Laknak bennem, azt hiszem, legalább hárman laknak, saját névvel, emlékezettel, azt gyanítom, néha nem is vagyok benne biztos, hányan, és hogy egyáltalán tudnak-e egymásról. Ha tudnának, vagyis, ha tudnánk, az még inkább megnehezítené a dolgot, de nem tudunk, vagy csak nem emlékszünk, legalábbis ez tűnik valószínűnek. Ez egyfajta önhipnózis, mondják, valami elől menekülni magunkba, vagy magunk elől, bár annak, hogy magunkba magunk elől, nem igazán látom értelmét. Minél többen vannak, minél többen vagyunk, annál kisebb az esélye, hogy ismerjük egymást, az egyiknek művészi hajlama van, a másiknak nyelvtudása, vagy ott van a harmadik, a keserű belső ügyész, aki egész álló nap a többieket vádolja. Össze kéne végre olvasztani őket, egy festőművész-szinkrontolmács-ügyésszé, de az eljárás túl bonyolult, szóval mostanában inkább csak a harmóniára törekszem.
*
Légió a nevem, mert sokan vagyunk, sokan, mondom, mi, Závada Péterek, legalább hárman, és a három az már sereg, farkason belül az éhes falka. Régóta nem hordunk ruhát, és nem lakunk házban, inkább a sírboltokban tanyázunk. Az istenre kényszerítelek, ne kínozz engem! – zokogunk a megváltó színe előtt, és láncunkat megszaggatjuk. Mi közöm nékem te veled, Jézus, a magasságos Istennek Fia? Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be – hüppögjük, mikor testünkből kiűz minket: elbeszélőnként legkevesebb egy-egy tisztátalan lélek.
(Fotó: Máté Péter)