Én másztam át először a kerítésen. Dobtam egy szelet gépsonkát a kutyának, hagytam, hogy megszagolja a kézfejemet. Fekete volt, szurokfekete. Nem ért el a lánc a telek pereméig. A többiek azon vitatkoztak, hogy ki tartson bakot a legnagyobb gyereknek. Már visszafele jöttem a labdával, mire bejutottak.
Ömlött az eső a másfél utcányi világegyetemben. A lépcsőház szájába húzódtunk, szívtuk a kisboltos félbehagyott Helikonját, köpködtünk. Ha valaki ránk szólt, kikerestük a biciklijét a tárolóban, és nyolcasokat rugdostunk az első kerékbe. Csorgó nyállal lincseltük a küllőket.
Egymás után kiabáltak minket haza. Mosolyogva hazudtam a szüleimnek, hogy jó vagyok, nem hozok rájuk szégyent. Megettem a vacsorát. Átaludtam az éjszakákat. Ha mégis felébresztett a hangárba tolató vonatok tülkölése, csendben maradtam, és addig bámultam a sötétség közepébe, amíg a redőny félcentis hézagjain be nem tört a fény.
Kiszely Márk vagyok, harminchárom, Debrecenben nőttem fel a Trombitás utcán. Voltam zenész és piaci kofa, raktáros és raktárvezető. Most itt vagyok. Kialszanak a lámpák.
Az ágak közti formátlan sötét
Sámuel.
A fogaskerekek szívóereje. Egy rövid kattanás, a lejátszó elnyeli a videókazettát. Megfeszülnek a kábelek a konnektor és a zsúrkocsi tetejére állított tévé között. A képernyő kicsi, közelebb kellett tolni a székekhez. A felvételen egy megrendezett motorbaleset képei. Napsütés, közúti forgalom, fékcsikorgás. Az ütközés előtti pillanat elsötétül. A következő kockán egy betonon elterült test. Az óvatosan lehúzott bukósisak alól előbukfenceznek a sérült férfi félhosszú, barna tincsei. A szeme csukva, az arca merev. A tanfolyamvezető máris megállítja a kazettát, magyarázni kezd. A résztvevők párokba rendeződnek, egyikük elfekszik a földön. A tüdőműködés könnyen megállapítható. Emelkedik a mellkas, bepárásodik az orrlyukhoz tartott zsebtükör. Külsérelmi nyomok, vér. Vészhelyzetben rááll a szem a keresésükre. „Körömmel, mélyen belecsípni a fülcimpába” – ezt keveseknek diktálja az ösztön. Ha a sérült nincs eszméleténél, jöhet a stabil oldalfekvés. Lírai, megkomponált mozdulatsor. Mindenki sikerrel veszi a feladatot, visszarendeződnek a székekre.
Szováty Attila a második sorban ül. Jegyzetel. Nem szeretné, ha épp az elsősegélyen csúszna el a jogosítványa. Érdekli is a téma. Mindig belelapoz a bátyja orvosi könyveibe, ha nála vacsorázik. Nézi a precíz illusztrációkat, átugorja a kibogozhatatlan szakszavakat. Így is ragad rá valami. Jelentkezik –„A megkeményedett hasfal belső vérzésre utalhat” – a válasz helyes.
Nyílt sebek. Attila beleegyezik, hogy rajta mutassák be a sapkakötést. Előrehívják, szembefordul a többiekkel. Izgatott, pedig csak azt kérik tőle, amit az élettelen bábuktól szokás: üljön mozdulatlanul. Mint egy fontos tárgy. Mint egy kopott medrű vályú távol a jószágoktól. Mint egy osztályvezető kardiológus öccse, aki eltűnik a pólyatekercsek rengetegében.
Hágel Patrícia eltolta magától a tányért. Befejezte a vacsorát. A tenyerébe söpörte a konyhapulton maradt hagymahéjat, a szemetes pedáljára lépett. Kifelé menet a villanyt is leoltotta. A tányérján félbehagyott vajas-mézes kenyér, paradicsomcikkelyek.
Péter az asztalnál maradt. Ült, nem szólt egy szót sem. Hallgatta, ahogy a felesége dühösen mossa a fogát. Vele kiabáltak a fogkefesörték.
Gyerekkorában a nagyapjánál töltötte a hétvégéket Tiszafüreden. Utálta, ahogy a szülei felrakták a héthuszas személyre. Utálta a jegykezelő csattogását, a bevonatot a kartámaszokon, a tájat bámuló, szatyros öregek szagát. A nagyapjánál vadásztrófeák lógtak a kanapé fölött. Megsárgult, göcsörtös agancsok. Azokat nézte Péter elalvás előtt, és az erdőkre gondolt, a bokrok rejtekére, ahol a mozdulatlan állatok fölött elrobog az idő. Így érezte magát akkor, a konyhában ülve is. Át akart zuhanni az előtte álló órákon. Az utolsó falatokat a sötétben is le tudta nyelni.
A hálószobába ment. Azt mondta, ha lehetne, visszacsinálná az egészet, de már késő. Megígérte, hogy segít. Költözik a régi katonatárs, Szemerédi közlegény. Pohos lett, még a csuklói is zsírosak. Egy kör után kifulladna egyedül. Sétálni, fagylaltozni a jövő héten is tudnak, kitart a jó idő. Patrícia az oldalán feküdt, a fal felé fordulva. Már nem sírt.
Vékony, ideges alkatú facsemeték. Mögöttük a fal, egy kórteremfehér vakuvillanás. Kék-sárga-kék peremek, a város színei. A melegtől fuldokló sétálóutca légcsövébe szívószálat döfnek a fagylaltárusok. Szováty Attila benyomja a ruhabutik ajtaját, megszólal a falhoz csavarozott csengő. Nyári sálat keres ajándékba. A múlt héten volt az első randevú, moziba mentek. Beültek utána egy sütire a legjobb cukrászdába. A lány azt mondta, tetszett neki a főszereplő könnyű anyagú kendője. Attila ügyetlenül mozog, nem tudja, mihez nyúljon. Odalép hozzá az egyik eladó.
Patrícia a kismamaruhák között válogat. Tizenkilencedikére van kiírva, addig már két hét sincs, fölösleges lenne vásárolnia. Mégis szeretne sok pénzt költeni, Péter orra alá dörgölni, mennyibe is került nekik, hogy lemondta a családi napot. Megnézi a cipőket. Krémszínű magas sarkút fog hordani, ha végre kimegy a víz a bokájából. Kevés jelet mutat a testén a várandósság. A lábai is teljesen rendben vannak, de Patrícia hiú. „Nettó elefantiázis, ahogy kinézek” – mondja a tükörnek. A próbafülkékhez indul.
Péter és Szemerédi egy komóddal ügyetlenkednek a lépcsőfordulóban. Az egyik asztal lapját már megkarcolták, nem fér bele több hiba. Nagy a lemaradásuk, a kölcsönkapott IFA-t már este vissza kéne vinniük. A lakás még tele bútorokkal, Szemerédiné bestiális hangulatban irányítja a munkálatokat. Pokol az egész. A zenész és a pályagondnok, nem cipekedésre teremtették őket. Péternek még azt is ki kell találnia, hogyan fogja kiengesztelni a feleségét. Liliom vagy egy szelet dobostorta. A karamell bevonattól összefutott a nyál a szájában. Ráfordultak az utolsó emeletre.
Patrícia a próbafülke függönyében próbált megkapaszkodni. Nem bírta el az anyag, elszakadt a karikáknál. Szűkült, távolodott a világ, elvesztette az eszméletét. A kasszás azonnal segítségért kiáltott.
Attila már csak azt látta, hogy egy nő fekszik a földön. Aggodalomra semmi ok, képzett elsősegélynyújtó vagyok – mondta az eladóknak. Megvizsgálta az életjeleket. A pulzus tapintható, a lélegzetvétel szabályos ütemű. Vér, magzatvíz sehol. Egyszerű ájulás, talán már a mentők érkezése előtt magához is tér – gondolta. A biztonság kedvéért stabil oldalfekvésbe tette Patríciát. Alig várta, hogy elmondhassa a bátyjának, végre ő is részt vett valaki megmentésében.
Pár perccel később Patrícia hörögni kezdett. Sápadt. Egyre nagyobb aggodalommal ébresztgették őt.
A butikhoz érkező mentősök arcára sátrat vert a rémület. Kapkodva forgatták Patríciát, azonnal megkezdték a szívmasszázst. Melyikük fektette a jobb oldalára? Mióta fekszik így? – kiabálták. A paramedikus az órájára nézett, arrébb lökte a kollégáit, és ököllel kezdte ütni Patrícia mellkasát. A szegycsont elnyelte a becsapódásokat, a szív mozdulatlan maradt. Száznyolcvan joule-ra hangolták a defibrillátort. Homorított a test, mintha a plafonhoz akart volna érni. Kétszáz, néma visszaszámlálás, a kisülés pillanatába sűrűsödő fény. Újra és újra. A mentőorvos térdepelve mondta ki Patrícia halálát.
Sámuel.
Az orvosi csoda. Egy magzatnak húsz-harminc percig van esélye az anya keringésének leállása után. Okosan használta fel a méhlepény rejtett tartalékait. Miután irányíthatatlan csecsemőtestével elnyomta az anyja aortáját, még pont ki tudott kéredzkedni az életbe. Rohantak vele az inkubátorhoz.
Péter egy virágcsokor mellett döntött. Rakatott bele mindenből, aminek tudta a nevét. Kísérőkártyát nem vett hozzá, szóban illik bocsánatot kérni.
A rendőrök a lépcsőházajtóban állították meg, magukkal vonszolták az újszülött osztályra. Remegett, tollpárna-gyengére bőgte az izmait, már a váróban összecsuklott. Nem értette, hogyan lehetséges ez az egész.
„Elnyomta a gyerek.” Az orvosok szavai befészkelték magukat Péter csontjaiba. Kiabáltak minden pelenkázáskor. Kiabáltak, amikor a tejet melegítette. Amikor nedvesdajkákról álmodozott. Aztán már munka közben, a koncertteremben is. Ott nagyon jó az akusztika. Ha eleget ivott, csendben maradtak. Részegen nézte a gyermekét, a gyilkos fegyvert, ahogy szépen lassan kinövi a rugdalózóját.
Samu az aggodalmak ellenére is fejlődött, egészséges volt. Már óvodás korában furulyázott és énekelt, nádat szopogatott az anyja csecsei helyett. Az apja egyházi kórusba íratta, a világi dalokat otthon gyakorolták. „Sok szép országban laktam én avec que la marmotte.” Előbb olvasott kottát, mint írott szöveget.
Attila évekkel később levelet küldött. Gyáva volt ahhoz, hogy személyes találkozót kérjen. Tizenkét, az utolsó milliméterig teleírt oldal. Minden betűje felesleges. Péter bele sem olvasott, kidobta a kukába, amikor meglátta a feladó nevét.
[…]
