Egy nyaraló alkonya

Kemény Istvánnak

Ha kilépek a hivatali szobámból, ellenséges területen találom magam.
(Fritz Bauer, 1959, hesseni államügyész, mialatt ellenszélben Eichmann után nyomozott.)

Különös,

különös nyár-eleje volt. Azt hittem, eleinte azt hittem, a hely miatt. Egy napra megint itt volt az egész család. Abban a házban, melyről néhány éve a Balatoni nyaraló című regényem szólt. Megírtam a történetét, remélve, hogy megmenthetem a múltját és egykori, deportált tulajdonosai sorsát a felejtéstől. Nem írtam bele sem azt, hogyan került látókörömbe ez a nyaraló, sem azt, hogy mi történhet majd vele.

Gyöngyvér, a feleségem unokanővére még a hatvanas évek végén Párizsba disszidált. Idővel áttért a zsidó vallásra. A megérkezése utáni magányt akarta így feloldani. – Úgy éreztem, ez egy erős, megtartó közösség – mondta később. Sötét haja, barna bőre, különleges lénye miatt voltak zsidó barátaim, akik eleve zsidónak hitték őt – Gyöngyvért, a de genere újlaki és nyírbaktait. Évek múlva feleségül ment a velem egyidős ortodox Georges-hoz. Mindketten pszichológusok. Férje családja Litvániából egyenesen Franciaországba vándorolt ki a húszas években. Rokonai nem éltek. Megálltak egykor Berlinben.

Amikor 1989-ben megszűnt a pártállam és felszabadultunk, Gyöngyvér is úgy érezte, sokakkal együtt, hogy lehetne még valami. A nyarakra hazatért, hogy Badacsonyban töltse az időt férjével és lányukkal, Myriammal. 1993-ban megvette ezt a Péntek-árok mellett fekvő nyaralót. Egy nagy telektől övezett, igazi, 19. századi svájci stílusú házat. Fogalma se volt a múltjáról – csak a szépségét látta. A faoszlopok tartotta, finom fűrészelt mintázatokkal díszített, hatalmas verandája a tó felé nézett. Az 1952-ben államosított épületet az utolsó bérlője adta el, aki a piacgazdaság újjászületésével kitúrta a kevésbé erőszakos társbérlőit és a tulajdonosa lett. A 250 négyzetméteres alapterület túl nagy volt neki. Gyöngyvér Évával, a feleségemmel 1946 és 1952 között kora gyermekkori éveik egy részét töltötték együtt a környéken, egy közeli, Bauhaus stílusú villában. Az utóbbit Gyöngyvér apja tervezte távoli rokonának, bessenyei és velikei Skublics Ödön nyugalmazott zalaegerszegi főszolgabírónak. Bazaltból ilyen stílusú épület nagyon ritka. Szintén államosították, lakóit kitelepítették, de az unokanővér hazalátogatásainak kezdetén nem volt eladó. Ez a nagy, svájci stílusú szép is volt, a közelében feküdt az egykori háznak, de a legfontosabb a mélyen gyökerező, tárgyát kereső vágyakozás volt. A vétel a közös sorsunk részévé vált.

Gyöngyvér a nyaraló minden szobáját a tapolcai bolhapiac cigány lomisaitól vásárolt bútorokkal rendezte be. Még a nagy, szárnyas zongorát is ott vette, melyet minden évben hangoltatni kellett, és rajta később Csalog Gábor adott házi koncerteket. A szalonnak nevezett, nagy szobában Brahms-zene szól, s eláraszt a bú […] a séta, a víz, s a virágkoszorú… A gyerekkorában látott környezetének világát próbálta újra megteremteni, az egykor lassan, de csírázni kezdő polgári lakásbelsőket. És ehhez a sok kopott, erősen használt és azóta tovább romló bútor volt a hiteles, nem az újdonatúj.

A visszatéréssel Gyöngyvér és Éva életének közel húsz közös éve kezdődött el felhőtlen boldogságban, gyerekestül, unokástul, rokonostul. Hiszen felszabadultunk, amiben egyikünk se reménykedett. Nyaranta sokszor Georges is a feleségével tartott. Mintegy ráadásként Gyöngyvérék olyan nonchalance-szal kezelték a házat, mintha mindenkié lenne, akit szerettek. Éva és én gondnokoltuk a távollétükben.

Műveltük a veteményest, átadtuk magunkat a teraszról nyíló kilátásnak. Kellemesen döngicséltek körülöttünk a még létező, túlélt vagy nyaranta szintén vissza-visszajáró régi ismerősök. Meg az én barátaim, a te barátaid és az ő barátai. Tavaszonként az egyik budapesti piacról hurcoltuk Badacsonyba a paradicsompalántákat. Nem zavartak a piszkos, fülledt, csattogva zakatoló és már akkor is sokszor késő vonatok, úgy éreztük, szabadok lettünk. Saját autóra nem vágytunk. Kora reggelente a még üres tomaji strandon néhány más helybeli nyaralóhoz hasonlóan hatalmasakat úsztunk hárman együtt a tóban. Utána a barátokkal terefere a parton, míg el nem kezdtek szállingózni a vendégek. Közös, verőfényes kerékpározások a mellékutakon; tapolcai és káptalantóti bolhapiac, diszeli és füredi kiállítások. Nyüzsgő élet Gyöngyvérrel, a lányával és unokájával, Ejarral, meg az akkor még ráérő saját gyerekeinkkel és unokáinkkal.

Most néhány napot töltöttünk a kihalt nyaralóban. Azért jöttünk, hogy családi körben a földbe szórjuk Éva hamvait. Se Gyöngyvér, se Georges nem fog már idejutni. Gyorsabban öregedtek nálam. Myriam nyaranta csak egy hónapra szabadul a munkájából, akkor Ejarral jön. Utóbbi már nem beszél magyarul.

Utána kondéros gulyásleves mellett hosszan beszélgettünk. Már ritka, hogy mind együtt vagyunk, ráadásul itt, a balatoni nyaralóban. És ez csak a kezdet. Pedig úgy tűnik, minden egyben maradt. Nem a családtagok távolodnak egymástól, hanem az általuk alkotott tér kezd el megnyúlni, a kezdetek sugárzása után mindenki messzebb kerül a másiktól, és minden lassan elhomályosodik körülötte. Még ha nem is hiszi. Az első évtizedekben ez még alig vehető észre, mígnem a második-harmadik nemzedék és elődei, meg a tagjai között is a keletkező sötét anyag a tágulás sebessége miatt már akkora, hogy azt semmiféle emberi érzelem nem tudja áthidalni. Így marad meg a faj, és nem tudni a végét. Elmondtam, hogy nem látom már a ház távolabbi jövőjét. Myriam nyaranta még ide utazik egy-egy hónapra, de így vagy úgy a ház előbb-utóbb el fog kelni. A telek önmagában is nagy érték. Akik meg tudják venni, méretes urak. Velük szemben nincs, hogy sokáig, vagy hiába. Lehet, hogy ledózeroltatják, és lakóháznyi haciendát emeltetnek a helyére. Vagy társas nyaralókat szobányi odvakkal. Az ilyenek lopakodó csendben már megjelentek a környéken, a közvetlen közelben is. Visszautasíthatatlan ajánlataikat úgy teszik, mint aminél mi sem természetesebb.

Most ezt a házat is eltemettük – mondtam –, remélve valami cáfolatot. A többiek hallgatásában a múlt vált feltámaszthatatlanná. Erről nem volt, nem lehetett mit mondani. Az egyik nap lövi fejbe a másikat a láthatatlanná szálasodó jövőben. A jelen pedig, akár valami önmagába görbülő Klein-palack, dermesztő természetességgel fordul vissza múltjába, és a nyaraló megint sorstalanná válik. Legfeljebb a regénybe mentett története, a Balatoni nyaraló marad fenn egy ideig még, mintegy a műalkotás által képviselt tömbidő jeleként, amelyben múlt, jelen és jövő egybeesik.

[...]

(Fotó: Mersz Márton)