Ágoston Zoltán: – Szeretettel köszöntök mindenkit a Veszélyes csillagzat alatt című könyv bemutatóján. Körünkben van Bodonyi Emőke, aki vezető kurátora a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum által létrehozott Európai Iskola-kiállításnak. A kiállításhoz kötődve jelent meg ez a katalógus, amely káprázatos munka már a könyvészeti kivitelezéstől kezdve, de kiváló tanulmányok is olvashatók benne. Szeretettel köszöntöm Várkonyi Györgyöt, aki szintén kurátora volt a kiállításnak. Bodonyi Emőkéhez hasonlóan írással is jelen van a kötetben, csakúgy, mint harmadik beszélgetőpartnerem, Havasréti József. A kötet paramétereiről szólnék egy keveset: az előszót Pataki Gábor írta, aki az Európai Iskola történetét több mint harminc évvel ezelőtt dolgozta fel egy monografikus igényű könyvben György Péterrel közösen (Az Európai Iskola és az elvont művészek csoportja, Corvina, Budapest, 1990). A mostani kötet első felében kapott helyet sok-sok kiváló tanulmány, amelyek jobbnál jobb illusztrációkkal, fotódokumentumokkal egészülnek ki művekről, egykori kiállítások enteriőrjéről. A kötet második felében a kiállításon szereplő alkotásokról készült képek láthatók nagyszerű minőségben a szentendrei tárlat tematikus egységeinek megfelelően blokkokba rendezve. A könyv végén az Európai Iskola tagjairól szóló jegyzetek és az Iskola történetének kronológiája található. Ez hatalmas munka, a kiállításhoz művek sokaságát kellett megszerezni, kölcsönözni, és ott van a mögötte álló kutatómunka is. Passuth Krisztina felteszi a kérdést a kötetbéli írásában, de most is érdemes elgondolkodni rajta, hogy milyen aktualitása lehet egy 1945 és 1948 közötti művészeti csoportosulásnak. Az Európai Iskola kutatása során akkumulálódott mostanra annyi anyag, hogy az kikényszerítette egy új kiállítás megrendezését, vagy valami más volt a szempont? De akár a mai szellemi, kulturális élettel is párhuzamot vonhatunk, hiszen ahogy akkor, úgy most is érzékelhető az európai gondolkodás fenyegetettsége.

Bodonyi Emőke: – A kiállítást prózai okból rendeztük: régen volt Európai Iskola-kiállítás. Gulyás Gábor egykori múzeumigazgatónak jutott először eszébe, hogy csinálni kellene egy újabbat. Az előtörténethez hozzátartozik, hogy 1973-ban volt Székesfehérváron a Csók István Képtárban egy tárlat, utána pedig 1984-ben a Budapest Kiállítóteremben, amelyet többek között Pataki Gábor rendezett. Azóta nem született nagy Európai Iskola-kiállítás. A szentendrei helyszínnek egyébként az ad különös aktualitást, hogy nagyon sok szentendrei művész vett részt annak idején az Európai Iskola tevékenységében.

A kiállítás megvalósításának az ötlete három-négy évvel ezelőtt merült föl, közben kitört a világjárvány, igazgatóváltás is volt a múzeum élén, tehát kalandos a megvalósítás története. Felkértünk egy kutatócsoportot a kiállítás előkészítésére. Hat szakértő vett benne részt: Árvai Mária, Hornyik Sándor, Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Várkonyi György és én. Így több szempontot tudtunk érvényesíti a tervezés során. A kiállításon 250 mű látható, amelyeknek a megszerzése, kölcsönzése komoly adminisztratív munkát is igényelt.

A kiállításnak nem volt különösebb szándéka azzal, hogy mit gondoljunk Európáról vagy Magyarország és Európa kapcsolatáról, de érdekes, hogy a kritikusok is föltettek hasonló kérdéseket. Többen megjegyezték, hogy hasonlóságok vannak a mostani és az akkori állapotok között. Ez nyilván erős párhuzam, de ahogy az Európai Iskolának is az volt az alapvető szándéka, hogy a magyar művészetet szinkronba hozza az európai progresszív művészettel, úgy ma is érezhető hasonló törekvés.

Á. Z.: – A kötetben szereplő írásodban alaposan tárgyalod az Európai Iskola egykori kiállításait és a kiállító terek enteriőrjét. Mit lehet tudni ezeknek a kiállításoknak a megvalósulásairól?

B. E.: – Három kiemelt helyszíne volt annak idején az Európai Iskolának. Egyrészt az Üllői út 11–13., tulajdonképpen ennek a bérháznak az első emeletén lévő lakásban működött az Európai Iskola. Ennek az volt a jelentősége, hogy a csoportnak volt saját kiállítóhelye, amelyet nem kellett megosztania másokkal, így önálló kiállítási program alapján működhettek, szinte havonta, ha nem még gyakrabban rendeztek újabb és újabb kiállításokat. Emellett nagyon fontos volt az úgynevezett Művészbolt, amelyet Pán Imre, az Európai Iskola egyik alapító tagja működtetett. Ez az Andrássy út 27. alatt volt, az Operaházzal szemben, Európa legkisebb galériájának nevezték. Amilyen kicsi, olyan jelentős volt, mivel nyugat-európai művészektől is kerültek ide olyan alkotások vagy reprodukciók, amelyeket addig nem ismert a magyar közönség. A kiállítóhelyek történetéhez hozzátartozik, hogy az Európai Iskolából viszonylag hamar kiváltak az elvont művészek, ők a Semmelweis utca 1. szám alatt működő Misztótfalusi könyvesbolt emeletén létrehozták a Galéria a Négy Világtájhoz elnevezésű kiállítóhelyet, és ott hat kiállítást rendeztek 1947-ben. Az elvont művészek egy másik, tulajdonképpen negyedik helyszínen, a Képzőművészek Szabad Szervezete Andrássy úti helyiségében (a mai Képzőművészeti Egyetem épületében) még két kiállítást hoztak létre. Az Európai Iskola az Üllői út alatti kiállítóhelyen harmincnyolc kiállítást rendezett, ehhez hozzávehetjük a Galéria a Négy Világtájhoz hat kiállítását és az elvont művészek további két kiállítását, tehát összesen negyvenhat kiállítást rendeztek három év alatt. Ez elképesztő intenzitású szervezési munkát jelentett. Egy idő után a kiállításhoz ha nem is terjedelmes, de pár lapnyi terjedelmű katalógust is nyomtattak, voltak saját kiadványaik is.

Á. Z.: – Várkonyi Györgyöt szeretném megszólítani, aki a pécsi és mohácsi alkotókat kutatta. Az írásod megállapítása az, hogy felemás helyzet jön létre. Számos dunántúli alkotó kerül valamilyen módon az Európai Iskola vonzáskörébe, említhető Martyn Ferenc, aki egyébként később a Jelenkor mai arculatát is tervezte, Martinszky János, Rozsda Endre, Gyarmathy Tihamér, a Brazíliába távozott Fejér Kázmér, illetve Fekete Nagy Béla, belőlük azonban mégsem jön létre valamiféle formálisabb, intézményszerű közösség, megmarad laza szövésű kapcsolatrendszernek. Arra kérlek, beszélj erről bővebben, hogyan látod ezt a helyzetet.

Várkonyi György: – Onnan indulnék, hogy miből is lett az Európai Iskola. Mert nem Pallasz Athéné módjára, teljes vértezetben pattant elő egy különös történelmi helyzetben. Az 1945–1948 közötti, úgynevezett koalíciós időszakról egyébként ebben a katalógusban Standeisky Éva írt kitűnő tanulmányt. Az Európai Iskola alapító okiratát öten írták alá: Gegesi Kiss Pál, Pán Imre, a testvére, Mezei Árpád, Kállai Ernő és Kassák Lajos, aki ekkor tulajdonképpen nem is képzőművész. Ez egy fontos mozzanat, hogy irodalmárok, természettudósok, filozófusok, pszichológusok, tehát a szellem egyéb területeiről verbuválódott munkások voltak jelen az alapításnál. Arra akarok rámutatni, hogy nem 1945 ősze volt az Európai Iskola megalakulásának időpontja, amely a formális alapító okiratban van rögzítve. A folyamat már elkezdődött egyrészt a Kassák-féle előzménnyel, az 1926-os hazatérése után szerveződő Munka-körrel, de kiemelendő a Párizsi magyar művészek című kiállítás is, amelyet 1938-ban rendeztek a Tamás Galériában. Martyn Ferenc Török Lajossal, a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága elnökével folytatott levelezéséből kiderül, hogy az 1926 és 1940 között Párizsban élő Martyn ápolta ezt a kezdeményezést. 1938-ban létrejött a kiállítás, és valójában ez tekinthető az elvont művészet első magyar csoportkiállításának. Ezen a címen 1946 tavaszán rendeztek kiállítást, ami az „absztraktok­nak” az Európai Iskolából való kiválását eredményezte, de közvetlen előzménynek az 1938-as tárlat tekinthető. Az előzmények között még felsorolandó, hogy 1944-ben Kállai Ernő Új romantika címen rendezett kiállítást, és itt jelentős személyi átfedések voltak a későbbi Európai Iskolával.

A pécsi-baranyai szálról: volt szentendrei iskola, volt szentendrei művésztelep, ilyet Pécsett nem sikerült létrehozni. A pécsi-baranyai kapcsolatháló fő szervezője Martyn Ferenc volt, akinek a működése Párizs–Budapest–Pécs háromszögében bontakozott ki, Szentendre semmiféle szerepet nem játszott benne. Martyn nem hozott létre iskolát, de a mohácsi Martinszky Jánossal való kapcsolata során létrejött valamiféle együttműködés. Martinszky szervezte a mohácsi művészeti életet, de bekapcsolódott a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága munkálataiba, Martyn Ferenc pedig Mohácson szervezett kiállításokat. Fontos, hogy ezek a kiállítások nem mutattak be absztrakt alkotásokat. Valójában kétfokozatú nyilvánossága volt Martynnak. Nem állított ki absztrakt műveket Pécsett egészen 1948-ig, helyette régi tájképeket, portrékat küldött a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága kiállításaira, miközben a sajtó beszámolt róla, hogy a műtermében óriási absztrakt képek és nonfiguratív szobrok készülnek. Az 1946-os kiválást követő kiállítást, ahogy Kállai Ernő a kiállítás tájékoztató füzetében leírta, Martyn kezdeményezte. Kállai Martynt a legjobban képzett és legmódszeresebb absztrakt festőként jellemezte. Érdekes, hogy a Pécs–Mohács-viszony egy kicsit emlékeztet a Budapest és Szentendre közötti kapcsolathoz, bár ez sem pontos. Mohácsnak van szerepe, főleg a folklór és a busójárás miatt, amiről Árvai Mária írt a kötetben. Martyn 1947-ben írja egy helyi kiállítás bevezetőjében, hogy az absztrakt művészetet néhány pécsi festő kezdeményezte Magyarországon. Így pozicionálja magát, Gyarmathyt és Martinszkyt, akik nála legalább tíz évvel voltak fiatalabbak. Érdekes módon Rozsda Endrét Martyn nem említi, pedig fontos szereplője a Veszélyes csillagzat alatt kiállításnak és a kötetnek is. A kilencvenes évek óta azonban rengeteg tény, dokumentum és mű került elő, bővült a tanulmányozandó anyag, ami miatt sok minden másképp látható az Európai Iskola történetéből.

Á. Z.: – Több tanulmány is beszél arról, hogy mi az Európai Iskola szellemi környezete. Hornyik Sándor a művészetelméleti kontextust járta körül a tanulmányában, Havasréti József pedig az irodalmi vonatkozásokkal foglalkozott. A Jelenkorban is jelent meg szöveged Szentkuthy Miklós és az Európai Iskola kapcsolatáról („Mezei és Kiss urak metafizikai humbugját gyűlölöm...” Szentkuthy Miklós és az Európai Iskola kapcsolatáról, Jelenkor 2023/4, 433–445.). A kötetben szereplő tanulmányban szintén Szentkuthyval foglalkozol, a végét pedig Szántó Piroskával és Mándy Stefániával zárod. Az Európai Iskola története nagyon szövevényes, a szellemi áramlatok sokszínűsége jellemzi, ráadásul még a személyi konfliktusok és egyet nem értések, sértettségek is tovább bonyolítják a kapcsolatrendszert. Foglald össze, kérlek, hogy ezek a személyek miként kapcsolódnak az Európai Iskolához.

Havasréti József: – Amikor megkaptam a felkérést, hogy a katalógusba írjak az Európai Iskola kortárs irodalmi kapcsolatairól, végig kellett gondolnom, miből is állnak ezek a kapcsolatok. Az egyik problémát az jelentette, hogy ez nagyon erősen képzőművészet-centrikus csoportosulás volt. Akik tollat fogtak a kezükbe, legtöbben úgynevezett teoretikusok voltak: Kállai Ernő, Hamvas Béla, Gegesi Kiss Pál, Mezei Árpád, Pán Imre. Az ő nézeteik nagyon különböző minőséget képviseltek. Kállai Ernő rendkívül jelentős figura volt, ám Gegesi Kiss Pál gyerekgyógyász hiába írt számos esztétikai tanulmányt, azok lényegében műkedvelő szövegek voltak. Írásaik a képzőművészeti munkák értelmezésében játszottak nagyobb szerepet.

Az irodalmárokkal kapcsolatban az a legegyszerűbb, ha végighaladok az érdemben szóba hozható neveken. Szentkuthy Miklós gyakran vett részt az Európai Iskola rendezvényein, kiállításokat nyitott meg, katalógust is írt. Emellett tartott előadás-sorozatot a modernitásról, modern kultúráról, James Joyce-ról, Dickensről, William Blake-ről, Shakespeare-ről, a modern regény problémái kapcsán pedig tulajdonképpen saját magáról is, a Prae bizonyos passzusait elemezte. Ám kifejezetten kérte, hogy vegyék ki az Európai Iskola tagjainak névsorából. Ez egyrészt Szentkuthyra jellemző excentrikus, fontoskodó gesztus volt. Másrészt adatolható, hogy Szentkuthy az Európai Iskola tevékenységében a legintenzívebben részt vevő magyar irodalmár volt. Nem nagyon szerette a teoretikusokat, egyedül Kállai Ernőt tartotta nagy formátumú gondolkodónak. Ebben az időben írta a Bezárult Európa (1949) című regényét, abban sok szó esik Picassóról és úgy vélem, hogy fejtegetéseiben Kállai Ernő Picasso-monográfiájából is inspirálódott. Volt egy egészen vad húzása is: Gyermek kereszteshadjárat címen agresszív és gúnyos bírálatot írt Kemény Katalin és Hamvas Béla Forradalom a művészetben (1947) című könyvéről, ami a burzsoá dekadenciát ostorozó későbbi támadások felől nézve sem volt a legszerencsésebb kritikai gesztus. Szentkuthy ettől függetlenül jóban volt Hamvas Bélával, majdnem hogy baráti kapcsolatban álltak. A kutatás során elolvastam az 1945 és 1948 közötti Szentkuthy-naplókat, ahol nagyon sokat ír az Európai Iskoláról. A naplókból kiderül, hogy volt egy másik baráti társasága, akik a Válasz folyóirat és a népi írók köreihez kötődtek: Szabó Lőrinc, Borsos Miklós szobrász és a felesége, Kéry Ilona. A társaság tagjai rendszeresen megfordultak egymásnál, Szentkuthy pedig nagyon kínosnak érezte, hogy egy olyan „urbánus körben” is mozog, mint az Európai Iskola. Kéry Ilona egyébként, akinek a véleményétől Szentkuthy nagyon tartott, ezt kifejezetten rosszallotta.

Határ Győző esete is érdekes, mert ő nem volt tagja az Európai Iskolának, ugyanakkor sok mindenkivel szoros baráti kapcsolatot ápolt, Mezei Árpáddal, Szentkuthy Miklóssal, Hamvas Bélával. Határ ebben az időszakban jelentette meg Heliáne című regényét, amelyben van egy Gábriel kör nevű egzaltált művészi csoportosulás. Ezt a kompániát az Európai Iskoláról, illetve főleg annak teoretikusairól mintázta. Izgalmas lehet még Határ és Mezei levelezése 1980 és 1981 között (Jelenkor, 2024/7–8, 836–845.). Mezei Árpád ekkor már az Egyesült Államokban élt, Határ Győző Londonban. Határ retrospektív cikket írt az Európai Iskoláról, ahhoz kért anyagot, a levelezésben pedig nagyon sok művészettörténeti, eszmetörténeti, irodalmi és magánéleti vonatkozás is előkerül.

Érdekes Szántó Piroska esete, aki az Európai Iskola idején festőként és grafikusként működött, írni csak a hetvenes évek végén kezdett el, aminek eredményeképpen 1982-ben a Szépirodalminál megjelent az első könyve Bálám szamara címmel, amelyet később az Akt (Európa, 1994), majd A bálám szamara és a többiek (Európa, 1997) követett. Ezek visszaemlékező, önéletrajzi szövegek, ahol sokat beszél az Európai Iskoláról. Ide tartozik még Szántó Piroska Vas Istvánnal való kapcsolata, amelyből később házasság lett. Ennek az Európai Iskola szempontjából is van jelentősége, ugyanis az Európai Iskola tagjai közül például Mándy Stefánia, Bálint Endre, Vajda Júlia nem szerették Vas Istvánt. Amikor megszűnt az Európai Iskola, ezek az emberek általában nehéz helyzetbe kerültek. Vas István mint irodalmi szerkesztő, Szántó Piroska mint illusztrátor sokkal biztosabb egzisztenciát tudhattak maguk mögött. Az Európai Iskola tagjai úgy érezték, hogy Szántó Piroska elárulta őket. Ehhez jön Vas István A művészet című verse, amelynek egyes részei az absztrakt művészetre vagy a szürrealistákra vonatkoztathatók. A vers miatt évtizedekig húzódó gyűlölködés bontakozott ki a Vas–Szántó házaspár, illetve az Európai Iskola egyes tagjai között.

Szokás említeni Weöres Sándort, aki egyetlen szöveget jelentetett meg egy európai­iskolás kötetben (Testtelen nyáj, Index Röpirat és Vitairat Könyvtár 12, 1947.). Említhetjük még Mándy Stefániát, aki formálisan is az Európai Iskola tagja volt. Verseket írt ebben az időszakban, de az Európai Iskola emlékezetének a szempontjából az is lényeges, hogy művészettörténészként Vajda Lajos életművét kutatta. Pán Imre már nagyon korán, az Is című korai magyar szürrealista/dadaista folyóirattal megjelent az avantgárd művészet területén, majd az Európai Iskola időszakában értekező szövegeket és verset írt. Ezek között nagyon sok „művészportré-vers” található, amelyek az Európai Iskola tagjairól szólnak. Izgalmas kérdés, hogy egy irodalmár miként próbálja a képzőművészek arcát versbe szőni.

Á. Z.: – Mindenképpen beszéljünk az Európai Iskola fogadtatásáról. Beszédes, hogy Martyn Pécsett nem állított ki absztrakt műveket. Talán mert azt gondolhatta, hogy nem tudná azokat eladni, vagy csak nem akart botrányt, mindenesetre rendkívül taktikus volt. Az Európai Iskolának tehát volt pozitív, de volt negatív kritikája is. Emőke, szeretném, ha beszélnénk arról is, hogy ennek milyen pártpolitikai vonatkozásai voltak. Standeisky Éva szövegéből kiderül, hogy a kommunista párt egy darabig tűrt, aztán elkezdte támadni az Európai Iskolát.

B. E.: – Az Európai Iskola alapító okiratát 1945. október 13-án írták alá, az első kiállítás 1946 márciusában nyílt meg a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége elnevezésű szervezet Kossuth Lajos utcai irodahelyiségében. Mielőtt azonban az Európai Iskola első hivatalos kiállítása megnyílt volna, a képzőművész tagok már a felszabadulás utáni első fontos tárlatokon jelen voltak. A Magyar Kommunista Párt például elkezdett kiállításokat szervezni a kerületi párthelyiségeiben, később a Magyar Szociáldemokrata Párt is rendezett kiállításokat. Ezeken ott voltak a leendő Európai Iskola tagjai. Az egyik kultúrpolitikai szereplő, Horváth Márton már az Európai Iskola megalapítása előtt kritizálta azokat a művészeket, akik absztrakt műveket állítottak ki. Akkoriban az absztrakt művészet fogalma nem volt teljesen tisztázott. Nemcsak a nonfiguratív művészetet értették rajta, hanem azt a művészetet is, amely bizonyos izmusokat követett. Horváth Márton az MKP egyik párthelyiségében szervezett kiállításon a pártfunkcionáriusokat is kritizálva becsmérelte az alkotásokat. Elég hamar elkezdték egyébként használni ezekre a művekre a destruktív, a kispolgári, bizonyos esetekben még a fasisztoid jelzőt is. Amikor az Európai Iskola megrendezte az első kiállítását, történt egy nagyon furcsa dolog: Picasso művészetére hivatkozva megrongáltak grafikai műveket. Nem tudjuk, hogy kik tették, de feltételezhetően valamelyik párt funkcionáriusai lehettek. Azt is pontosan tudjuk, hogy Gadányi Jenő és Bokros Birman Dezső grafikai jellegű műveibe rajzoltak bele. Fontos, hogy már 1946-ban születtek negatív kritikák, amelyek aztán egyre erősebbek lettek, 1947-re az Európai Iskola művészei támadások kereszttüzében érezhették magukat. Aztán jött az absztrakció-vita, Lukács György írása, ezzel elindult egy olyan folyamat, amelynek a végén az Európai Iskola 1948-ban a harmincnyolcadik kiállítása után, amelyet Anna Margit műveiből rendeztek, a Japán Kávéházban feloszlatta saját magát.

H. J.: – Volt egy nagyon érdekes, valójában persze lesújtó vita Horváth Márton, Justus Pál és Kállai Ernő között. Justus és Horváth részéről elég különös argumentumok hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy ebben az időszakban milyen létjogosultsága van az absztrakt művészetnek vagy a szürrealizmusnak. Az érvekben szerepet kapott az is, hogy miként is van ez a Szovjetunióban. Horváth Márton, Lukácsy Sándor és Keszi Imre azt mondták, hogy a Szovjetunióhoz hasonlóan nekünk is a szocialista realizmust kell követni. Érdekes módon erre azt mondta Justus Pál, hogy a Szovjetunióban már lehet szocialista realizmus, mert ott már megvalósították a kommunizmust, de mi még csak a jövő építésének a korszakában vagyunk, ezért nekünk akár az avantgárd utópikus, aktivista irányzatai is megfelelők lehetnek. A kommunista kritikusok szívesen használtak egy sajátos szitokszót az Európai Iskolára, az úgynevezett weimarizmust. A vitákban sokszor előkerült, hogy persze voltak a weimari köztársaság idején avantgárd művészek, akik a maguk módján tiltakoztak a fasizmus és a nácizmus előretörése ellen, de – mondták Horváth Mártonék – a történelem megmutatta, mit ért az a weimarizmus: semmit. Csúnyán elbuktak. Hitler eltaposta őket, tehát történelmileg is leszerepelt az avantgárd. Erre a weimar­izmusra Magyarországon 1945 után (amikor Lukács György már azt mondta kissé evangelizáló hangot megütve, hogy a művészeknek fejest kellene ugraniuk az új idők árjába) semmi szükség nincsen. A Lukács-kritika (Az absztrakt művészet magyar elméletei) egyébként Keszi Imre A füstparipa farka című írásához képest még szakmai írásnak volt nevezhető. Lukács komolyan vette Kállait és Hamvast, csak hát a maga módján, és kioktatta őket, mondván, hogy dilettáns és kártékony nézeteket vallanak.

Á. Z.: – Az is feltűnő, hogy az Európai Iskola alkotóinak gondolkodásában megmutatkozik egyfajta integrativitás, amely folyamatos kritikának volt kitéve minden oldalról. Ahogy Várkonyi György mondta, az 1938-as Tamás Galériában rendezett kiállítástól kezdve, tehát sok évvel az Európai Iskola megalakulása előtt már megjelent a kritikája is. A jobboldali, turanista kritika ezt a fajta művészetet judeo–bolsevik címkével látta el, pillanatokon belül aztán a judeo-bolsevik a baloldalról nézve fasisztoid művészet lett, tehát van itt valami kontinuitás.

V. Gy.: – Weimarról még valami eszembe jutott: találtam egy olyan cikket még a harmincas évekből, amelyből látszik, hogy nemcsak Martyn építette a saját mítoszát, hanem a város is. Pécs nem versenyezhetett Szentendrével, sem a művészek száma, sem jelentősége, sem szervezettsége tekintetében, de volt itt ambíció és kivagyiság. Olyanokat írtak a sajtóban, hogy ez a város a kultúr-hagyományaira építve majdan a magyar szellemi élet Weimarja lehet. Egyébként a Corvina Kiadó szép emlékű Művészet és elmélet című sorozatának egyik köteteként jelent meg 1976-ban a Kritikák és képek 1945–1975. A könyv leírja ezt az iszapbirkózást, amely 1945 és 1947 között zajlott. Fontos, hogy nem csak az absztrakcióról szólt a vita, pozícióharc volt valójában, kenyérharc. A mostani kiállítás és a kötet újdonságértékéhez feltétlenül hozzátartozik, amire sem a György Péter és Pataki Gábor által 1984-ben rendezett Európai Iskola-tárlat nem tudott érdemben kitérni, sem az általuk írt, 1990-ben megjelent könyv. Ezek a külföldi kapcsolatok, amelyeket itt most alaposan feldolgoztak, Pataki Gábor szenzációs tanulmányt írt róla. Ez most egyrészt megjelent a kötetben, másrészt a műtárgyak is ott vannak ezen a kiállításon. Ami még ennél is fontosabb, hogy a francia mellett a cseh és a román szürrealizmus is képviselve van. A rendezők és a szervezők elévülhetetlen érdeme, hogy ezt összehozták csehországi és romániai köz- és magángyűjteményekből.

Á. Z.: – Arra kérlek benneteket, hogy mindenki mondjon ebből a hatalmas anyagból valakit, aki számára kedves figura.

H. J.: – Az Európai Iskolához kötődő publikálatlan anyagokból két megragadó dolgot tudnék kiemelni. Az egyik nyilván a Szentkuthy-napló volt. A másik Pán Imre hagyatéka, amiből kicsit más figura bontakozik ki, mint ahogy az Európai Iskolával kapcsolatban emlegetni szokták; sokrétűbb, gazdagabb, Hamvas Béla pandanjaként is jellemezhető. Igazából, akit tényleg megszerettem a kutatás során, az Mándy Stefánia. Ő is holokauszt-túlélő volt, a vészkorszakkal kapcsolatos rémisztő tapasztalatait hol szürrealista stílusban, hol valamiféle szikár nyelvi minimalizmus jegyében fogalmazta meg, amelyben a dialógusfilozófia és a kabbalista hagyomány is helyet kapott. Költőként is megragadott, de művészettörténészként is rendkívül érdekes, a Vajda Lajos-könyve egészen különleges olvasmány. Nagyon erősen áthatja az ezoterikus, religiózus spiritualitás, mint ahogy a verseit is. Ez a szellemiség, ha úgy vesszük, eleve egy európai iskolás réteg a Vajda-könyvön, amit azért az újabb, főleg fiatalabb művészettörténészek egy kicsit soknak tartanak. De a Vajda-monográfia hatalmas olvasmányélmény és szellemi tapasztalat volt. Ott vannak persze mellette a gigászok, Weöres Sándor, Határ Győző, Szentkuthy Miklós és így tovább. Hozzájuk képest is nagy élmény volt Mándynak, mint egy kevésbé ismert, különleges világnak a felfedezése.

V. Gy.: – Én úgy kezdtem, hogy Martinszkyról írtam, aztán Gyarmathyról, akivel személyes jó kapcsolatba kerültem, de tulajdonképpen azzal a Martyn Ferenccel, akit szintén jól ismerhettem, valahogy nem akaródzott foglalkozni. Nem csak amiatt, mert Hárs Éva személyében monográfusaként és katalógusszerkesztőjeként jobbat nem kívánhatott volna magának. Volt ebben valami idegenkedés. Most, hogy dokumentumok tömegét dolgoztuk fel ez alatt a hároméves szisztematikus kutatómunka alatt, kezd kirajzolódni előttem egy olyan személyiség képe, akit én nem ismertem. Martyn személyében egy papucsban és háziköntösben járó kedves, kék szemű öregemberrel találkoztam, aki elképesztő tiszteletnek örvendett. Pécsett természetesen Martyn volt a központi figura, akinek a szerepe, szerepváltozásai nagyon érdekesek. Pontosan követhető a levelezésből és a megjelent sajtómegjelenésekből, hogy Martyn már a harmincas években szisztematikusan építette a mítoszát Párizsban. Hazajött 1940-ben, kulcspozícióba került, a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságának fontos szereplője lett. A háború után nagy váltás következett, minden megyében és Budapesten is megalakult a Képzőművészek Szabad Szervezete, ennek Martyn Pécsett elnöke lett, Budapesten pedig alelnöke. És amit eddig nem nagyon emlegettek: a kommunista párt delegáltja volt. Akkoriban nagyon fontos közéleti megbízatásokat kapott helyben olyan szigorúan reprezentatív, figurális alkotásokra, mint Doktor Sándor domborműve, Zsolnay gyári kivitelezésben, portrék Dózsáról, Petőfiről. Mind­eközben szerveződtek az absztrakt kiállítások Budapesten. Szóval Martyn nagy taktikus volt. Aközben, hogy a Magyar–Szovjet Baráti Társaságnak a tagja, a francia kulturális kapcsolatokat is ápolta, François Gachet, a Francia Intézet igazgatója francia nyelvű cikket jelentetett meg róla az Alkotás című folyóiratban, ő pedig Kisfaludi Strobl Zsigmondnak a szovjet szobrászatról tartott előadását vezette föl. Noha Kisfaludit 1945-ben az Újjáépítő magyarok című, Pécsett kiadott, nagyon érdekes, „népfrontos” szerkezetű kötetben megjelent cikkében Martyn még a szobrászat elrettentő példájaként említette.

Á. Z.: – Hát igen, a könyvből az általános tanulságok, művészeti, esztétikai tények és eszmefuttatások mellett az Európai Iskola ilyen jellegű belső viszonyai is megismerhetők. Szántó Piroska is például azt írja Bálint Endrének egy levélben, hogy tudja, ebben a körben soha nem tartották festőnek. Borzasztóan érdekes, hogy ezt a közeget hogyan tagolták a személyes ellenszenvek. Emőke, mondd el te is, kérlek, hogy melyik szereplőhöz kötődsz leginkább, ki a szíved csücske, hogy ilyen egyszerűen fogalmazzak.

B. E.: – Lehet, hogy végszót szeretnék inkább mondani úgy, hogy nem árulom el, ki a kedvencem. Várkonyi György érintette azt a nagyon fontos dolgot, hogy van a katalógus, tulajdonképpen most leginkább arról beszélgettünk, de van maga a kiállítás is, amely tényleg hatalmas, hangsúlyozom, 1200 négyzetméteren valósult meg 250 műtárggyal. Logikusan egymást követő szekciókból épül föl a kiállítás, és olyan váratlan összefüggések kerültek felszínre, hogy azokat sokszor pontosan nem is tudtuk jól megfogalmazni. Bizonyos helyeken pedig szinte ösztönösen alakult ki, ahogy a képek egymás mellé kerültek, vagy ahogyan a téregységek egymásba nyílnak. A kiállítást látva én magam is teljesen meglepődöm az újonnan feltáruló összefüggéseken. A beszélgetés elején említettem, hogy a kiállítás előkészítése bizonyos időközönként megszakadt, mert nem volt rá pénzünk, szinte újra kellett kezdeni az egész szervezést, de közben a katalógus készült, egyre terebélyesedett. A katalógus és a kiállítás szinkronban van egymással, ám önmagukban is élvezhetők. Akkor lehet még teljesebb, átfogóbb képet kapni az Európai Iskoláról, ha az érdeklődő megnézi a kiállítást. Hadd reagáljak még Várkonyi György egyik mondatára. Azt mondta, nagyon sok műtárgy került elő mostanra. Igen, viszont pár műtárgy sajnos el is tűnt, és egyelőre nem tudjuk, hol vannak. Ilyen a műtárgymozgás. Van, hogy felbukkannak művek, éppen a kiállítás előkészítése során került elő egy Martinszky János-kép, közben meg Korniss-műveket, voltaképpen a kulcsműveit nem találjuk. Azok sajnos időközben tulajdonost cseréltek. Zárásként a katalógusról még annyit mondanék, hogy tizennégy szerző írt bele, hatalmas munka volt, és valóban kiváló írások születtek.