„Mi történik egy szöveggel, amikor kihúzok belőle. Ez például igen kényes művelet, de miért érdekelne bárkit, ha egyszer a szövegben már nincsen ott” – veti fel Nádas, egy meghökkent svájci újságírónak egy interjú végén a Szépírás mint hivatásban, amikor az újságíró óvatlanul megkérdezi tőle, hogy miről szeretett volna még beszélni. Kezdi tehát az alapoknál. Hogy írók kihúznak a szövegükből, és aztán bele is írnak, ez az írás művészetének, szakmájának egyik legkézenfekvőbb, legprimitívebb eszköze, olyasvalami amit nemcsak az író, de a legtöbb szerkesztő, újságíró, dramaturg is naponta szorgalmasan gyakorol. De hogy mit jelent valójában, és hogy mi lesz a kihúzás után a kihúzott résszel? Ott van, mondja Nádas, mint egy bűvész az eltüntetett nyusziról. A másik véglet lehetne Hölderlin. Őt nem Nádas rázza ki a kabátujjából, hanem én. Ebben a szövegben Nádas két bámulatos példája közül az egyik Celan lesz (a másik példa Kertész Imre), mert Celan, mint kéziratait tanulmányozva Nádas megállapította, a maga „átmenetileg végleges változataival” úgy dolgozta át mindennap a verseit, hogy adott esetben hozzájuk sem nyúlt, mégis átdolgozások lettek, mert a korábbi kihúzások vagy beleírások miatt akkor is változtak, ha nem nyúlt hozzájuk. Ezt a különös észrevételt önmagára is vonatkoztatja, amikor közli a svájci újságíróval:

„A napnak legalább hat órájában valami olyasmit alakítok, aminek nincsen kész formája.” (kiemelés tőlem)

Vagyis soha nem lehet kész. Ahogy másutt mondja: „Mindez kicsit hasonló ahhoz, amit fizikusok, biokémikusok és csillagászok manapság váltig mondanak, miszerint az egyes elemek közötti kapcsolat fontosabbnak látszik, mint maga az anyaguk. […] Amit úgy is kifejeznek, hogy a világ valójában nem eset, hanem változat és összefüggés.” És talán nem véletlenül az lett a Szépírás mint hivatás zárszava, hogy „verzió”. És így marad nyitva.

Ennyiben nem is olyan távoli példa Hölderlin: egyes kéziratai rendkívül szövevényesek, alig kibogozhatók, tekto­nikusan sokrétegűek, tele vannak írva olyan változatokkal, felülírásokkal, húzásokkal és betoldásokkal, amelyhez az irodalomtudomány, mivel Hölderlin egyik változatáról sem hajlandó lemondani, a kinyomtatás és közzététel érdekében külön, sajátos, Hölderlinre vonatkozó jelrendszert alakított ki, és Hölderlin kéziratai a maguk gyönyörű kuszaságában kanonizálódtak. Minden ott van és egyszerre van ott, felülírva a konvencionális nyelvi modus vivendit. Persze csak szent szövegekkel lehet vagy érdemes ezt megcsinálni, olyan szövegekkel, amelyeknek minden töredéke, atomja, lélegzetvétele hozzátartozik a műhöz, ahol a mű egyenlő önmaga történetével.

Hogy az, ami ki van húzva, az mégis ott marad, ezt a tételt a svájci újságíró számára Nádas Esterházyra hivatkozva bizonyítja: „Egyszer Esterházy Péterrel állapítottuk meg, bizony ott van. Mintegy megerősítettük egymást ebben a tudásban.” Tehát hivatkozik egy másik íróra, akivel megerősítették egymást ebben a tudásban. Aki nincs itt, és mégis itt van. Vajon eltűnik-e Trockij Sztálin mellől a fotóról, ahonnan egyszer kivágták vagy kiretusálták? A helyzet az, hogy még inkább ott van. Nádas ennek a misztériumnak a megpendítésével (korai filozófiai tanulmányaim okán a hegeli „aufheben”, magyarul csak két szóban kifejezhető „megszüntetve-megőrzés” cseng most elmémben mint távoli harangszó) kezdi a svájci újságíró felvilágosítását, és aztán hosszan-hosszan sorolja mindazokat a külvilág számára láthatatlan döntéseket, amelyeket az íróasztalánál minden valamirevaló írónak meg kell hoznia. Amelyek jelentős része negatív döntés, hogy mit ne tegyen. Makacsul visszatér ehhez a gondolathoz, amelyet összefoglalóan „néma poétikai szerkezetnek” nevez. Hogy mi minden nincs ott, ami ott van. Aztán előrukkol az aduásszal:

„a néma poétikai szerkezet minden valamirevaló írásműben nem csak a mesénél, hanem magánál a szövegnél is jóval fontosabb.” (kiemelés tőlem)

Hopp. Ezt hogyan lehet elmondani? El lehet-e egyáltalán mondani. Itt utóbb szándékosan hagytam el a kérdőjelet, hogy a mondat nádasiasabban hangozzon. Volt egyszer egy olyan élményem Nádassal – és neki velem –, hogy amikor Monory M. Andrásnak filmet írtam A fotográfia szép történetéből, és Nádas megkapta a treatmentet – sajnos a film nem készült el –, igen erősen elcsodálkozott, hogy ő olyasmiket is leírt, amiket tudomása szerint nem írt le, mivelhogy az én mondataimat nem tudta megkülönböztetni a sajátjaitól.

Mindazonáltal ebből is látható, hogy a Szépírás mint hivatás nem gyorstalpaló regényírói tanfolyam – bár egy ponton eljutunk az úgynevezett „regulákig”, amelyből végül ötöt sorol fel Nádas, inkább az írás filozófiájának nevezném, a szépírás Lét és semmijének, és ezeknek a reguláknak a betartásához vagy alkalmazásához szerinte minden „valamirevaló” íráshoz szükség van. Én nem is szeretnék most a regulákkal, sem a szintén középponti „éntelenítéssel” (lásd a Stockholmi beszédet a Berman-díj átvételekor), sem az „észrevétel, felfogás, tudomásulvétel” szentháromságával részletesebben foglalkozni, az én különb-különb alakjaival való ritka találkozásokkal a „kereszteződésben”, sem örök kedvencemmel, a „sérült mondattal” (milyen is a sérült mondat? és miért is van rá szükség? miért keletkezik? miért nem szabad hozzányúlni?), mert ami engem most voltaképpen érdekel, az Nádas poétikájának különös metamorfózisa a Hazatéréstől a Szépírás, mint hivatásig. Leginkább ez volt az élményem ennek a nagyon sűrű szövegnek az olvasásakor. Akár egy tulajdonképpen megtaníthatatlan szakma virtuális tankönyvének is tekinthetnénk Nádas egyik másik írását. A Szépírás mint hivatás elején szinte bocsánatot kér, hogy kikívánkozott belőle.

Nádas látható élvezettel tartja föl a jólnevelt svájci újságírót a mindennapos írói aprómunka egészen a szubatomi részecskékig hatoló sebészi vagy atomfizikusi taglalásával. A helyzet azonban drámai: „S arról sem beszéltünk, mondtam az igazán rokonszenves svájci riporternek, miközben azért követtem az üvegfal mögött türelmetlenül tevékenykedő technikust, aki gesztikájával nyersen közölte, időnk lejárt, menjünk a pokolba” – és gondtalan vidámsággal erre a két emberre zúdítja a szépírói tennivalókkal kapcsolatban minden kis nüanszra kitérő szövegáradatot, ezt a talán szándékoltan monoton, elvont fogalmakkal operáló, végtelenbe nyúló, szenvedélyes, de egy érdektelen hallgató számára mechanikusnak hallatszó monológot, nem törődve pillanatnyi közönsége türelmetlenségével. Azaz szituációba hozza a monotóniát. Ő maga mondja egy helyütt: „A monotónia halálos csapás a szövegre, de olykor éppen ezért van szükségünk monotóniára. Csapást mérni a szövegünkre.” Azaz az unalom – használjuk most leegyszerűsítve a monotónia szinonimájaként, holott nem az – bizonyos értelemben ennek a nagyon eredeti, egy pillanatra sem konvencionális szépírói hitvallásnak az egyik eredeti alkotórésze. Ebben az esztétikában vagy módszertanban nincs helye hatásos írói technikákhoz való bigott ragaszkodásnak. Például kiderül, hogy olykor egy túl hangos, teátrális, rosszul megírt vagy finomkodó, ügyetlen, „sérült” mondat kell éppen oda, ahova, ki tudja, milyen rendet, nyelvi meghatározottságot követve került. Egy mondhatni rossz megoldás olykor a jó megoldás. „Olykor vissza kell térni egy megelőző, durvább, nyersebb, megmunkálatlanabb, azaz tökéletlenebb, brutálisabb változathoz.” Nos, makacs monotóniájával ebben a pillanatban az író nem csak a szövegre, hanem a szövegben felbukkanó riporterre és az üvegfal mögött ügyködő technikusra is csapást mért. Ott és akkor, pedig közismerten jólnevelt emberről van szó, szüksége volt erre a normaszegő viselkedésre, hogy érzékeltesse egy különben értelmes riporterrel, hogy a fölvett riportban a lényegről egyáltalán nem beszéltek. Tehát éppen azt csinálja, azt helyezi szituációba, amit demonstrálni akar. Az írás praktikumával kapcsolatban ugyanilyen nagyszerű megfigyelése, amit azonnal illusztrál is, hogy: a szöveget „majd mindig ki kell kicsit igazítani. Ami nem jelenti, hogy a szöveg a végtelenségig változtatható lenne. […] elérkezik a pillanat, amikor a szöveg nem reagál többé a kiigazításra. Eldobod vagy így hagyod. Ha a változtatás igényével ostromolják, akkor romlásnak indul.” Meg még ilyet is mond: „A repetíció […] esetén a szigorú választás a szövegismétlés és szövegváltozat között.” És mivel illusztrálja ezt? Magával a repetícióval.

[…]

(Fotó: Máté Péter)