Kedves Nádas Péter, igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Milyen távolinak tűnik ez a nagy és hiteles életmű egy olyan korban, amelynek igazságai egy sor vélekedésből, ellenérzésből és obskúrus világmagyarázatból táplálkoznak. Viszonylag sokan hisznek az összeesküvés-elméletekben, mintha az ördög szállta volna meg őket; és ennek az ördögnek a kiűzése már nem sikerül a felvilágosodás eszközeivel, az ész itt a határaiba ütközik.

Nádas Péter műveiben nincsenek hattyúdalok a nyugatról, ahogy olcsó apokalipszisek sem, hanem egy fundamentális felismerésre épülnek: a felvilágosodás nem fedi le teljes emberlétünket, az ész csak egy bizonyos szintig tudja irányítani a cselekedeteinket; ugyan nem lehet elpusztítani, mégis összefonódik az értelmetlenség végtelenül sok fajtájával: a rajongástól a barbárságig. Nádas Péter könyvei a kitágított felvilágosodásban hisznek, amit már abból is le lehet olvasni, hogy ezek centrumában nem a fej, hanem a test áll, illetve egy testi gondolkodás. „A lét szemléletének egyetlen középpontja van, a testem”, olvashatjuk a már 1991-ben németül megjelent Emlékiratok könyvében.^[1]

A középpontban a test áll, összes érzékelési képességével, emlékeivel és sérülékenységeivel. A Párhuzamos történetek című regény, amely 2012-ben jelent meg németül, és amelyen Nádas Péter 18 évig dolgozott, ugyanúgy, mint a 2017-ben Emléklapok egy elbeszélő életéből alcímmel megjelent Világló részletek, tele van közép-európai történetekkel – ám a tulajdonképpeni témájuk a test, amely teljesen kinyilvánítja magát, amely az ész minden ellenvetését félresöpri, amely egyszerre fedi fel és rejti el magát, egyszerre kísérteties és kíváncsi, de mindenekelőtt végtelen szenvedésre képes: megkínzott és meggyötört. Azután van a fajbiológusok által megmért nép- és társadalomtest, a tömegtest, amely minden egyes testet magába foglal.

„Nem ő félt, hanem a test félt helyette”, ezzel a mondattal jellemzi a fajbiológus Otmar Freiherr von der Schuert a Párhuzamos történetek címet viselő, alig átlátható regényben.^[2] A műben von der Schuer értékrendszere azokon a tapasztalatokon törik szét, amelyeket az első világháborúban szerzett. Az arisztokrata harcos, aki egy modellszerű német hős testével rendelkezett, azt hitte, hogy az „eredetet“, az eredeti német „entitást“ sikerül megtalálnia a testben. Von Schuer hisz a néptestben. Rasszista antropológus és evolúciós biológus lesz, akinek a „tudományos“ felismeréseit a náci állam alapként fogja használni. Ezt az alakot – s ez a szerző pontos kutatásait dicséri – Otmar Freiherr von Verschuerről mintázta, aki 1927 és 1945 között több antropológiai és öröklésbiológiai intézet igazgatója is volt. Az ő egyik asszisztense volt a szörnyűséges auschwitzi orvos, Josef Mengele.

A szerző, Nádas Péter részletek iránti megszállottsága csak ott végződik, ahol már semmit, az égvilágon semmit sem lehet találni, már semmit egy épület történetéről, már semmit azokról a nyomokról, amelyeket az emberek egy múltbeli életben hátrahagytak. Ez alkotja a legnagyobb kontrasztot a valóság szelektív észlelésével, illetve az egyes emberek és egész társadalmak feledékenységével szemben.

Hogy példát is mondjak: 1977-ben a kommunista Magyarországon szamizdat-publikációként mindössze három példányban megjelent egy kollektív napló, amelyet kézről kézre adtak, és amelyben több szerző szövege is szerepelt.^[3] Nádas Péter is írt e föld alatti publikációba egy saját fotókkal kiegészített szöveget, a Helyszínelést. A címet először is teljesen szó szerint kell értenünk, kriminológiai értelemben: lehet, hogy az a budapesti villa, fent a budai hegyekben, amelyben a szerző egy régi barátnőjével a hetvenes évek végén találkozott, azonos azzal a villával, amelyben az 1940-es évek végén a sztálini koncepciós perek során embereket kínoztak meg? Ez előtt a villa előtt, ahogy Nádas emlékezik, a gyerekek felcsatolták a síléceiket, hogy egy lejtőn lecsússzanak. A gyanút egy beépített párnázott ajtó váltotta ki; miért lenne ilyen egy normális villában? A helyszínelés, ami a szöveget működteti, idézeteket használ fel Szász Béla memoárjaiból (író és újságíró volt, aki vonakodott eljátszani az egyik koncepciós perben rá kiosztott szerepet, és aki a kínzás tortúráit később részletesen is leírta), s ezeket összeveti az ott talált helyi körülményekkel. Szinte mindent rekonstruálni lehetett, még az épület változásait is, így például a nyilvánvalóan befalazott garázsajtót, amelyen keresztül a sötét limuzinok az áldozatokkal érkeztek. A centrumban egy szokatlan hatszögletű szoba áll, amelyben a kihallgatásokra került sor. Még szinte az eredeti állapotban megőrződött a fürdőszoba, a fémlemez fürdőkáddal, amelybe az áldozatoknak meztelenül kellett belépniük, mielőtt a kínzók elektromos áramot vezettek volna be. A tárgyilagos rekonstrukciót a dokumentarista fotók támasztják alá; a szerző megjegyzésein keresztül létrejövő újabb dimenzió, hogy megjegyzéseket fűz az áldozatok és a tettesek biográfiájához, a fotókhoz készült képaláírásokon keresztül egy újabb kiadásban.

Az individuális én – amelynek az adott esetben Nádas Péter a neve – egyfajta membránná változik, amelyen a politikai események és a tapasztalatok átmennek. És így nemcsak a terror elevenedik meg a szemünk előtt, hanem a politikai és társadalmi kontextus is megragadhatóvá válik: a reálisan létezett szocializmus lepukkant polgári villájában ma (1974-ben) egy rendőr turistáknak ad ki szobákat, és nekik mesél korábban lejátszódott rémtörténeteket. Ez a régi villa a magyar polgárság megsemmisülését meséli el; ennek felszámolását, kettős morálját, felemás rituáléit és értékeit Nádas az összes regényében leírja – amihez még általában hozzátartozik az államterrorhoz való átmenet bemutatása. A mű valami elveszettnek a nyomait keresi. Sokan vannak, akiknek a szellemi, kulturális és fizikai fiziognómiáját a szerző-elbeszélő rekonstruálja, és ez még a kitalált személyekre is vonatkozik. Éppen ezért sokkal fontosabbak az üres helyek; éppen mivel olyan végtelenül sokat mond el, és hihetetlenül sokat tudunk meg, ezért nagy súlyt kap az is, amit nem mond el. Az Emléklapok második fejezetének elején olvashatunk egy gondolatmenetet arról, hogy mennyire lehetetlen a tömeggyilkosság fikcionalizálása.^[4] Az elbeszélés ugyanis már feltételezi az individualizálást. „Elbeszélés nincsen meg emlékezés nélkül”, ezt a különös mondatot Nádas a Szépírás mint hivatás című esszéjében fogalmazta meg.^[5] A sok meggyilkolt nem engedi elbeszélni magát, nincs nevük, nincs arcuk, nincsenek tulajdonságaik, nincs individuális sorsuk.

A hallatlan intellektuális és emocionális munka a lehető legsűrűbb leírásokba torkollik, amelyek nem ismernek más határt, mint az érzéki észlelő képességnek és az önanalízis intellektuális képességének parancsát. Ez a munka a szerző önmagára rótt parancsára épül: semmit sem szabad elhagyni vagy elhanyagolni.^[6] Ha az a feladat, hogy az individualitás részvételét a kollektivitásban vagy megfordítva, a társadalmi vagy a nem-specifikus vonások részesedését az individuálisban felmutassuk, hogy így az énről – patetikusan szólva: az emberről – pontos képet nyerjünk, akkor ezt csak ezzel a részletességgel és pontossággal lehet és szabad megvalósítani. A legpontosabb rekonstrukciókon, a fantázián és az emlékezésre való képességen keresztül – e lassú individuális erények révén tehát – Nádas szövegei a mind a nyugati, mind a keleti társadalmakban tapasztalható általános feledékenység és kollektív emlékezeti hézagok ellenében íródnak.

Milyen távolinak tűnik ez az életmű, a maga fenomenális emlékezetével és vizionárius erejével. Nincs még egy művészi projekt, amely a részletek iránti ilyen megszállottsággal írta volna le a 20. századi erőszak európai történetét. A Párhuzamos történetek 39 fejezetben, 1724 oldalon a 20. század olyan panorámáját vázolja fel – Berlin és Budapest koordináta-rendszerében –, amely elképzelhetetlen borzalmak leírásából áll. Ezeket egyes emberek ellen követték el, de olyan szociális, politikai és mentális felfordulások idején, amelyek túl nagyok voltak ahhoz, hogy a mindennapi észlelés móduszában fel lehessen fogni őket. Ezért van szükségünk a művészetre és a nyelvi műalkotásra. Semmit nem tesz jobbá, de dolgozik az emlékezetünk és a morális fantáziánk kialakításán.^[7] Az autobiografikus önmegbizonyosodás egyedülálló projektjében, a Világló részletekben Nádas ezt konstatálja: „Valamennyien súlyos háborús sérültek és súlyos háborús sérültek leszármazottjai vagyunk Európában.”^[8] És akkor is azok vagyunk, ha a holtakra és az erőszakra gondolunk, amelyet Oroszország Ukrajna elleni háborúja okoz, vagy az Izrael elleni terror.

Az életmű történeti és individuális értelemben egy szélesen hömpölygő irodalmi családkutatás: a Világló részletek a szerző családtörténetét rekonstruálja a 19. század közepétől az 1960-as évekig. A középpontban az az időszak áll, amely Nádas budapesti születése, 1942. október 14. és az 1956-os magyar népfelkelés között húzódik. Ebben a mindössze 14 évben, 1942 és 1956 között játszódott le Budapest német megszállása, a fasiszta nyilasok kollaborációja a nácikkal, a szovjet megszállás (1944 októbere és 1945 februárja között), valamint a szövetségesek bombatámadásai Budapest ellen. Eluralkodott a terror a zsidók, a kommunisták és a rezsim ellenfeleivel szemben, és a félelem a lehulló bombáktól.

Itt mindenekelőtt két nő játszik fontos szerepet: az anya, Nádas Klára, és az apa testvére, Aranyossi Magda, Nádas Péter nagynénje. Ez a két nő a megszállás idején számos zsidó és illegális kommunista életét mentette meg, miközben állandóan a letartóztatás és a kínzás fenyegette őket. A könyvben női ellenfiguraként szolgál az anyai nagyanya, aki a keleti zsidó ortodoxiát képviseli; ő minden más családtag számára idegen marad, és az unokának is erőlködnie kell, hogy elfogadja ezt a törzsi összetartozást.^[9]

Az anya és a nagynéni körül, akik az ellenállásban hatalmas dolgokat visznek végbe, csoportosulnak a férfiak: az apa, László, aki szintén tagja az ellenállási mozgalomnak a háború alatt, távközlési technikus, a kisfiúnak elmagyarázza a fizikai és a kémiai világot, és mindenre van valamilyen válasza, egészen addig, amíg a háború utáni Magyarország politikai fejleményei el nem némítják.

Abban a tényben, hogy Nádas 1942-ben kommunista ellenállók gyermekeként született a fasiszta nyilasok által terrorizált, és két évvel később a szovjet hadsereg által megszállt Budapesten, ellentmondások garmadája rejlik. Az anya kispolgári miliőből, az apa jómódú polgári családból származott. Kettőjüket az illegális kommunista mozgalom eszményei hozták össze. A zsidó pár a kisfiút egy református templomban kereszteltette meg, de ateista módon nevelte. Nádast egy makacs rákérdezés hatására csak nyolcévesen szembesítették saját zsidó voltával, méghozzá elég brutálisan. A szülői útmutatás szerint, ha annyira gyűlöli a zsidókat, és szeretne is egyet látni, lépjen csak a tükör elé, és nézzen bele. Ez egyike azon biografikus kulcsélményeknek, amelyeket Nádas a Világló részletekben elmesél.^[10]

A háború után a szülők a kommunista hatalmi apparátusban csináltak karriert: a család villája Rákosi Mátyás, a kommunista párt hírhedt első titkára és magyar miniszterelnök villájának közelében helyezkedett el. Közeli barátokat és útitársakat az ellenállásból elhurcoltak, megkínoztak és meggyilkoltak. Az anya már az 1956-os népfelkelés előtt meghalt, az apa pedig súlyos gyanúsításoknak volt kitéve. 1958-ban, amikor elkezdődött a rehabilitációja, Nádas apja öngyilkos lett. A szülők nem akarták, vagy képtelenek voltak bevallani maguknak a sztálinista terrort és azt, hogy ebből le kellene vonni a szükséges következtetéseket. Az apa még a búcsúlevelében is a párttól kér bocsánatot. A Világló részletek egy utópia kudarcának történetét meséli el, amely sokáig hatott, de 1989 után egyre inkább elszivárgott egy áramlás altalajában, amely egészen másfelé vette a maga irányát. Nyugaton a fogyasztás által hajtott „utópiamentes pragmatizmus” felé, ahogy Nádas egy 2017-es beszélgetésben mondja.^[11] Ez olyan pragmatizmus, amely, úgy tűnik, egyszerre garantálja a biztonságot és a jólétet. Keleten pedig a megzabolázatlan magánérdekek, valamint a privát és a nyilvános élet mindent átható korrupciója felé, amely az egykori szocialista társadalmakban sok mindent szétzúz.^[12]

Az Emléklapok vége hosszú reflexió a magyar népfelkelés feloldhatatlan ellentmondásairól. Ennek emancipatorikus eszmei tartalmát felzabálta egyrészt a hidegháború logikája, konkrétan az, hogy a nyugati hatalmakat nem érdekelte a magyar társadalmi-forradalmi mozgalom, és ez összefonódott az atomháborútól való félelemmel, másrészt a főszereplők egyéni beállítottsága, amelyet még mélyen a párttól való függőség határozott meg.

Nádas műve jól mutatja, hogy mit tehetnek az eszmék az individuumokkal. Nádas olvasása nemcsak arra taníthat, hogy pontosabban lássuk az olyan jelenségeket, mint a nacionalizmus, a szélsőjobb vagy az ideálok korrumpálhatósága, hanem az ezek mögött álló hosszú távú meghatározottságokra is fényt derít. Ez a mű nagyon szépen körülírja Közép-Európa mentális biográfiáját a 20. és a 21. században.

És másrészt milyen közel áll hozzánk ez az életmű! Milyen közel kell, hogy álljon hozzánk, osztrákokhoz, akiknek Magyarországgal közös történelme és közös határai vannak. Hozzánk, akik többé-kevésbé európaiaknak érezzük magunkat, és általában úgy érezzük, hogy fölényben vagyunk a kontinens másik részével, a kelet-európai térséggel szemben, még akkor is, ha éppen megértőnek mutatjuk magunkat. Milyen közel áll hozzánk ez az életmű egy olyan országban, ahol, mint számos más országban, a város és a vidék közötti szakadék szemmel láthatóan egyre nő – még akkor is, ha ez történeti okok miatt Ausztriában másképp néz ki, mint Magyarországon. „Orbán ösztönös meggyőződése szerint a város és a vidék között háború zajlik. Az ő politikája abban áll, hogy ezt az ellentétet életben tartsa”, mondta Nádas Péter a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban.^[13]

Aligha van kozmopolitább, inkább városiasan élő író, mint Nádas Péter, aki a megsemmisített zsidóságból, a szétzilált polgárságból és kommunista ellenálló családból származik; aki Budapesten nőtt fel és élt, fotográfusként és íróként átfogó műveltséggel rendelkezik. És aki mégis ritkaságszámba menően jól érti a vidéki életet. Nádas falura vetett pillantása könyörtelen. Az elmúlt évben jelent meg egy könyv, amely azt a régimódi címet viseli, hogy Rémtörténetek, és amelynek középpontjában egy hatvanas évekbeli falu áll, amely a két Duna-ág által képzett szigeten helyezkedik el, Budapest közelében.^[14] A regény szereplői nagyrészt bolondok és kívülállók: egy némán önmagába befelé füstölgő, súlyosan traumatizált öregasszony, egy törpe nő, aki kurva, egy szellemileg fogyatékos fiatal nő, aki epilepsziában szenved, egy izomsorvadásban szenvedő fiú, aki kerekesszékben ül, egy szadista és ösztönök által vezérelt fiatalember, akinek antik istenekre emlékeztető tökéletes teste van, egy pap, aki ördögűzést művel. És Nádasnak a vidékre vetett pillantását mégis az empátia, a vidéki elvonultságban töltött élet és írás több évtizednyi tapasztalata határozza meg. Nádas Péter, aki a kommunisták csábító ajánlatait visszautasítva a hatvanas évek végétől többéves publikációs tilalomnak volt alávetve, Kisorosziba, a Dunaszigeten, Szentendre közelében elhelyezkedő faluba vonult vissza. „Néha-néha az elhagyott földeken loptam hagymát a krumplipaprikás főzéséhez, és téli almát, hogy egy kis kompótot készítsek, így adván némi méltóságot az étkezésnek.”^[15] Később, nagyjából negyven évvel ezelőtt a feleségével önként átköltözött egy Gombosszeg nevű nyugat-magyarországi faluba, amely nincs messze az osztrák határtól.

A felvilágosodás nem lehetséges anélkül, hogy valamiképpen fel ne dolgoznánk a város és a vidék ellentétét – ez olyan fundamentális igazság, amit a leginkább tőle tanulhatunk meg. Ezt képviseli az esszéista, a fotográfusi és az írói életműve. Már az első regénye, az Egy családregény vége (amely 1977-ben jelent meg magyarul és 1979-ben németül) egy kertben három gyermek szexuális színezetű játékával kezdődik. Az öregasszony kertjét a Rémtörténetekben a lehető legnagyobb szakértelemmel írja le, azt, hogy mi és mikor terem, mit lehet belőle főzni stb. (ajánlom annak a magyar borsófőzeléknek a receptjét, amely a 161–162. oldalon olvasható). Egy feldúlt gyermekkori kert elbeszélői rekonstrukciójának már az Emlékiratok könyve is hosszú passzust szentel, amely könyvön a szerző tizenegy évig dolgozott vidéki elszigeteltségben.

A kert és szélesebb értelemben a vidék egyszerre Paradicsom és végzet, ugyanúgy, ahogy a test egyszerre lehet paradicsomi állapotok és elképzelhetetlen erőszak színtere. Az 1945 utáni magyar irodalom egyik legnagyobb hatású könyvében – ebben az irodalomban sok világirodalmi jelentőségű alkotás van – az úgynevezett „zárt övezet” ide-oda mozog a Paradicsom és a Gulág között. A könyv címe Sinistra körzet, melynek szerzőjét, Bodor Ádámot nálunk aligha ismeri valaki, éppúgy, ahogy Mészöly Miklóst sem, aki Nádasnak mint írónak irodalmi nevelőapja és „mestere” volt.^[16] Ez nagy kár, de jól bizonyítja, hogy a kelet-európai társadalmak megértése iránti érdeklődés az 1989 utáni évekhez képest jelentősen alábbhagyott. Több kelet-európai könyv, amit az 1989-et követő években fordítottak le, adtak ki és recenzeálták, időközben újra feledésbe merült.

Az emlékezés módjai és az a kérdés, hogy ebből hogyan jöhet létre valami olyasmi, mint az Emlékiratok könyve – ez áll szerzőnk poétikájának középpontjában. Hogyan működik az emlékezés? Milyen viszonyban áll egymással a vizuális és a verbális emlékezet? Meddig a pontig és a megbízhatóság mely szintjéig tudunk közel kerülni a gyermekkorhoz, egy távoli tudathoz, aki mégis mi vagyunk, még évtizedekkel később is? 12 évesen, „1954 forró nyarán”, ezt olvashatjuk a Világló részletekben, a gyermek olyan elhatározásra jutott, amely a későbbi szerző egyik vezérelvévé vált, és amely jól illik a szerző ama igényéhez, hogy semmit ne hagyjon el: „Mindent, de mindent meg fogok írni, amit az emberek elhallgatnak egymás elől.”^[17] Ahhoz, hogy ennek a hitelességi parancsnak eleget tegyen, fel kell törnie a nyelvi formulákat, fel kell törnie az ezekben lévő leülepedett rétegeket, és a helyes információkat el kell választania a hamisaktól. A könyvben van egy hatásos kép arról, mi történt, amikor a nyelvileg rosszul táplált fogalmak egyszer csak kipukkadtak: „akkor csúnya nyílt sebeket hagyva felrepedtek ezek a fogalmi bendők, vakbelek, bábok vagy hüvelyek, dőlt ki belőlük a sok peshedt tévedés”.^[18]

Ahol a kutatás abbamarad, ott kezdődik a kitaláció. Csak ebben az értelemben „hazudnak” a műalkotások. Nem azért hazudnak, hogy másokat eltérítsenek az igazságtól, eltekintve a propagandisztikus és ideológiai irodalomtól. A kitalációra szükség van, nem csak azért, mert minden kutatás valamikor beleütközik a fakticitás határába; ez még a legkörültekintőbb és a legnagyobb erőbefektetéssel végzett kutatásra is igaz. Sokkal inkább azért van rá szükség, hogy létrehozzunk valamiféle distanciát; e nélkül a közvetítő distancia nélkül nincs gondolkodás, nincs önészlelés, és nincs megkülönböztető erő sem.^[19] A regény erőssége az a képessége, hogy közvetíteni tud az érzéki észlelés és a gondolkodási folyamatok között. A kitaláció és a fantázia is mindig a pontosság szolgálatában áll. Nádas Péternél az önmagára vonatkozó kérdezés nem ismer tabu- és fájdalomhatárokat, és nem engedi meg a szégyenlősség korlátait sem.

Már az Emlékiratok könyvében lévő emlékezeti munka a gyermek vágyait, kívánságait, szorongásait követi, közvetlenül a felnőttkor határáig. Az emlékezés itt szó szerint befeküdt az apa meztelen teste mellé az ágyba; kikutatja a nyelv nélküli érzelmeket, például a néma beszélgetést a fiú és a beteg anyja között. Csak a gyermekkor és a felnőtt lét küszöbén válik világossá az átmenet az anarchiától, a belső szükségszerűségtől és a szabadságtól a szabályokig és a törvényekig, amelyek meghatározzák az egész későbbi életet. A korai időkben megszerzett tapasztalatok a test titkos emlékeiként élnek tovább.

Nádas Péter minden könyve a test munkája körül köröz; ez a kapocs a természet és a civilizáció, a terror és az érzéki boldogság között. A Párhuzamos történetek opus magnuma közel 150 oldalon ír le egy közösülést, egészen a legrejtettebb testnyílásokig és tudati üregekig. Látva a váladékokat és kipárolgásokat, a kidomborodásokat és izgatásokat, amelyekre a testünk képes, az olvasók könnyen úgy érezhetik, hogy túl nagy kihívással szembesülnek. A szexuális aktusnak a legnagyobb szemléletességgel és a legnagyobb fogalmi pontossággal való ecsetelése egyrészt még mindig a szabadság aktusa a kommunista prüdéria és homofóbia évtizedei után. Ez a prüdéria olyan örökség, amelyet Orbán Viktor és társai a legnagyobb elánnal védelmeznek. Másrészt a leírás nyugati-liberális perspektívából jó bizonyítéka annak, mennyire nagyon is szükséges a sima felület, az erotika fotoshop által generált digitális felszíne alá betekinteni. A test a maga szépségében csúnyának mutatkozhat és fordítva, kölcsönhatásban az intellektussal és a lélekkel, amely már egyáltalán nem közmondásszerűen illékony dolognak tűnik, sokkal inkább kézzelfogható ténynek.

A döntő viszonyok az Emlékiratok könyvében, a Párhuzamos történetekben, de már az Egy családregény végében is, háromszög-történetek. Általában van egy fiatal férfi főhős, aki egy nő és egy férfi között áll, nemritkán párhuzamos konstellációk által kibővítve és kontrasztba állítva. A Családregényben két fiú és egy lány, akik családot játszanak. A Rémtörténetekben Piroska, a szép pszichológushallgató még saját magának is nehezen érthető többértelmű érzéseket táplál a destruktív ösztönei által vezérelt vonzó fiatalember iránt, és ezzel együtt a kerekesszékéhez kötött nagyon intelligens Misike iránt, akinek a teste egyre inkább zsugorodik. A szexualitás Nádas számára minden oldalra nyitott fogalom. Alakjai gyakran labilis nemi identitásúak, általában még nem kész karakterek, a szerelemben még ingadoznak a nemek között, az életben még nincs meg a szilárd helyük, még nincs meg a mindent közös nevezőre hozó életperspektívájuk. Még akkor sem, ha látszatra áthatolhatatlan én-páncéllal rendelkeznek.

A határ a halál küszöbénél helyezkedik el. E küszöb mentén, és néhány pillanatra még ezen túl is, mozog a Saját halál szövege, amelyben a főszereplő, a szerző 51 éves korában szívinfarktust kap, és az orvosok csak néhány perc után tudják visszahozni az életbe. Ebben az úton-levésben az észlelés túlmegy az „időiségen”, és már a térbeliséghez sem kötődik.^[20] Ez a haláltapasztalat mélyreható felismerése – egy olyan szerző tapasztalata, aki úgy írt le történeti és individuális időtereket, mint senki más, és aki e szélsőséges tapasztalat – amit a halál jelent – ugrópontjáról visszatekint a saját gondolkodására: „A testi érzékeléstől megfosztott tudat a gondolkodás mechanizmusát észleli utolsó tárgyaként.” ^[21] Az ég és a föld között hidat képeznek az egyik kiadásban a szöveghez csatolt fényképek, amelyeken a Nádas Péter kertjében álló vadkörtefa látható. Az, amit már nem lehet kifejezni, megmutatkozik a szöveggel folytatott dialógusban, a fa képének fényeiben és árnyékaiban, minden évszakban a virágzástól a téli kopárságig.

A poétika, amely megfelel az észlelés eme iskolájának, nyílt poétika. Nádas bizalmatlan a harmadik személyű elbeszélő mindenhatóságával szemben. A Párhuzamos történetekben a belső perspektíva összefonódik a külsővel, az én az ővel. És éppen a test és annak szexuális vonzereje vonja ki magát a tiszta én-elbeszélés centrális perspektívájából. Az elbeszélésben a belső és a külső, a férfias és a nőies vonások állandóan váltogatják egymást. Ez a határozatlanság különösen érvényes a könyv egyik központi szereplőjére, a 19 éves Kristófra, aki valószínűleg nagyon közel áll a szerzőhöz. A Párhuzamos történetek a maga kompromisszum nélküli struktúrájával nemcsak az én-formában elbeszéltet múlja felül, és a többé-kevésbé összefüggő történetet, amely még az Emlékiratok könyvében is jelen volt, hanem az összes elterjedt regénytípust, különösen az annyira sikeres amerikai családregényt.

Már az Emlékiratok könyvében is megsokszorozódnak az ének. A Rémtörténetekben pedig egy falusi hangokból álló kórus tudósít bennünket az eseményekről – ez a kórus, úgy tűnik, a kollektív „mi”-t testesíti meg összes előítéletével és közönségességével. De ebbe a kórusba aztán megint csak belevegyül egy elbeszélő, aki tudással és műveltséggel rendelkezik.

Az irodalomra is érvényes az, ami a látható világra érvényes. Olyan szerkezeti alapelvek és kapcsolódások tartják össze, amelyek anélkül hatnak, hogy szemmel láthatók lennének. Az egész és részei láthatatlan törvényeket és döntéseket követnek. Nádas Péter ezeket a struktúrákat, amelyek alátámasztják a szöveget, „néma poétikának” nevezi: „Úgy látják, a világ nem az anyagiságán van megalapozva, hanem az architektonikáján, azokon a szerkezeti elveken [...]”. Ami számít, az nem az anyag – tehetnénk hozzá – vagy egy szilárd énnek mint a világ középpontjának az illúziója, „hanem a változat és összefüggés”.^[22]

Ez a „néma poétika” nemcsak egy költeményre vagy egy regényre érvényes, hanem az életre is, amely végső soron maga is műalkotás, az összes banalitás, pusztítás, erőszak, betegség, szörnyűség ellenére, vagy talán éppen azért. Ezekről Nádas néha alig elviselhető részletességgel tudósít. Az élet is – a sajátunk, de másoké is, amelyeket figyelemmel kísérünk – számos olyan döntést követ, amelyek nincsenek papírra vetve, illetve nincsenek kimondva. Néha jelen vannak olyan személyek is, akik fizikailag egyáltalán nincsenek jelen. Barátok és barátnők, akiket hiányolunk, ellenségek, akik árnyékként követnek minket, halottak, akik áthatják a mindennapjainkat. A „hiányzó személyek jelenlétének felépítése”,^[23] így nevezi Nádas a távollét poétikájának ezt a további jellegzetességét. Ha követjük az élet néma poétikáját, akkor például az is a valósághoz tartozik, amit nem mondunk ki, hanem a fejünkben hangként képződik. A belső szavak a Rémtörténetekben a realitás meghatározó részei lesznek. Vannak hallható hangok, azok, amiket hangosan vagy csendesen kimondunk, amelyek előadásként, dialógusként vagy ordításként hallhatóak, és van az, amit halk monológokban, néha néma belső dialógusokban permanensen fogalmazunk. Vannak olyan emberek, akiknél ez a belső hang a meghatározó, ami akár patologikus vonásokat is magára ölthet. A Rémtörténetekben az idős asszony esetében ez a helyzet: egyedül él, a falu lakói megvetik és üldözik, és ugyanakkor kísérteteket lát. Állandóan önmagában beszél. Attól fél, hogy tévedésből egyszer hangosan megszólal, és akkor a vele szemben álló, akit éppen intenzíven szidott, mindent meghallhat. Eközben sok minden lebegésben maradt. Ám a gyűlölet és szidalom közepette valami jó is felbukkan: a Rózáról, a szellemileg korlátolt epilepsziás nőről való gondoskodás, a kert és annak terményei iránti odaadás.

Ezek az átmenetek és küszöbök, az irodalmi struktúrának ez a nyitottsága a feltétele annak, hogy megszabaduljunk mindattól a borzalomtól, amelyről Nádas Péter könyvei tanúságot tesznek. Ezeket a hézagokat akarják kivilágítani, amelyekben gyarapodhat és virágozhat a felelősség, az empátia és a figyelem – s ezek a hézagok gyakran a test hézagai. A test iránti különös figyelem összekapcsolódik a minket körülvevő dolgok iránti általános figyelemmel. A figyelem a figyelmesség testvére. Nem mindegy, hogy egy levél sok barna levél között még zöld, vagy hogy egy étkezőasztal tömör tölgyfából vagy akrilból készült. A természet és a dolgok a mi figyelmünk nélkül is léteznek, ám a differenciáltabb látáshoz, érzékeléshez és gondolkodáshoz koncentrációra és pontos szemügyre­vételre van szükség. Ha egyszer beléptünk az észlelésnek ebbe az iskolájába, amit az olvasás megkövetel, akkor más részletek sem fogják elkerülni a figyelmünket, legyen szó bútorok elhelyezéséről egy lakótérben vagy a legkisebb változásokról az emberek közötti viszonyokban. A szövegek rejtett helyekre vezetnek, amelyekből a közjó energiákat meríthet, és ahol minden szörnyűség ellenére a jóság is lakozik.

WEISS JÁNOS fordítása