Ne legyen Jácint a nevem, ha valaha jobban aludtam, mint ezen az éjszakán. Émelygésem elmúlt. Élveztem, hogy nem fáj az oldalam. Hajnalban fújdogált valamicske szél. Semmi okát nem láttam, hogy föltápászkodjam a vackomról. Persze tudtam, mire számíthatok a Hosszú Karú mellett. Ma is menni fog előre, mint egy gép. Valahogy mégis csodálatos előérzetem támadt. Ma valami fontos dolog történhet az életedben, Jácint barátom. A horoszkópod szerint új dolgok érkeznek hozzád. Új ötleted támad, esetleg új ismerőst szerzel. Kíváncsi típus vagy, szereted az újat, úgyhogy biztosan örömmel fogadod majd. Csak arra vigyázz, nehogy maguk alá temessenek a kötelességek. Ne vállald túl magad! Neked is szükséged van pihenésre, ezt a körülötted élők is meg fogják érteni.

Hát, hogy túlvállalnám magam, az igazán nem jellemző rám. De hogy a Hosszú Karú képes lenne megérteni, hogy pihenésre van szükségem? Azt kötve hiszem. Isten veled, Szent Heverdel! Ma sem lesz szerencsénk egymáshoz. De hátha igazat mond a horoszkóp! Kár, hogy egyáltalán nem hiszek ilyesmiben. Abban viszont nagyon is, hogy minden érző lény rendelkezik a jövő előérzetének képességével. Mivel magyarázható egyébként, ami Huzat nevű barátommal többször is megtörtént? Egyszer, még kölyökkutya korában, 1742-ben Londonban a Hatton Garden és Clerkenwell Road sarkán lógatta az orrát. Ahogy már többször előfordult, akkor is éppen vége volt a világnak. Erőnek erejével sem lehetett volna elvonszolni az utcasarokról. Épp mikor egy kaporszakállú vénség kilépett az egyik házból, és botorkálva lassan távolodott a Hatton Gardenen, hirtelen, mint akinek a fenekébe tüske állt, fölpattant, befejezte az országos szomorkodást, és a kaporszakállú vénség után eredt. És mi történt? Egy perc se telt el, három cserép zuhant pontosan arra a helyre, ahol az imént vége volt a világnak. Egész biztosan agyon csapták volna Huzatot. Így zavartalanul folyt tovább az élete, és később Kubába került. Nem ment jól a sora. A részeges gazdája nyakra-főre verte. Huzat elhatározta, hogy megszökik. Szerencsésen föl is csempészte magát egy hajóra, elbújt a zsákok közé, de az indulás előtt az utolsó pillanatban légszomja támadt. Meggondolta magát, és ott maradt Havannában. És a hajó Dominika partjai előtt, glutty, elsüllyedt. A részeges gazdáját pedig még azon az éjszakán leszúrták a kedvenc kocsmájában. Huzat barátom napja hirtelen fölragyogott.

Ahogy poroszkáltam a Hosszú Karú lába nyomában, és azon gondolkodtam, hogy még a sarlósfecske is talál fészket magának, vajon lesz-e nekem is maradásom valahol, és szükségem van-e rá egyáltalán, hisz amennyire csak tudom, nincsenek utódaim széles e világon. A Hosszú Karú mellett jó nekem, soha nem volt jobb dolgom, ha az örökös éhséget nem vesszük túlságosan figyelembe. Ekkor megéreztem, hogy valaki néz.

– Kapitány úr, egy szempár tíz óra felé nyolc-kilenc méteres távolságban! Mit csináljunk?

– Nem csinálunk semmit!

– Kapitány úr, a szempár közeledik, és megváltoztatta a helyzetét, most egy óránál tűnt föl. Mit csináljunk?

 – Nem csinálunk semmit!

– Kapitány úr, a szempár a hátunkba került, és követ minket. Mit tegyünk?

– Semmit. Nem vesszük észre. Dolgunk van.

Hát így találkoztam az én Magdikámmal. Vagyis így nem találkoztam vele ekkor még. Annyira azért nem siettem, hogy ne nézzem meg, kinek a tekintetét éreztem magamon. Tetszett, nagyon tetszett, azt elmondhatom. Csakhogy én ezzel akkor nem foglalkozhattam. Legalábbis ez volt a szilárd véleményem. Lehet, hogy a Hosszú Karúnak semmi szüksége rám, de ha egyszer mellé szegődtem, el nem maradok tőle. Az sem kizárt, gondoltam, hogy bajba sodorja magát, és egyszer még én leszek az, akinek meg kell mentenie. Magdikámtól kénytelen voltam búcsút venni, még mielőtt megismerhettem volna. Abban a reményben tettem, hogy összefutunk még valahol. Elvégre Galilea széltében egy nap, hosszában kettő, nem nagy hely.

A Hosszú Karú a tó felé ereszkedett alá. Miközben követtem, Magdikára gondoltam, akinek egyelőre nem tudtam a nevét. Vajon találkozunk-e még? Nem mondhatom, hogy ismeretlenül is biztos voltam benne, hogy vele szeretném leélni rövidje életemet, vagy hogy lénye egy pillanat alatt lenyűgözött, mert első találkozásunk alkalmával egy pillanat sem adatott nekünk, de valami kétségtelenül megmozdult bennem. Egyébként pedig úgy ismertem magamat, hogy ha összehozna a sors azzal, akit a páromnak érezhetnék, nem hezitálnék dönteni, hogy vele szeretném leélni rövidke életemet, és ha netalán benne is hasonló érzések támadnának, semmi akadályát nem látnám, hogy azonnal elkezdjük közös életünket.

Nem is olyan régen egy érett, okos nő a fülem hallatára magyarázta el egy rajongó ifjoncnak, hogyan vásárol cipőt. Nos, csakis hirtelen felindulásból. Mondhatni szerelemből. Ennek ellenére előfordul, hogy kényszerítő körülmények hatására először a boltban hagyja. De ha a szerelem igaz, visszamegy másnap, sőt visszajár, nézegeti, a lábához méri, belebújik, körbesétál egyszer, kétszer, de ezt nem kell félreérteni, ez nem próba, mert az igazi cipővonzalom nem kíván próbát. Mit számít, ha kissé szorít, nyom, tör, véresre dörzsöl? A szív döntése már régen megszületett. A láb majd beleszokik. A cipő csak a várakozási idejét tölti, amíg megjön a fizetésnap, az apanázs, némi izgalommal persze, mert közben más is belészerethet.

Útközben azon is elgondolkodtam, miért mondják, hogy szerelembe esik, aki szerelmes lesz? Hát valóban verem volna a szerelem? Esetleg szakadék? És miért van az, hogy Római Szent Bálint, akiből kifürkészhetetlen okból utóbb a szerelmesek védőszentje lett, pedig annyi köze sem volt a szerelemhez, mint egy vak pocoknak, nemcsak a szerelmeseket istápolja, hanem az epilepsziásokat is, és csak remélnünk lehet, hogy nem keveri össze őket. Na, erről inkább nem is akarok tudni. A lényeg az, hogy a cipő mindenképp a helyére kerül, és nem különben a láb. Mindenképp, és ekképp. A cipő a lábon, a láb a cipőben. Azt remélem, hasonlóképp leszek én is azzal, aki nekem jelöltetett.

A Hosszú Karú közben előresietett. A tóparthoz közeli szőlőkben értem utol. Távolról láttam, hogy egy mutatós nővel beszélget. No nézd, gondoltam, talán a Hosszú Karút is megtalálja a szerelem. Mennyire örültem volna! Egyfelől mert akkor nagyobb eséllyel maradt volna egy helyben, ebből kifolyólag nekem sem kellett volna annyit kutyagolnom. Másfelől azért, mert már akkor is meggyőződésem volt, hogy a szívnek és az egyéb életfontosságú szerveknek a páros élet tesz a legjobbat. Közelebb érve kiderült, hogy sajnos a tavi klíma sem növelte a fogékonyságot az én Hosszú Karúmban a páros élet szépségei iránt. Egészen másról volt szó. A mutatós fiatalasszony hallott a borrá változott víz trükkjéről és egyéb hókuszpókuszokról, és abban reménykedett, hogy a Hosszú Karú a meddőségén is segíteni tud. Mert hogy meddő volt szegény. Méltatlankodott emiatt, mondván, nem érdemel ilyen büntetést. Tisztán él, a férje sem talált benne soha kivetnivalót.

A Hosszú Karú végighallgatta, és csak annyit válaszolt:

– Bízzál! Amikor lehetetlen, akkor lehetséges.

Semmi kétség, ki a legfőbb tréfamester. Akkor is, ha a tréfák ugyanazok. Mert hát nem ugyanezt mondta-e az angyal Sárának? És úgy is lett. Kár, hogy Ábrahám nem értette a tréfát. Vagy túlságosan jól értette, és megtoldotta még eggyel. Jó nagy marha volt ez az Ábrahám, de ebben a pillanatban én is annak éreztem magamat. Meggyőződésem volt ugyanis, és sajnos ma is több-kevesebb határozottsággal azt állítom, hogy az élet annál értékesebb, minél inkább készek vagyunk a nehezebb utat választani. Az élet, hirdettem akkoriban, nem adottság, hanem lehetőség valamire. Csakhogy ez a belátó bölcsesség, amire olyan büszke voltam, egyáltalán nem csillapította bennem a hiányt, inkább fokozta. Magdika hiányát, de lehetett-e az már az ő hiánya, vagy még csak valakinek a hiánya volt? Majd kettéhasadt az agyam, ez a kékes erekkel hálózott, vöröses foltokkal borított, szürke massza, annyira kívántam, hogy most azonnal viszontláthassam őt. Ebben a pillanatban oly világosan állt előttem, hogy ezen múlik az egész további életem, mint az a tény, hogy a velős csontnál és az erjedt fügénél nincs finomabb dolog a világon.

[...]

(Fotó: Valuska Gábor)