A Filmmúzeumba igyekeztem megnézni a Rocco és fivéreit. A miniszoknya balettozásban megizmosodott combjaimra, valamint a mellékesen feszülő ing hamvas, alig bimbózó kebleimre csak a kor követelményeinek próbált eleget tenni. Szerettem volna kiélvezni azokat a felhőtlen pillanatokat így tizenhat évesen, mikor mindez a csoda még az enyém, miközben nagyon is koraéretten, rossz előérzetektől gyötörve tudtam, szépségem másodpercei meg vannak számlálva, szinte előre le vannak morzsolva, mert a hús fékezhetetlenül romlandó, pláne ha a rontásra az ember maga is rásegít, mintegy hajszolva azt.

A Filmmúzeum ajtajában Budapest egyik leghíresebb happeningművészébe botlottam, aki leplezetlen kedvteléssel mustrált végig, majd dorgálóan megkérdezte, hogy a szemközti zsinagógába tartok-e.

– Rocco és fivérei – hebegtem zavaromban a megtiszteltetéstől, hogy egyáltalán szóra méltatott. Ő elítélően nézett rám és megkérdezte, tudom-e, mi az a Hosszúnap. Tisztában voltam vele, a kérdés valamiféle teszt, amire nem tudom a választ, de némi gondolkozás után mégis tettem egy halvány próbát:

– A hosszúnap az, amikor nyolc óra helyett tizenhatóráznak a melósok – feleltem.

Azt hiszem, a 16 tonna című Bob Dylan-szám ugrott be, meg akkor még amúgy is a munkásosztály heroizmusát gondoltam a legfőbb megváltó erőnek.

– Szépen állunk – mondta a híres happeningművész számonkérően, majd faképnél hagyott. Égtem a szégyentől, haloványan éreztem, a kérdésnek valamilyen köze lehetett ahhoz, hogy eszembe se jutott a zsinagógába tartani, ahol még sohasem jártam. Este kiderült, bátyám tudja, mi az a hosszúnap, mert apánk elmesélte neki, hogyan lázadt fel a hosszúnap ellen, mikor is hívő anyja kérésére végigülte a templomudvarban iskolatársaival az ünnepet egyetlen falat nélkül, pontosabban reggel, barátai szeme láttára bekapott egyetlen darabka kenyérmorzsát, erősködve, hogy nem fog estig lesújtani rá a Mindenható, mint azt unokafivére jósolta. No, persze, ha én lennék a gondviselést kutató atya a Szent Lajos király hídjából, akkor bizonykodhatnék, hogy de nagyon is lesújtott apámra az ő Mindenhatója, rendkívül tragikus sorsot mérve rá a későbbiekben, de egyrészt nem hiszek az összefüggéseknek ebben a típusú felállításában, másrészt elhamarkodottan azt ígértem magamnak, hogy mellőzöm a szomorú szálakat, ami persze önmagában vett lehetetlenség, ha az ember zsidó vonatkozású történettel próbálkozik, de azért mindenesetre igyekezni fogok.

Másnap, nagy elhatározással életemben először átléptem a Dohány utcai zsinagóga küszöbét. Ami ott fogadott, teljesen elképesztett. Egészen addig csak keresztény templomokban jártam. Akkoriban egész nap nyitva álltak, és alig volt látogatójuk. Egyedül üldögélhettem a csöndben, és nézhettem a színes üvegtáblákon csordogáló fényt. Csöndre és megnyugvásra nagy szükségem volt, mivel időm túlnyomó részét népes, zajos családom és ugyancsak nagyszámú, még zajosabb iskolatársaim körében töltöttem. Most viszont legnagyobb meglepetésemre a zsinagógában nem volt csönd és nem volt ájtatosság és rend és nyugalom sem, hanem nagy jövés-menés, forgolódás, beszélgetés, mosolygás, kézrázás, szemrevételezés, magyarul közösségi nyüzsgés minden mennyiségben. Templomban ilyet még sohasem tapasztaltam, mindenesetre szórakoztatónak és elgondolkodtatónak találtam, hogy mindaz, ami a zsinagógában folyt, nem különült el, nem ellenpontozta a mindennapi életet, nem lógott ki belőle, hanem épp ellenkezőleg, mintha annak szerves részét és folytatását képezte volna.

Persze nem egyedül mentem, hanem a barátnőmmel, mert nem mertem volna átlépni a zsinagóga küszöbét valamilyen lelki támasz nélkül. Egy ponton kimentünk az utcára cigizni, és kirakni a placcra a hajzuhatagunkat. Élveztük az alkonyatot, figyeltük a ki-be sétáló embereket, akkoriban persze alig lézengtek a látogatók. Egyszer csak odajött hozzánk egy gyönyörű sábeszdeklis fiú, aki már egy ideje keringett körülöttünk, és mosolyogva és bizalmaskodóan mélyen a szemembe nézett, majd váratlanul a számhoz nyúlt, kitépte belőle a cigit, a földre dobta és eltaposta.

– Zsidólány nem cigizik – jelentette ki, majd diadalittasan otthagyott minket.

Elképedtem. Na, így sem zsidóztak még le, gondoltam. Megmagyarázhatatlanul, életemben először büszke voltam rá. Tetszett a srác, és szórakoztatott a pofátlansága. Aztán a barátnőmre néztem, és meglátva sértődött arcát megértettem, kirekesztve érezte magát. Mintha ez a szépfiú nyilvánosan kijelentette volna, te nem vagy zsidó, te mérgezheted magad. Azonnal barátnőm szájához nyúltam, és pont ugyanolyan mozdulattal, ahogy az előbb a srác az enyémből, én is kitéptem a szájából a cigit, majd eldobtam és eltapostam.

– Hallottad, nem? Zsidólány nem cigizik.

Erről a pontról persze azonnal átugorhatnék történetem sivatagi szakaszába, azzal az ürüggyel, hogy a hosszúnapról eléggé el nem ítélhető módon a hosszú sivatagi út jut eszembe, de akkor lemaradnánk utazásom indítékáról. Mert nagyon sokáig egyáltalán nem akartam elmenni Izraelbe, bizonyos értelemben tudni sem akartam róla, mert túl bonyolultnak, érzelmileg túl ellentmondásosnak találtam a szembenézést az ott folyó végtelenített háborúval, nem akartam még ennek a terhét is magamra venni, volt untig elég bajom abból, hogy naponta kellett megbirkóznom a zsidóság mindennapjainak kelet-európai bonyodalmaival.

Aztán sok-sok évvel később egy szép napon abban az erdőben kirándultam, mely közel feküdt ahhoz az icipici faluszéli zsidó temetőhöz, melyben dédnagyapám, anyám és apám is nyugodott. Illetve mindannak fényében, ami akkor ott történt, arra jutottam, hogy anyám lelke feltehetően beköltözött a közeli erdőbe. Ugyanis elvesztettem anyám kendőjét. Pontosabban halála óta az volt a negyedik rám maradt kendője, melyet elvesztettem. Erre csak hazafele ébredtem rá, mikor már a temető mellett húztunk el a barátommal, aki nem akart visszafordulni, félt, kocsija ezúttal egészen biztosan beleragad az erdőszéli sárba, melyből tényleg alig tudtunk kikászálódni. Lelkiismeret-furdalással terhelten, de engesztelhetetlenül azt javasolta, jöjjek ki másnap egyedül a távolsági busszal. Nagyon dühös voltam rá, de tudtam, nincs más választásom.

[...]