fordultak, miután rájöttem, hogy valószínűleg semmit sem tesz majd annak érdekében, hogy felhagyjak a vele való párbajozgatással, azzal, hogy a kérdéseit előre megjósolom, csak hogy felvágjak a kész válaszokkal – azt a hatvanöt dollárt így is, úgy is megkapja –, majd végül bevallom, hogy elidegenedettnek és szélhámosnak érzem magam (nyilván a belvárosi műszót kellett használnom, de ettől ez még igaz), hogy teljesen boldogtalan vagyok, s hogy kezdem belátni, ez már életem végéig így is marad. Elmondtam neki, hogy ezért a szélhámosságért én senkit sem hibáztatok. Örökbe fogadtak, de még csecsemőként, és a nevelőszüleim jobbak és rendesebbek voltak, mint a legtöbb biológiai szülő, akit ismertem, és soha nem kiabáltak velem, nem bántalmaztak, nem erőltették, hogy elérjem a baseball áhított 400-as ütésátlagát, vagy hasonló, és még egy második jelzáloghitelt is felvettek, hogy elit egyetemre küldhessenek, holott ösztöndíjjal bekerülhettem volna a Wisconsin-Eau Claire-be stb. Soha senki nem ártott nekem, minden problémámnak én magam voltam az oka. Szélhámos voltam, és saját hibámból voltam magányos (rögtön hegyezni kezdte a fülét a hiba szó hallatán, ami elég súlyos fogalom), mert annyira hamis és egoista voltam, hogy mindent annak fényében éltem meg, hogy az miként befolyásolja az emberek rólam alkotott képét, és hogy mit kell tennem ahhoz, hogy olyan benyomást keltsek bennük, amilyet szeretnék. Elmondtam, hogy tudom, mi a probléma velem, csak azt nem, hogyan oldhatnám meg. Azt is bevallottam Dr. Gustafsonnak, hogy kezdetben igyekeztem túljárni az eszén, s mindent megtettem, hogy okosnak és tudatosnak lásson, és azt is, hogy már korán rájöttem, hogy ez az egész arcoskodás és játszadozás csak pénz- és időpocsékolás volt, de nem tudtam visszafogni, az egész magától történt. Minderre ő csak elmosolyodott, ekkor láttam először mosolyogni. Nem azt mondom, hogy savanyú lett volna, hogy ne lett volna humorérzéke, nagy vörös és barátságos képe volt, kellően rokonszenves, mégis ez volt az első alkalom, hogy társas emberi lény módjára mosolygott. És mindeközben már láttam, hogy minek tettem ki magam – és persze már mondta is. „Ha jól értelek, – kezdte – arról beszélsz, hogy voltaképpen egy számító, manipulatív ember vagy, aki mindig azt mondja másoknak, amitől azt reméli, hogy majd elismerik, és úgy hiszed, hogy ezáltal az általad kívánt benyomást alakíthatod ki másokban.” Én erre azt válaszoltam, hogy ez talán kissé leegyszerűsítő megfogalmazás, de alapvetően pontos, mire ő azzal folytatta, hogy úgy látja, mindezzel azt akarom mondani, hogy azt érzem, ennek a hamis létmódnak a foglya vagyok, és képtelen vagyok teljesen nyitott lenni és az igazat mondani, attól függetlenül, hogy ettől jónak tűnök mások szemében vagy sem. Kissé lemondóan helyeseltem, és azt válaszoltam, hogy úgy tűnik, mintha az agyamnak ez a hamis és számító része mindig is működésben lett volna, mintha folyamatosan sakkoznom kellene mindenkivel, és azon agyalnom, hova is kellene lépnem ahhoz, hogy olyan helyzetbe tereljem őket, amilyenbe szeretném. Erre megkérdezte, hogy sakkoztam-e valaha, mire azt mondtam, hogy még általánosban, de aztán felhagytam vele, mert nem voltam annyira jó, amennyire szerettem volna, és milyen frusztráló az, ha csak annyira lehetsz jó, hogy felfogd, hogy mennyire is kellene jónak lenned ahhoz, hogy igazán jó legyél, de képtelen vagy ezt elérni, stb. Igyekeztem az előadásomat túlzásba vinni abban a hiszemben, hogy elterelhetem a figyelmét a nagy felismerésről és kérdésről, amit, mint erre rájöttem, magamnak készítettem elő. De ez nem sikerült. Hátradőlt a nyikorgó székében és a hatás kedvéért szünetet tartott, mintha keményen gondolkodna – azt hitte, most majd joggal érezheti úgy, hogy ma tényleg megdolgozott azért a 65 dollárért. Akaratlanul a bajszát kezdte simogatni, ez mindig a hatásszünet része volt. Kellően biztos voltam benne, hogy valami olyasmit fogok hallani, hogy „Akkor hát hogyan voltál képes arra, amit épp az imént csináltál?”, vagyis, más szóval, ha tényleg szélhámos volnék, akkor hogyan voltam képes őszintén beszélni a szélhámosságról, vagyis azt gondolhatta, hogy valamiféle logikai ellentmondásba vagy paradoxonba keveredtem. Én pedig belementem a játékba, és alighanem kissé hülyének tettettem magam, mert azt akartam, hogy folytassa és mondja ki, amire gondol, részben azért, mert még mindig abban reménykedtem, hogy majd valami olyan elmés vagy mélyreható dolgot fog mondani, amire még nem számítottam. Másfelől meg azért, mert kedveltem és mert szimpatikus volt, hogy úgy tűnt, őszintén örül és lelkes, hogy segíthet, közben meg igyekezett profi módjára visszafogni arckifejezését, hogy egyszerű elégedettségnek tűnjön a lelkesedése, az esetem iránti egyszerű szakmai érdeklődésnek, vagy ilyesmi. Nehéz volt nem kedvelni, volt benne valami, amit nagylelkűségnek nevezünk. Ami a rendelőjének dekorációját illeti, a széke mögötti falon két keretes kép lógott, az egyik ez a Wyeth-festmény volt a búzamezővel és a tanya felé kúszó kislánnyal, a másik meg egy Cézanne-csendélet, az asztalon egy tál, benne két almával. (Hogy őszinte legyek, csak azért tudtam, hogy Cézanne, mert egy Art Institute-os poszter volt egy Cézanne-kiállításról szóló felirattal a festmény alatt, ami egy csendélet, s amiben volt valami furán nyugtalanító, mert valami nem stimmelt a perspektívával vagy a stílusával, amitől az asztal hajlottnak, az almák pedig már-már szögletesnek tűntek.) A nyomatok nyilvánvalóan azért voltak ott, hogy a terapeuta pácienseinek legyen hova nézniük, mivel a legtöbben szeretnek nézelődni, miközben beszélnek, vagy bámulni a falon lévő dolgokat. Számomra egyébként nem különösebben okozott gondot egyenesen őrá nézni, amíg ott tartózkodtam. Volt tehetsége ahhoz, hogy az embert megnyugtassa, ez kétségtelen. Affelől viszont nem voltak illúzióim, hogy ez azt is jelentené, elég tűzerővel és éleslátással bír ahhoz, hogy rajtam is segíteni tudjon.
Van egy alapvető logikai paradoxon, amit én „szélhámos-paradoxon”-nak neveztem el, s amit többé-kevésbé magamtól fedeztem fel, mikor még a főiskolán matematikai logikára jártam.
[…]
Székely Máté fordítása
