Az est leszálltával befutottunk Kolozsvárra. Az Hôtel Royale-ban szálltam meg. Ebédre, azaz már vacsorára piros törökborsos lében pácolt csirkét ettem. Nagyon ízlett, csak éppen szomjas lettem tőle. (…) A reggelivel igyekeznem kellett, mert a vonat nyolc előtt indult, azaz kellett volna indulnia – így történt, hogy 7.30-ra kinn voltam az állomáson, és talán egy óráig is ültem a kocsiban hiába. Úgy tetszik, minél inkább a Kelet mélyébe hatolok, annál többet késnek a vonatok. Ugyan hogy járnak Kínában?

Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei (ford.: Bartos Tibor)

A másodosztályú kocsit füst-, szalonna- és pálinkaszag töltötte meg, az emberek szomorúan néztek maguk elé, mintha a vonat egyenesen a pokolba tartott volna. Még a gyerekek se voltak vidámak, nem nevettek, nem tapsoltak, nem énekeltek, nem szaladgáltak az ülések közötti folyosón. Mintha csak az imént valami igazán rossz hírt mondtak volna be a rádióban, végül el fog maradni a megváltás, betiltották a mămăligăt, vagy megint kitört egy világháború. Pedig semmi ilyesmi nem történt. Egy átlagos és békés kelet-európai kedd volt. Nagyon kevés átlagos és békés kelet-európai kedd van, mert Kelet-Európában mindig történik valami – jobb esetben valami kellemetlen, rosszabb esetben valami elviselhetetlen. De ezen a napon semmi ilyesmi nem történt. Na jó, késtek a vonatok, sőt néhány vonalat teljesen lezártak, de azért ez mégsem tragédia, legalábbis errefelé. Ez ugyanis errefelé teljesen megszokott, még nagyjából belefér az átlagos és békés keddek fogalmába.

Emil órák óta a vonat monoton kattogását hallgatta, ez éppen annyira volt fájdalmasan unalmas, mint az elsuhanó fák szinte végtelen számlálása. Hatszázhatvanhárom – hatszázhatvannégy – hatszázhatvanöt – hatszázhatvanhat… Szerette a szenvedést, és szerette az unalmat is, úgy tartotta, az unalom a szétrohadt lelkek végtelenje, és feltárja az ember előtt az örökkévalóságot. Azonban az alkonyati transilvaniai tájat – melyet a vonat ablakából látott – túl népiesnek és giccsesnek ítélte. Akár valami túlszínezett rusztikus képeslap vagy vásári bóvli, gondolta, és legszívesebben felgyújtotta volna a dimbes-dombos határt. Néhány rosszul öltözött földművest pillantott meg, ahogy – naplementével a hátuk mögött – a földekről hazafelé bandukolnak – batyu, ökör, kisgyerek –, és a látványtól elfogta a hányinger. Azt gondolta, Romániában nincs semmi eredeti a parasztokon, a népművészeten és a tájakon kívül. Felháborító ennek az országnak a primitív, tellurikus, differenciálatlan légköre, tele vagyunk babonával és szkepticizmussal, ez az állam egy örök átok. Egész Románia földszagú. Egyesek szerint ez az egészség szaga. Mintha ez dicséret lenne! Nem vagyunk képesek többre annál, hogy szegény nép legyünk?

Egy orvos – Doktor Garmadának mondta magát – járta sorban a kocsikat, kezében csillogó fogó, negyven lejért bárkinek kihúzta a rossz fogát. Azt kiabálta három-négy nyelven: jelentkezzenek hát a fogfájósak! De nem volt szerencséje, hiába magyarázta bőszen boldog-boldogtalannak, hogy az egészség legnagyobb ellensége a rossz fog, amely teljesen egyenlő a ragadós betegségekkel, mert megmérgezi a vért, romlásba dönti az egész testi szervezetet, és lassanként előidézi a halált, ezért az egészség megőrzésének és a hosszú életnek a titka, ha az ember késedelem nélkül kihúzatja a rossz fogát, mely kihúzatásra a jelenleginél jobb alkalom sohasem volt, mivel ő fájdalom nélkül és olcsón, sőt oklevéllel hajtja ezt végre – szóval ezúttal hiába szónokolt, senki nem akart fogat húzatni. Végül Garmada fáradtan rogyott le egy ülésre, belátta, ma nincs esélye pénzt keresni, és átadta magát ő is az általános letargiának. Emil nagyjából egy óra múlva pillantotta meg a következő állomást, nagy, fekete betűkkel volt kiírva az épület homlokzatára: CLUJ. Mindenütt kék-sárga-piros zászlók lengtek: a tetőn, az ablakokban, sőt még a virágágyásokba is pici, hurkapálcikákra ragasztott papírzászlócskákat szúrtak. Emil hajnalban még nem gondolta, hogy estére ebben a városban fog kikötni. A nővéréhez, Virginiához igyekezett Aradra. Ám korán reggel București-ben egy cujkaszagú kalauz arról tájékoztatta a főpályaudvaron, hogy a déli vonal (Craiova–Orșova–Timișoara) most éppen nem járható, baleset történt vagy merénylet, esetleg az anarchisták vagy a vasgárdisták robbantottak, ő nem tudja pontosan, neki semmit se kötnek az orrára, mindenesetre azt javasolta Emilnek, hogy menjen a Brașov–Cluj-vonalon, majd Oradeától már könnyen el tud jutni Aradra. A menetrend szerint húsz percet várakozott Cluj állomáson a járat. Emil leszállt a vonatról egyetlen poggyászával, egy kis kézibőrönddel, a restiben ivott egy kávét, a trafikban újságot vásárolt. Negyedóra múlva visszaült a helyére, és a trén csakhamar nekilódult Huedin felé. De nem sokat tudott száguldozni a vasparipa, mert – ahogy a várost elhagyták – óriásit fékezett a mozdonyvezető, akkorát, hogy a poggyászok mind lerepültek az ülések fölötti tárolóról, és az emberek is mind előrezuhantak. Fájdalmas panaszok, szörnyű káromkodások, borzasztó átkok hallatszottak mindenfelől, románul és magyarul és németül egyaránt. Emil is kiugrott az üléséből, és belefejelt a vele szemben ülő kendős asszony fonott kosarába. A kosár kiesett az asszony öléből, a két kékesszürke baromfi elszabadult, Emil segített őket befogni. Szerencsére senkinek nem esett komolyabb bántódása, se Emilnek, se a kosárban tárolt két kendermagos tyúknak, se a többi utasnak. A kalauz csakhamar megérkezett – az egyenruháján jókora folt, körülötte halbűz, minden bizonnyal olajos heringet falatozott a fékezés pillanatában –, egymás után járta a kocsikat, és sorban felvilágosította az utazóközönséget, hogy a vonat nem megy tovább, baleset történt, valaki a mozdony elé ugrott. A vasúti társaság hamarosan (és díjmentesen) lovas kocsikkal viszi vissza az előző állomásra az utasokat, ott majd tájékozódhatnak, milyen járattal tudnak továbbhaladni céljuk felé. Az utasok szentségeltek még kicsit, majd leszálltak a vonatról, mind a szerencsétlenül járt embert akarták látni. Emil fejébe nyomta kalapját, felöltötte könnyű, szürke, tavaszi kabátját, és magához vette a kézikoffert. Megpillantotta magát az ablak üvegében, és hirtelen rájött, miért hívja mostanában mindenki „tanár úrnak”. Látszik rajtam, gondolta, hogy tanult fiatalember vagyok, de orvosnak, ügyvédnek vagy mérnöknek túl kopott és szegényes a figurám, művésznek túl szögletes, hogy hivatalnok legyek, ahhoz meg túl sok bennem az élet. Marad tehát a tanár! Logikus, gondolta, azzal ő is leszállt a vonatról.

Már sötét volt. Alig látszott valami a haldoklóból. Néhányan gyertyát vagy elemlámpát vettek elő. A férfi, aki a vonat kereke alá szorult, még élt, és folyamatosan káromolt, ordibált, szitkozódott. Magyarul. Ajkáról ki se fogyott a panasz. Emil is ott állt a tömegben, látta valamelyest a véres férfit, de nem sokat értett abból, amit az kiabált, mert nem tudott rendesen magyarul. Rögvest fordították románra a magyarul nem tudóknak: a feleségét szidja, aki elhagyta és rüfkének állt szégyenszemre, mert nem bírta elviselni a nyomort. Lehordja mindennek: hűtlennek, rongynak, ringyónak, szemérmetlennek, hálátlannak, perverznek, istentelennek! Emil a vonat alól óbégató férfi beszédéből csak a gyakran ismétlődő „büdös kurva” kifejezést értette, ezt gyakran hallotta gyerekkorában Rășinari-ban és később Sibiuban is. Azt gondolta, ezt a vad magyar nyelvet valami embertelen szépség hatja át más univerzumból jövő hangzásokkal. Erős és maró, imára, üvöltésre, sírásra való, talán egyenesen a pokolból tört elő, hogy annak tovább hallassa hangját és zaját. Végtelenül tetszett neki ez a nyelv, elbűvölte és megdermesztette, bája és borzalma leigázta. Csupa nektár- és ciánszavak. Mintha éppen agóniára teremtették volna ezt a nyelvet. Magyarul kéne mindenkinek meghalni vagy sehogy, gondolta Emil.

A magyar még kicsit gyalázta elbitangolt nejét, majd hirtelen elhallgatott és meghalt. Szabályszerűen kilehelte a lelkét: a kiabálás végén nagyot, mélyet sóhajtott, azzal szemei fennakadtak, és nem szólt többé. Örökre elnémult, ahogy mondani szokás. Az utasok közül néhányan keresztet vetettek, és olyan is volt, aki megesküdött rá, látta a Kaszást, a frissen szerzett, meleg lélekkel vidáman szaladt a vasúti töltésen tova. Az emberek – talán azért is, mert más dolguk nemigen akadt – még sokáig figyelték a halottat. Szinte mindenki tudott róla valamit. A postán dolgozott, csak kirúgták, mert magyar volt, és azután sehol nem kapott munkát. Az asszonnyal virágbódét vitt a Piața Unirii-n, de az ember folyton elitta a hasznot, ezért hagyta ott a neje, s lett prostituálttá. Futott ez a férfi a törvény elől, az igaz, hogy a nő elhagyta, de sok volt már az ipse rovásán is: kártyaadósság, rablás, csalás, még gyilkosság is, és a rendőrség már a nyomában járt.

Ehhez képest csendőr egy szál sem volt, később is csak a mentők érkeztek ki a helyszínre. Egy öreg szász orvos a viharlámpa fényénél megállapította a halál tényét. Egyetlen német szót mondott, és már távozott is. Az volt az arcára írva: ez már nem rám tartozik. Mikor a két szanitéc a holttestet a hordágyra akarta tenni, a hulla négy darabra hullott: a mellkasi, nyaki részre a fejjel, az egyben maradt ágyékra és törzsre, valamint a két lábra. A mentőkocsi nem tudott a sínekhez közelebb jönni, így a hordágyra dobált testrészeket a nagyjából ötszáz méterre álló autóhoz cipelték, bepakolták, majd a kocsi elhajtott. Később megérkeztek a vasúttársaság lovas kocsijai, az utasok felkapaszkodtak rájuk – Emil is –, és az állomásra zötykölődtek. Itt már senki nem szólt a másikhoz, némán suhantak a kocsik a sötét földúton. Csak amikor a lovak felnyerítettek, akkor szólt Emilhez a mellette ülő román asszony – ugyanaz (a kendős), akinek a vonaton lefejelte a kosarát –, azt mondta, tudja, tanár úr, azért nyerítenek a lovak, mert telihold van, ilyenkor a halottak se tudnak nyugodni és az emberek se tudnak aludni – és a fekete égre mutatott. Emil azt gondolta, ő máskor se tud aludni, nem csak teliholdkor, szóval neki tulajdonképpen mindegy.

Az állomás várótermében átnézte a menetrendet, és konstatálta, ezen a napon már nem fog eljutni Aradra a nővéréhez. Egy ideig tűnődött azon, hogy felhívja Virginiát egy fülkéből, és tájékoztatja őt érkezésének megváltozott időpontjáról, de végül elvetette az ötletet. Ugyan mit mondhatnék neki? Ki tudja, mikor fogok elindulni? Ki tudja, mikor fogok megérkezni? Ki tudja, egyáltalán megérkezem-e valaha? Valami szállodaszobát kellene kivennem, gondolta, de aztán eszébe jutott, minek, hiszen évek óta nem alszik, krónikus insomniában szenved. Talán még fizessek is azért, hogy egy idegen városban a pókhálós plafont nézem reggelig? Na jó, jó, vitatkozott magával, de azért mégsem ülhetek reggelig egy padon a parkban vagy egy koszos kocsmaasztal mellett. Ebben a kérdésben később hozok döntést, határozta el végül. A mosdó előterében a város átnézeti térképe is ki volt függesztve, Emil hamar kibogarászta, hogy a belváros mindössze fél óra nyílegyenes séta. Kis bőröndjével tehát gyalog indult el a Calea Regele Ferdinandon a Someș felé. A széles út szinte fényárban úszott, és a kései óra ellenére jelentős volt a forgalom: taxik, konflisok, andalgó szerelmespárok, dülöngélő kocsmatöltelékek, céltalan sétálgatók, a moziból, színházból hazafelé tartók… Magyarok, gondolta Emil némi viszolygással, ennek a városnak magyarszaga van, pedig már majdnem húsz éve hozzánk tartozik, románokhoz, de ezek még mindig szinte tüntetnek a szagukkal. Ismerem ezt a szagot, a rettegés szaga számomra. A magyar csendőr szaga, transilvaniai gyerekkorom rémének szaga. Ha már messziről észrevettem egyet, elfogott a pánik, és menekültem, ő volt az idegen, az ellenség, gyűlölni azt jelentette, hogy őt gyűlölni. Miatta irtóztam minden magyartól – valóságos magyar szenvedéllyel. Ma is képtelen vagyok a magyar nép és történelme iránt a legkisebb vonzalmat érezni. Néhány éve, mikor Budapesten megpillantottam az utcai rendőr őrmestert, beleremegtem abba, hogy annak bajusza ezer éven át Transilvania fölé nyúlt, és e szomorú jelenségben megértettem, hogy nekünk, románoknak miért nincs küldetésünk a világon. A magyarok közelről ismerik a zsarnokságot, mert páratlan szakértelemmel gyakorolták: a régi Monarchia kisebbségei tanúsíthatják. Mivel a múltban olyan kiválóan játszották az urat, most az összes nemzet közül ők viselik a legnehezebben a rabszolgaságot. Most persze a szagukban, a magyarok szagában is pánik és gyűlölet érződik. Gyűlölnek minket, és félnek tőlünk. Nincsenek ellenségek, hanem csak a félelem van, a félelem, melyből megszületnek. Lenéznek minket, ahogy mindig is lenéztek. Némileg joggal. A románok egyetlen életmegnyilvánulása a múltban csakis a vallás volt, ezer évig úgy éltünk, mint a növények. Nincs nép, amely ennyire beletörődne a halálba, úgy fogadjuk a halált, mint a törököket. Románia döntő és létét meghatározó jövőbeli nagy politikai tett nélkül szörnyűség, a történelem aljassága, rossz tréfa. Ez igaz, de ne felejtsük el, a magyaroknak semmi értelme sincs a világon, ha pedig elvonatkoztat az ember a magyar nőktől és a cigányzenétől, akkor nem is volt.

Emil már a zsinagógánál járt, kissé elfáradt a sétálásban, leült hát egy padra, cigarettára gyújtott, és a mór stílusú, hatalmas épületet nézte. Emlékezett, olvasta az újságban – akkoriban nagy port vert fel ez az ügy az országos sajtóban, talán tíz éve lehetett vagy még annyi se –, hogy cluji diákok betörtek a zsidó templomba, a padokat tönkrezúzták, a Tóra-tekercseket kivitték az utcára és elégették. Talán nem volt helyes, gondolta Emil, de a zsidó vitalitás olyan agresszív, és a zsidó szerzési vágy olyan szívós, hogy ezzel a munkás és kizsákmányoló néppel szembeni toleranciánk biztos bukásunkat jelentené. Miként asszimiláljunk egy népet – melynek aktívumát a történelem legnagyobb népein aratott győzelmei alkotják – mi, románok, akik a magyarok, a törökök és a görögök sötétjében láttunk napvilágot? Ha a zsidóknak abszolút szabadságot adnánk, egy éven belül még az ország nevét is megváltoztatnák!

A Someș hídján nem volt kedve áthaladni. Illetve nem mert. Emil sohasem ment át egyedül idegen hidakon, mert még kisgyermekkorában Rășinari-ban látott egy jelenetet: a gyertyaöntő bakfis lánya egyedül kelt át a megáradt patak fölött a régi kőhídon. Diót szedett a kötényébe az anyjának, és dalolva ment haza, nem először, nem másodjára, de nem is századjára életében. A híd korlátján kitisztított szőnyeg száradt. Emil még a szőnyeg mintájára is emlékezett: indák között apró állatok bújtak. Ahogy a leányka a hídon vidáman áthaladt, hirtelen a híd leszakadt, a leánykát és a szőnyeget pedig senki nem látta többé, a szinte folyóvá duzzadt patak magával ragadta mindkettőt. Emil apja, a falu pópája ekkor ezt mondta fiának: Emil, amit te láttál, az jel volt, az a kisleány elrepült a varázsszőnyeggel. Mint Az Ezeregyéjszaka meséinek hősei vagy éppen Salamon király katonái. Mindez azt jelenti, szülőfaludtól messze fog repíteni az élet, és mesés, sőt mágikus dolgokat fogsz megismerni. Emil néha arra gondolt gyerekkorában, lehet, hogy a gyertyaöntő lánya egyszer visszajön majd érte, és magával viszi a repülő szőnyegen. Hová? Azt nem tudta. A mesék birodalmába talán. Oda, ahol a nyárfa körtét terem, a rekettye pedig ibolyát, ahol a farkasok és a bárányok egymás nyakába borulnak, megcsókolják egymást és testvérekké lesznek, ahol a bolha lábára vasból készítenek patkót, s ahol, ha az ember csodára vágyik, csak felugrik az égig, hogy mesét hozzon. Ám ahogy egyre nagyobb lett, már egyre kevésbé hitt a jelben. Illetve hitt a jelben, csak másképp értelmezte, mint egykor az apja. Hogy az a rășinari-i régi, rozoga híd leszakadt, később már azt jelentette számára, vigyázz minden román építménnyel: a híd leomlik, a torony eldől, a tetőről lefújja a szél a cserepet. Jobb az óvatosság! A román jobb juhásznak, mint kőművesnek!

Szóval egy ideig tanácstalanul ácsorgott Emil a Someș-híd előtt – talán a varázsszőnyegre várt –, majd hirtelen ötlettől vezérelve balra fordult, és a Strada Dacia legelején betért egy zajos vendéglőbe, melynek kerthelyiségéből a Someș vashídjára és a Palatul Szeki tornyokkal díszített neogótikus épületére lehetett látni. A pincér a kapuban köszöntötte, és a kerthelyiségbe kísérte egy kétszemélyes asztalhoz, románul és magyarul is megkérdezte, tanár úr, lesz-e partnere, vár-e még valakit. Emil nem válaszolt, ezt a fakírvékonyságú és artistabajszú pincér nemnek vette. Szóval egyedül fog vacsorázni. Ismerte Emil fajtáját, ő az a vendég, gondolta a pincér, aki nem ereszkedik le egy alantas felszolgálóhoz, inkább rábízza magát, hozzon, amit akar, csak ne kelljen vele szóba állnia. A pincér előbb fél liter bort vitt Emil asztalához, aztán faszénen sült flekkent krumplival, muzsdéjjal, mustárral és paradicsomsalátával, végül vargabélest. Emil jó étvággyal falta be a vacsorát, korán reggel, a bucurești-i vasúti vendéglő talponálló részében evett utoljára, akkor is csak egy csésze forró ciorbă de burtăt. Mikor a bora elfogyott, a pincér hozott egy újabb üveggel. Lassan megtelt a vendéglő. Ricsaj, lárma, nyüzsgés. Jöttek és mentek, egyesek átültek egyik asztaltól a másikhoz, ha ismerősre találtak, mindenkinek járt a szája: vagy mert rágott, vagy mert beszélt. Zajlik az élet, gondolta Emil, és ők, a magyarok élvezik az életet, legalábbis ők ezt hiszik életnek, ezt a cifra hangyabolyt, ezt a zsíros szümposziont, ezt a murcis létfelejtést, és közben nem is sejtik, hogy az élet valójában egészen más: percről percre zajló szétesés, egyhangúan kialvó fény, értelmetlen bomlás, unalmas felszívódás az éjszakában.

És akkor megjöttek a cigányok! Héttagú fekete banda, alig fértek be a kerthelyiségbe azzal a sok hangszerrel. A pincér pálinkával kínálta őket, gyorsan mind lehúztak egy-egy stampedlit, azzal rázendítettek. Nem sokra rá mindenki énekelni kezdett, bankókat gyűrtek a húrok közé, némelyek felálltak és tapsoltak vagy táncoltak. A pincér alig bírta hordani a sört meg a bort. Az utolsó ítéletkor a magyaroknak csak egy cigánybandát kell küldeniük, és magyarázat nélkül beviszik őket a Paradicsomba, gondolta Emil. A magyar zene tömény szomorúság. Biológiai melankólia. A vér unalma. Túl sok vér van a magyar szellemben ahhoz, hogy Magyarország más legyen, mint lélek. A magyarok gondolati téren nem mutattak fel soha semmit, a kultúrába nem vittek stílust. A magyarok nem azért telepedtek le a pannon síkságon, hogy gondolkozzanak, hanem azért, hogy énekeljenek és igyanak. És ez sikerült. Csinálhattak volna történelmet, de végül nem csináltak. Csak városokat és mulatságokat csináltak. A Nyugatot soha nem értették, katolicizmusuk turanizmus maradt. A magyar politikai érzék teljes hiányában a világ egyik legmesterségesebb államalakulatát hozta létre. Együttműködtek az osztrákokkal, mivel ezek léte sem bírt érvényes értelemmel. A román nép természetesebb a történelemben. Ha a magyarok életfeltételei közepette éltünk volna, kétségtelen, többet alkottunk volna. Senki nem mossa le a szégyent, hogy ezer éven át a magyarok alávetettek minket.

Valaki földhöz vágta a poharát, és ez ragadós lett, egyre többen hajigálták a falnak meg a padlónak a poharukat. „Sose halunk meg!” – kiáltották. „Eccer élünk!” A pincérnek szava sem volt, intett az egyik pikolónak, aki máris érkezett a lapáttal és a seprűvel. A végén már nem is énekeltek, valósággal bőgtek. Bőgtek és ordítottak. „Beugrok a nagybőgőbe!” – kiabálták. Félő volt, hogy tényleg beugranak. Ettől láthatóan a cigányok is tartottak. A magyarok őrzik nomád ösztöneiket, gondolta Emil, a magyar siránkozások forrása az ösztön szomorúsága. Ez az utolsó nép, amely még tud sírni. Az üvöltés fejezi ki a térrel szembeni kétségbeesést. Ha az ember egyedül van a pusztán, az üvöltés az egyetlen válasz a hatalmasság kísértésére.

A pincér és a tanulók egyre csak hordták ki a konyhából a tálakat. Flekken, kolbász, hurka, töltött káposzta… A magyar conquistador nép, gondolta Emil, amely odáig jutott, hogy disznókat hizlal. Példátlanul félrecsúsztak.

(…)

(Bélyegkép: Tóth László)