Sziasztok, Miklós vagyok, versfüggő.

Tizenhat évesen egy egész napra egyedül maradtam egy kaliforniai gyerektáborban, ott kezdődött a történet. Egész nap egy fenyőfát néztem, és este írtam róla négy sort.

Azóta pedig nem tudok leállni. Direkt nem bölcsészkarra mentem, inkább testnevelőnek tanultam. Tanítottam is tíz évig, de hiába. A tízperces szünetekben is folyóiratokat lapozgattam a mobilomon, meg szonettet írtam a diákoknak arról, hogy miért érdemes lehúzni a vécét maguk után, és kiragasztottam a mosdó falára.

Aztán elfogadtam, hogy nincs mese, nekem írnom kell, ettől nem menekülök, de akkor már inkább prózát, hogy hígabban toljam az anyagot. Egyperces novellákat az apai élet szépségeiről és viszontagságairól. Könyv is lett belőle, Apa kezdődik címmel. Hogy, hogy nem, de ennek a végére is bekerült egy vers. Kemény vitáim voltak a szerkesztővel, próbált lehozni a cuccról. De én nem hagytam magam.

Sőt, azóta teljesen szabadjára engedtem ezt a szenvedélyt. Felvállaltam, összeállítottam egy kötettervet. Képzeljétek, még ösztöndíjat is kaptam rá. Ha minden jól megy, 2025-ben megjelenik, Lerakódik címmel.

És ha ez nem lenne elég: a Jelenkor folyóirat, mely talán a legsűrűbben adagolja a katartikus olvasmányélményeket, közölte két versemet.

Nem tudom, lehet-e még rajtam segíteni. Szerintem innen már nincs visszaút.

(Fotó: Mészáros Péter)