János vitéz
Második fejezet^[1]

Forog az öreg Föld éjfekete űrben,
Egyik orcájával sötétbe merülten.
Másik fele fényben: vajon honnan kapja?
Hinti rá világát a Magyarok Napja.

Jut e nap fényéből mindegyik országnak,
Azért hívják mégis Magyarok Napjának,
Merthogy csak ott fénylik legszebben az égen,
Hol a magyar nép áll őrségen ősrégen.

Őtet cirógatja, őtet dédelgeti,
Hinti sok fínom D-vitamint neki;
Ettől olyan selymes a magyar arc bőre –
A Jóisten ránéz, s jobb a kedve tőle.

Hanem hogyha lehet, még jobb kedve lesz tán,
Ahogy végigtekint a hatalmas pusztán:
A Magyarok Napja, minden fények atyja
Forró csókjaival pont telibe kapja.

Hol a délibábbal tündérlik a határ,
Ott fészkel a vércse, ott bolyong a betyár.
Fönn a kéklő égen vándorútját járja
Jegenyék csúcsán a felhők karavánja.

Délidőben buzgón tilinkóz a pásztor,
Szívének nótáját elpróbálja százszor.
Százegyedjére már sikerül is félig.
Vadvizek tükrében kócsag szárnya fénylik.

Örül a Jóisten, kedvét leli benne,
Hogy a magyar pusztát tágnak teremtette.
Tágnak teremtette, dejszen helyigényes:
Ott legel a gulya, ott porzik a ménes.

Ott tolong, kolompol a birkáknak nyája,
Két deli szép juhász ballag a nyomába’.
Különös látvány e két juhász szerfölött:
Huszárcsákó billeg a subájok fölött.

Egyikük idősebb, szép szál öregember,
Tereli a nyájat higgadt türelemmel.
Hanem az ifjabbik – oly ismerős nékem!
Láttuk már őkelmét ezen a vidéken.

Kukoricza Jancsi, ő az, nem más bizony!
De mire föl ez az ambivalens viszony?
Mért ily sajátságos az egyenruhájuk?
A huszárcsákóhoz hogy passzol subájuk?

[...]