Gyerekkoromban könyvek és írógépkattogás vett körül – édesapám irodalomkritikus –, így azt hiszem, nem csoda, hogy én is megfertőződtem. Mindig regényt akartam írni, könyvet kiadni. Első „művem” egy macskáról szóló mese volt első osztályos koromban, macskaformára vágott „kötetbe” szerkesztve. A jó visszajelzés nem maradt el, mesém a Szivárvány című erdélyi gyereklapban is megjelent, az akkoriban Fodor Sándor által szerkesztett levelezőrovatban.
És ha már fertőzés, nemcsak könyvek, hanem gyógyszerek is körülvettek gyerekkorom óta – édesanyám gyógyszerész. Az ezzel való megfertőződés nem volt olyan egyértelmű, általános iskolában, ha megkérdeztek, mi leszek, annyit tudtam biztosan, hogy gyógyszerész nem. A bizonyosság viszont csalafinta dolog, gyógyszerész lettem ugyanis, ráadásul a patikai miliő első, Magnebéhat című kötetem (Napkút Kiadó – Erdélyi Híradó Kiadó, 2019) novelláiba is beszivárgott. A visszajelzés szerencsére itt sem maradt el, a kötetért megkaptam a Romániai Írók Szövetségének debütdíját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját.
Paradicsom
Felmászom az ágyra. A közepén van egy mélyedés, próbálom bevackolni magam oda, aztán mégis inkább felkúszom a peremére, az ágy belső felére. Magamra húzom a barna kockás pokrócot, a régi pöttyöst már kinőttem, kikandikál a lábam alóla. Magamra húzom, és a fal felé fordulok. Így könnyebb alvást tettetni, nem bukhatok le akkor sem, ha éppen nyitva a szemem, amikor anya belép. Ő küldött be, növésben vagyok, azt mondja, azért kell délután is aludnom, de én utálok, sose jön álom a szememre.
Néha alvás helyett bekapcsolom a tévét. Hang nélkül nézem a Vízizsarukat, távirányítóval a kezemben, ujjammal a piros gombon, hogy ha léptek közelednek, azonnal megnyomhassam, de az úgy is veszélyes, mert az ajtóból egyből a tévére látni, lebukhatok akkor is, ha végig résen vagyok.
Unalmamban a faliszőnyegen kezdem huzigálni az ujjam, fényes vagy sötét csík marad utána, aztán eltörlöm az egészet a tenyeremmel, és újból kezdem, de már nem összevissza húzom a vonalakat, iksz-zérózni próbálok. Nem jön össze, a rács még látszik, de benne az ikszek és nullák nem. Fekszem tovább, figyelem a konyhából átszűrődő zajokat. Edénycsörömpölés és víz locsogása, anya mosogat. Aztán csend lesz, most töröl kezet, gondolom, majd próbálom kitalálni, mi következik, de időm sincs rá, már nyílik is a szobaajtó nyikorogva. Becsukom a szemem, mozdulatlanra dermedek. Alszol, kérdezi apa suttogva. Felülök, rázom a fejem, mire ő hív, hogy akkor menjek segíteni, én pedig pattanok is ki az ágyból, meg sem kérdezem, miről van szó.
Odakint ragyog a nap, anya utánam kiált, nehogy sapka nélkül menjek. Visszaszaladok érte a szobába, apa az ajtó előtt vár rám. Mielőtt indulnánk hátra, még elrohanok a műanyag kádhoz, amit reggel tettünk ki az udvar közepére, és mertünk tele kútvízzel, hogy felmelegedjen a napon. Belemártom az ujjam, ez már jó, kiáltok fel örvendezve, mire apa is odajön, megnézi ő is, és azt mondja, mire végzünk a paradicsommal, tökéletes lesz.
Karózni fogunk, abban kell majd segítenem. Jobban szeretek barkácsolni, de igazából nem számít, most ezt is szívesen csinálom. Már tudom, hogyan kell, tavaly is együtt karóztunk, én kötöttem a madzagra a bogot. Hátramegyünk a fásszínhez, mellette van egy rakás deszka és karó. Előbb levesszük a négy téglát, ami a nejlonfóliát tartja, aztán leemeljük a fóliát, ami a rakást fedi. Apa egyenként veszi kézbe a karókat, mindeniket megforgatja, földhöz üti az alsó végüket. Hogy a korhadt része letörjön, magyarázza. Tudom, vágom rá, aztán meg kell őket hegyezni. Megdicsér, hogy emlékszem, mi következik, aztán én is kapok a kezembe egyet, hogy próbáljam meg, de csak óvatosan, nehogy fadarab szökjön a szemembe. Amíg apa hegyez, engem beküld, ki kell hozzam a fiókból az ollót és a madzagot, majd megmutatja, milyen hosszú szálakat vágjak.
Ő üti a földbe a karót, az én dolgom pedig a kötözés. Utána hónaljazunk. Az elején ott guggol mellettem, ne szepetelj, figyelmeztet, aztán látja, hogy tényleg ügyelek, egyszer sem sértem meg a tövet, úgyhogy megdicsér, és hagyja, hogy egyedül folytassam, míg ő a szomszédos soron dolgozik.
Pont az utolsót csinálom, mikor szálka megy a kezembe. Utálom a szálkát, mert tűvel kell kipiszkálni, a tűtől pedig rettegek. Nézem, ahogy apa nyomkodja az ujjam, és rájövök, hogy igazából ez nem is olyan vészes, ennyi belefér. Nem jön ki, csóválja ő a fejét, majd anyát fogjuk megkérni, hogy piszkálja ki tűvel, mondja, én pedig már nem is félek.
Már csak a permetezés van hátra, mikor azt mondja, mehetek fürödni, ha akarok. Várom, hogy vízben legyek, most mégis inkább maradok. Figyelem, ahogy megkeveri a bordóilét, bottal kavargatja a vederben a katyvaszt, közben a kékkőről és az oltott mészről magyaráz. Aztán egy meszelőecsetet vesz kézbe, a vederbe mártogatja, azzal spriccolja a palántokat. Mikor végzett, együtt indulunk előre.
Odabent sül valami, már az ajtóból megérzem az illatot. Anya éppen az aragáz előtt áll, akkor fordít meg egy palacsintát, mellette egy tányéron már egész rakás van. Érdeklődik, hogy elfáradtunk-e, mire mindketten rázzuk a fejünket, apa azt mondja, olyan jó segítsége voltam, így meg se kottyant neki a munka. Nekem se kottyant meg, mondom büszkén, pedig dehogynem, teljesen kipurcantam, de nem akarok gyengébbnek tűnni apánál. Anya megpuszil, aztán szemügyre veszi a sebemet. Előbb áztassam picit, mondja, ami éppen kapóra jön, így mehetek egyből pancsolni. Beszaladok felvenni a fürdőgatyámat, úton kifelé apa a kezembe nyom egy megkent palacsintát, hogy azt előbb faljam be. Azt is csinálom, egészben gyúrom be a számba, ahogy ő szokta néha, te mondtad, próbálom mondani, de csak érthetetlen hangmassza jön ki a számon. Apa nevet, anya ránk szól, ne bolondkodjatok, megnyuvad a gyermek.
[...]
