Néhány órával korábban az is képtelenségnek tűnt, hogy egyszer csak felhív, és a segítségemet kéri bármiben, ehhez képest hirtelen ott álltam az egykori vasutas művelődési ház folyosóján kifeszített Goliath Strong feliratú molinó mögött, és egy gyanús tégelyből barnítókrémet kenegettem apám hátára. Legutóbb karácsony előtt beszéltünk egymással, és akkor is csak néhány lankadt udvariaskodásra futotta, ráadásul ennek is lassan fél éve már. Fogalmam sem volt, azóta mi lehet vele, hogyan telnek a napjai, és igazság szerint nem is nagyon érdekelt. Amikor az egyik könyvhalom tetejére kitett telefon rezegni kezdett, és megláttam a képernyőn a nevét, az is átfutott rajtam, hogy kinyomom. Éppen a könyvtár selejtlistáját ellenőriztem, és ha ez a munka nem untatott volna pokolian, biztosan nem veszem fel.

Az üzemi könyvtár őskori maradvány volt, egy régi világ mementója, féregjárat egy olyan múltba, amiről már azt sem tudjuk biztosan, hogy valóban létezett-e. Tulajdonképpen egy lerobbant, egérszaros koszfészek, ami eddig is egyes-egyedül a totális érdektelenségének köszönhette létét. Egyszerűen senkinek nem jutott eszébe hamarabb bezárni, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy egyáltalán létezik. Nekem mégis menedék volt, búvóhely, és ezzel együtt valamiképp börtön is. Igaz, szabad akaratomból dolgoztam itt, de hogy a szabad akarat, amire annyira szeretünk hivatkozni, mit is jelent pontosan, abban, egyre kevésbé voltam biztos az elmúlt időben. Mindenesetre amióta hazajöttem, itt dolgoztam a városi vízszolgáltató cég üzemi könyvtárában. Lényegében anyámtól örököltem az állást, mást nem is igen hagyott rám, már persze egyáltalán a létezésemet leszámítva. Egészen kicsi gyerekkoromtól fogva bejártam ide, pontosabban még mielőtt járni tudtam volna, már behoztak. Anyám azt mesélte, hogy egy mózeskosárban fektetett két összetolt székre, és úgy dolgozott mellettem. Erre természetesen nem emlékszem, de arra annál inkább, hogy valamivel később már a polcok között bújócskáztam egyedül. Végső soron magányosan is lehet bújócskázni, ha az ember nem akarja, hogy megtalálják. Elég elszánt voltam, alaposan kidolgoztam a titkos útvonalaimat, bizonyos polcok alján néhány könyvet félreállítva átjárókat készítettem, a piros, plüsshuzatú forgófoteleket úgy rendeztem el, hogy mögéjük, mint egy barlangba, észrevétlenül be tudjak húzódni. Különféle menekülőutakat hoztam létre arra az esetre, ha valami szörnyűség történne odabent, vagy mégis üldözne valaki. De se szörnyűség nem történt, se üldöző nem jelent meg a színen. Azt hiszem, bújócska nélkül se vette volna észre senki, hogy ott vagyok.

Miután hazajöttem, anyám időnként megkérdezte, hogy mihez akarok kezdeni, és mivel néhány hónap elteltével sem tudtam válaszolni a kérdésére, egyik délután megkért, hogy kísérjem be a könyvtárba. Nem sok kedvem volt hozzá, de ahhoz még annál is kevesebb, hogy anyám egyre türelmetlenebb noszogatásait hallgassam, így végül is bekísértem. Út közben nem szóltunk egymáshoz, pedig eszembe jutott néhány dolog régről, amire rá akartam kérdezni, mégis inkább hallgattam. Úgyis hamarosan kiderül minden, gondoltam, de aztán nem derült ki semmi.

Mikulka egy gurulós kocsin gördített végig mellettem egy újabb adag könyvet. Kissé túlpakolta a járgányt, görnyedt háttal kellett nekifeszülnie, hogy mozgásban tartsa, közben a rossz lába meg-megcsúszott a kopott linóleumpadlón, és a házicipője idegesítő sikkantásokat hallatott. Az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, nem sokkal, de épp annyival, hogy a járásában mindig legyen valami bizonytalanság, valami fenyegetés, hogy nem a következő lépésnél fog-e eldőlni épp. Persze sosem dőlt el végül. Amikor gyerek voltam, azt mondta, motorbaleset miatt lett ilyen, de azt hiszem, igazából már így született. Mikulkán és rajtam kívül nem volt senki az épületben, bár az üzemvezető ígérte, bejön majd megnézni, hogy haladunk, napok óta nem láttuk már.

Amikor apám megszólalt a telefonban, Mikulka épp két vaskos könyvet dobott a kocsira, a csattanásoktól nem hallottam, apám mit motyog. Az Új Magyar Lexikon két kötete volt az. Kétszer is vissza kellett kérdeznem, mire megértettem, mit akar. Pontosabban akkor sem értettem még, de legalább azt ki tudtam venni, hogy mit mond. Zavart volt, dadogott és olyan furán cuppogott, mintha egy hatalmas kockacukrot tartogatott volna a szájában. Képtelen vagyok felidézni, mikor kért utoljára segítséget tőlem, kért-e egyáltalán, nem mondhattam nemet.

Azt nem hinném, hogy anyám és Mikulka között valaha is történt volna bármi, de abban egészen biztos vagyok, hogy Mikulka mindig is szerelmes volt anyámba. Ő viszont, mármint anyám, eleinte házas volt, aztán meg rideg lett. Hány évig dolgoztak együtt? Utána sem bírok számolni. Mikulka valahogy mindig ott lebegett az életemben, akár egy árnyék, lidércet azért nem mondanék, egy sánta szellem azzal a hülye nyikorgó házicipőjével. Jól megöregedett mindenesetre, és egészen elcsöndesedett, habár soha nem volt szószátyár. Egyszer láttam lázadni, amikor szakállt növesztett, de az sem tartott sokáig. Fiatalabb koromban azt gondoltam róla, hogy olyan buzi, aki magának sem vallja be. Aztán rájöttem, hogy inkább csak nem volt szerencséje. Azt hiszem, hiányozni fog.

Amikor a szerencséről beszélünk, folyton olyan érzésem van, hogy valami helyett használjuk ezt a szót, mivel arra, amit igazából mondani szeretnénk, nincsenek megfelelő kifejezéseink. Mikulkának vajon mikor úszott el a szerencséje? Amikor csípőficammal született? Vagy amikor könyvtáros lett a vízszolgáltatónál? Esetleg, amikor anyámmal megismerkedett? Ha jól emlékszem, anyám azt mesélte egyszer, hogy nem sokkal, talán néhány hónappal, legfeljebb fél évvel Mikulka után került ide. Akkoriban volt egy afféle központi iránymutatás, hogy az állami vállalatok hozzanak létre üzemi könyvtárakat. Olvassanak a munkások, művelődjenek, az mindenkinek jó lesz, gondolták, de végül is nem vált be a dolog. Mikulka meg az anyám ellenben álláshoz jutott, és aztán úgy kaptak még éppen elviselhetően rossz fizetést egy életen át, hogy lényegében alig kellett valamit csinálniuk. Az mindenesetre pech lehetett Mikulka nézőpontjából, hogy anyám friss házasként lépett be a képbe. Tényleg nincs kizárva, hogy hiányozni fog az öreg, pedig ahányszor elcsoszog mellettem, mindig kiráz tőle a hideg.

Apám nem árulta el pontosan, mit akar, csak annyit mondott, hogy nagy segítség lenne, ha este egy órára ráérnék. Mikor visszakérdeztem, hogy mit kéne csinálnom, fejhangon kezdte magyarázni, hogy semmi komolyat, csak lesz egy rendezvény, és az előkészülethez kell neki valaki. Amikor ilyen hangon beszélt, mintha satuba szorítanák épp a hüvelykujját, tudni lehetett, hogy valami súlyosabbról van szó, de ráhagytam ezúttal is, mint olyan sokszor korábban. Úgysem lehetett volna kiszedni belőle ennél többet. Megbeszéltük, hogy a munkaidőm végére értem jön kocsival. Azon, mondjuk, meglepődött, hogy még mindig a könyvtárban vagyok, de nem tett rá külön megjegyzést, pedig nyugodtan tehetett volna. Már úgysem tudott megbántani semmivel.

Amióta hazajöttem, valahogy nem hatnak rám úgy a dolgok. Eleinte arra gondoltam, valami igazán megalázó munkát kellene vállalnom, nem is tudom, elmenni szemetesnek, biztonsági őrnek a Pennybe, vagy éjszakai portásnak a szakiskola kollégiumába. Egyszer végignéztem az ablakból, ahogy az önkormányzat közmunkásai levágják a füvet a lakótelep házai között, egészen rákívántam, hogy én is ott toljam a robbanómotoros fűkaszát velük. Maradt némi félretett pénzem, ráértem kitalálni, mi legyen. Amikor aztán anyám bevitt magával a könyvtárba, világos lett, hogy ennél jobb nem lesz sehol. Mikulka akkor úgy bámult rám, azt hittem, mindjárt elsírja magát, és fel sem merült bennem, hogy esetleg örömében. Anyám már nyugdíjas volt, de még szinte mindennap bejárt. Egyszer megsúgta, nem bízik benne, hogy Mikulka kézben tudja tartani a dolgokat. Bólogattam, pedig tudtam, hogy már nincs is mit kézben tartani.

Aki elvált gyerekként nő föl, az élete végéig elvált gyerek marad. Ezt nem én mondom, hanem egy cikk alatti kommentben olvastam pár éve, és azóta nem megy ki a fejemből. Először teljesen felbasztam magam rajta, Ami nem is értette, mitől borultam ki, kénytelen voltam elmagyarázni neki részletesen. A magyarázattól viszont rögtön le is higgadtam, talán mert egy másik nyelven kellett mindent újragondolnom. Ami rendes neve Amelia volt, úgy kellett volna becézni, hogy Émi, de én inkább magyarosan mondogattam neki, Ami, Ami, egy darabig nagyon szerette. Ő nem elvált gyerek volt, hanem félárva, ráadásul felnőttként lett az, nem sokat értett az én frusztrációimból, és attól tartok, annál kevesebbet, minél többet magyaráztam neki. Egy idő után abba is hagytam, nem akartam az elkerülhetetlennél jobban összezavarni. Amíg volt ereje hozzá, nagyon szépen alakította a megértő partnert, nem hibáztatom érte, hogy később belefáradt.

Ma lehet, hogy beugrik Hajagos, szólalt meg mögöttem Mikulka. Nem vártam már, hogy bármit is mondani fog a munkaidő végéig, ráadásul könnyen lehet, hogy nem is volt igaz. Mégis mit akarhat? Beszélgetni szeretne? Zavartan húztam fel a vállam, A magyar festészet mesterei sorozatból tartottam egy stócnyit a kezemben, Czigány Dezső volt legfelül, valahogy nem volt súlya a könyveknek, vagy legalábbis nem annyi, amennyinek lennie kellett volna ránézésre. Soha nem nyitották ki őket, lapjával emeltem be a halmot egy barna kartondobozba. Hogy hova kerülnek innen, nem tartozik rám. Hajagos mondott erről is valamit, de úgy pusmogott, hogy nem volt türelmem odafigyelni rá. Amióta elküldték Fehérvárit, a korábbi igazgatót, Hajagos lett a megbízott üzemvezető. Már az első naptól láttam rajta, hogy tudja, csak azért nevezték ki, hogy lebonyolítsa a felszámolást. Nem is válaszoltam semmit Mikulkának, nehogy félreértse.

Elképzelésem sincs, hogy anyám mit gondolt volna erről az egészről, ha megéri. Nem tartom kizártnak, hogy igazából nem érdekelte volna. Talán mindig is sejtette, hogy felesleges ez az üzemi könyvtár, nem jár ide a kutya sem, mégis eltöltötte itt a fél életét, és végső soron engem is idehozott, miután hazajöttem. Ezzel akart volna megmenteni? És vajon sikerült neki? Elnézek az egykori folyóirat-olvasó felé, akkor veszem csak észre, hogy a hegesztett virágállványról eltűntek a cserepes növények. Legalább azokkal nem nekünk kell törődni. Miután váratlanul hazajöttem, anyám nem tudott jobbat kitalálni, és felhívta apámat, pedig évek óta nem beszéltek már egymással. Ezt persze csak később tudtam meg, apám mondta el anyám temetése után. Nem is az, hogy egy világ omlott volna össze benne, mert arra talán már jóval korábban sor került, hanem hogy megijedt, a nyakán maradok. Végül csak néhány napig szálltam meg nála, aztán kivettem egy garzonlakást a lakótelep másik végén. Nem én jártam a nyakára, hanem ő kezdett el hívogatni, naponta többször, általában a legrosszabb pillanatokban. Mindig ugyanazt kérdezte, meglehetősen kis átéléssel, mintha csupán valamiféle kötelességet teljesített volna, én meg mindig ugyanazt válaszoltam. Mindegy is, hogy mit. Így beszélgettünk akkoriban. Nem akarta felfogni, miről van szó, aztán mégis megérthetett valamit, hiszen miután beszervezett a könyvtárba, a telefonhívásai is abbamaradtak. Az új lakásom ablaka a telep melletti szikes rétre néz. Azt hiszem, e miatt a látvány miatt vettem ki végül is éppen ezt a garzont. Miután beköltöztem, esténként gyakran a párkányra könyököltem, és csak bámultam kifelé. Mára már leszoktam erről, és nem csak azért, mert még mindig nem értem, hogyan száradhatott ki ennyire minden odalent.

Hajagos végül tényleg felbukkant, de mintha lopakodott volna, én már tulajdonképpen csak akkor vettem észre, amikor Mikulkától búcsúzkodott. Néhány szót még az én irányomba is elpusmogott, de megint nem értettem jól. Ráadásul egy pillanatra azt hittem, valami ételmaradék ragadt a bajszára, és csak ahogy jobban megnéztem, akkor vettem észre, hogy ilyen idétlenül őszül a szája sarkánál. Ha holnap be tudnánk fejezni, az nagyon jó volna, dünnyögte végül. Miután elment, Mikulka még hangosabb csattanásokkal dobálta a könyveket a gurulós kocsi tetejére. Odakint, azt hiszem, szép nyári este vette kezdetét, de mintha erre is tőlünk függetlenül került volna sor. Én épp az útikönyveket süllyesztettem bele a dobozsírba, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy a londonit ne vigyem-e magammal, aztán végül is azt tettem legalulra.

Apám legalább nem játszotta meg magát, abszolút hidegen hagyta, hogy miért jöttem haza, és itthon mit fogok csinálni. Akkoriban vált el a második feleségétől, és akármiről beszéltünk, folyton oda lyukadt ki, milyen szerencse, hogy nem vállaltak gyereket. Igyekeztem nem magamra venni, vagy nem úgy. Az jutott eszembe valamiért, hogy Ami egyszer a fülembe suttogta, most már nem kell óvszert húznom, mert spirált tetetett be magának, de nem hittem neki.

Mikulka pontban hatkor megállt a kisterem közepén a gurulós kocsival, és úgy hagyta ott, hogy alig lehetett eljárni tőle. Ahogy kikerültem, fel is rúgtam egy halom évfolyamonként bekötött Vízügyi Figyelőt. Ezek közvetlenül a zúzdába mennek, gondoltam, eszembe se jutott lehajolni és felpakolni őket. Nem tudom, hogy a csípőficam tehetett-e erről is, de hiába indult Mikulka előttem, mégis nekem kellett várnom rá odakint. Úgy látszik, egész nap ezt a kinyúlt, csíkos teniszpólót viselte a szürke köpeny alatt, amit a selejtezés kezdete óta hordott amolyan munkaruhaként. Nem emlékszem, hogy valaha is testesebb lett volna, úgyhogy valószínűleg szándékosan két-három mérettel nagyobbat vett, mint amilyet kellett volna. Ráadásul az évek alatt jól ki is nyúlt az anyag. Ez a nyúlás is különös dolog, egy ideig nem jelentkezik, majd egyszer csak megindul, deformál mindent, és aztán megint vége szakad. A ruhák sem nyúlnak a végtelenségig. Mikulka folyton ilyen deformált pólókban járt, de nem is indokolta semmi, hogy másképpen tegyen. Az üzemi könyvtár kulcstartóján a főbejárathoz tartozó kulcson kívül még vagy öt másik is függött egy nyomasztóan nagy karikára fűzve. Sosem kérdeztem anyámat, és aztán Mikulkát sem, hogy vajon miféle ajtókat nyithatnak azok. Alighanem csak megszokásból nem vették le őket a karikáról, de ennek végképp semmi jelentősége nem volt már. Miután végzett a zárral, és jól megrángatta az ajtót, hogy biztosan sikerült-e bereteszelni, Mikulka szipogva nézett fel rám. Te nem jössz, vagy mi van, biccentett a buszmegálló felé. Eszembe jutott, hogy rávágom, ma kocsival visznek el, de mire megszólaltam volna, le is fékezett egy autó pár lépéssel mellettünk, és a lehúzott ablakon keresztül apám földikutya szemeit láttam felvillanni. Mikulka szó nélkül sarkon fordult, és olyan fegyelmezett lépésekkel távolodott csatos bőrszandáljában, hogy ha nem tudtam volna róla, talán fel sem tűnik, hogy sánta. Alighanem apámnak szólt az erőlködés, de ő mintha ügyet se vetett volna rá, maga elé pislogva törölgette a verejtéket összenőtt szemöldöke alól. Egy darabig még Mikulkát figyeltem, meddig bírja, meg kell hagyni, elég kitartó volt. Valóban lehet, hogy hiányozni fog egyszer még a csoszogása. Csak néhány lépéssel a sarok előtt billent meg ismét a járása, kedvem lett volna megtapsolni.

Na, hova megyünk, kérdeztem apámtól, ahogy becsúsztam mellé az anyósülésre. Nem válaszolt azonnal, és nem is indult el, egyre csak a homlokát dörzsölte, mintha egyenesen az agyát akarta volna masszírozni, csak épp a koponyája útban volt. Azt hittem, ez a könyvtár már rég megszűnt, morogta végül. Most szűnik meg éppen, feleltem tompán, éreztem, hogy időhúzásra játszik. Ahhoz képest, hogy apámat nem tartottam különösebben őszinte embernek, mindig meglepett, milyen sok barátja van. Lassan értettem meg, hogy ezek az emberek, akik folyton körülötte kavarogtak, nem valódi barátok voltak, csak nagyon ügyesen tudtak ők is és apám is úgy viselkedni, mintha azok lennének. Hibátlan beszélgetéseket folytattak úgy, hogy közben semmit nem mondtak egymásnak, pontosabban semmi érdemi közlésük nem volt. Panelekből állt a párbeszédük, de ezeket olyan profin variálták, hogy gyerekként nem is vettem észre, mennyire gépies az egész. Small talk, van rá ez a kifejezés, azaz magyarul nincs, pedig kéne, hogy legyen. Egész életeket beszéltek így végig ezek az emberek. Én mindig igyekeztem menekülni az efféle helyzetek elől, nem állítom, hogy átütő sikerrel. Elmondod, hogy mi ez az egész, néztem apámra, aki végre abbahagyta homloka gyurmázását, de ahelyett, hogy válaszolt volna, megköszörülte a torkát, és beindította a kocsit.

Nagycsoportos voltam, mikor elköltözött tőlünk ahhoz a másik nőhöz, aki egyébként sosem lett a felesége, viszont akivel őt megcsalta, az lett végül a második felesége, de tőle is elvált már egy pokoli pereskedés végén, nagyjából akkor, amikor anyám beteg lett, azaz tulajdonképpen nem is túl régen. Hogy mennyit örököltem apám hűtlenségi ösztönéből, nehéz lenne megmondani, valahogy mindig igyekeztem ellene dolgozni tudattalanul is, meg tudatosan is talán, de mindeközben mégis sokszor belém hasított, hogy az igény ott motoszkál az én zsigereimben is. Amit sem csaltam meg sosem, de meglehet, hogy túl büszke voltam erre az eredményre, és az ő nézőpontjából már nyilván önmagában ez a büszkeség is bántó lehetett.

[…]

(Fotó: Halász Nóra / Forrás: Krusovszky Dénes szerzői Facebook-oldala)