[...]

Ich bin ein Berliner

A rokoni kötelékek idővel elhalványultak, de új kapcsolatok alakultak, barátságok szövődtek. Uwe először egy barátnénk oldalán tűnt föl Budapesten, később főként Berlinben találkoztunk, nála laktunk a Prenzlauer Bergen. A költészet művelése mellett szerkesztője volt a MIKADO című féllegális lapnak, mely utóbb „az NDK legfontosabb és legmagasabb művészi értékű független lapjának” (Wikipédia) bizonyult. Itt jelent meg egy esszém Klaus Nomiról, amelyben a hallatlan énekes és lenyűgöző jelenség értelmezésére tettem kísérletet, eléggé kezdő lévén akkor az írásban.^[1]

Az esszét a nyugat-berlini Merve Kiadónak is elküldtem, de nem érkezett reakció. Pár hónappal később csengettek, az ajtóban egy negyvenes éveiben járó, élénk tekintetű vékony nő állt, fején kis kalappal, mellette egy idősebb, magas férfi; Heidi és Peter – maga a teljes, kétszemélyes kiadó. Grazban jártak a Steirische Herbst fesztiválon, és erre kanyarodtak, és a város mellett érdekelte őket a dolgozat szerzője is. A Luther utcában laktak, egy fiatalabb fazonnal, aki kocsijával hozta őket, de lover is volt, meg dealer is. Marokkói hasisból jókora készletet hozott magával, amiből időnként tekert és körbeadott egy nagy szálat; füstfelhőket magunk után húzva jártuk a várost. Néhány napig maradtak, összebarátkoztunk. A Nomiról szóló szöveget nem jelentették meg, de a Caspar David Friedrichről szóló esszém belekerült a következő magazinjukba.^[2]

Később megkaptam a könyveiket is, melyeket az útra magukkal hoztak, csak nem engedtek át a határon. Hazatérve aztán elküldték a Tántimnak, aki következő látogatásakor el is hozta a mintegy másfél folyóméternyi Merve-kiadványt. A babaarcú öreghölgyről nem gyanították a vámosok, hogy szellemi csempészárut szállít. Így aztán a nyolcvanas évek közepétől kezdve olvashattam Blanchot, Cage, Deleuze, Lyotard, Serres, Virilio és Böhringer könyveit, ami a korabeli alvadt közegben különösen frissítő volt.

Először a Fal leomlását követő tavaszon jártam náluk a Kiadóban, ami egy hatalmas teremben, a Crelle Strasse egyik gyárépületének hátsó szárnyában székelt, melyhez teherlift is tartozott. Egyszerre volt munkahely, raktár, alkalmi kiállítótér és rendezvényterem, továbbá archívum és lakás; Béla barátommal mi is ott aludtunk egy beugróban. A falon húzódó ablaksorból a gyorsvasút fákkal szegélyezett pályájára lehetett rálátni.

Ezen a helyen elég sokan megfordultak; a szerzők és fordítók mellett a művészeti és zenei szcénákból is; korábban Cage is művelte itt a gomba-konyhaművészetet. Hannes Böhringerrel is itt találkoztam először; a Merve adta ki első esszékötetét. Ebből fordítottam a Posztmodernitás. Gondolatfoszlányok a Kotányi Attilával folytatott beszélgetésekből című írását, a Beke László szerkesztette HASBESZÉLŐben jelent meg.^[3] Böhringer később, Beke meghívására egy féléven keresztül előadott a Képzőművészeti Főiskolán. Miután az első alkalommal kiderült, hogy a hallgatóság körében kevesen tudnak németül, kiültem mellé és tolmácsoltam előadásait.^[4] Ez nem volt nagyon nehéz, mert élőbeszédben, ahogy írásban is, szinte mindig tőmondatokban fogalmaz. Az órák után mindig beültünk valahová; a társaságban többnyire Kotányi vitte a szót, de elég jó emelkedésű esték voltak.^[5]

Írásait fordítani számomra felüdülés volt, kilépés saját köreimből, a környező szólamok és vonatkozások szövevényéből, áthangolódás egy tágasabb hullámtartományra.
A fordítás alighanem a legszorosabb olvasat. A nyelvek különbözősége, a szavak, kifejezések eltérő jelentés- és felhangtartományának, továbbá képvilágának és metaforikájának különbözőségéből adódó feszültségek olyan erőteret teremtenek, ami a szöveg mélyre menő megértésére ad alkalmat. Amennyiben persze rendelkezik a szöveg ilyen szellemi sűrűséggel. Fordítottam már olyan filozófiai textust mástól, amely kongott az ürességtől.

A gondolatok folyama a nyelv fénytörésében formálódik szóvá, majd szöveggé. Aki beszél több nyelven, annál interferenciák jönnek létre, alternatív lehetőségek merülnek fel, más színezetei szólalhatnak meg. Ebből eredően érzékletesebbé válik egy nyelv szelleme, a hangja, a dallama. Amire rá lehet hagyatkozni. A magyarban különösen, mivel nincs olyasféle fogalmi egyértelműség, mint a németben; a rokon értelmű szavaknak nagyobb a közös jelentéstartománya.

 Böhringerrel egyre gyakrabban találkoztunk, előbb néhány szimpóziumon, aztán többnyire náluk. Ahogy megszűnt a bezártság, évente jártam Berlinbe, olykor többször is. Egy idő után úgy tűnt, bizonyos fokig berlini vagyok, ich bin ein Berliner. Legalább annyira, mint J. F. Kennedy, aki ezt ékes amerikai akcentussal állította, sőt.

Kezdtem megismerni a művészeti szcénákat és az akadémiai közeget is. A nyugati egyetemek a reálisan létező jégkorszaka alatt legfeljebb vágyak tárgyai lehettek. Akinek mégis sikerült – akár tanulni, akár tanítani –, annak csak kivételes és többnyire kétséges kapcsolatok révén. A campusok valósága jóval kevésbé bizonyult vonzónak. Amikor ’91-ben a kasseli művészeti főiskolán jártam, egy docensi állásra kilencvenen pályáztak. Azóta a nemzetközi és az egyetemi helyzet más tekintetben fokozódott, a temporális szerződések időtartama rövidült, a tartós, tenure státusok lassanként megszűntek, a publish or parish présében sokasítani – és ami ezzel többnyire együtt jár: hígítani – kell a publikációkat. Jellemző Viola kollegina karrierje, akivel a braunschweigi főiskolán találkoztam: szerződése lejárta után egy évig Innsbruckban tanított, majd két évig Hildesheimban működött; annak utána Düsseldorfba járt, miközben mindvégig Berlinben lakott.

Nem különösebben vonzó a középszerre polírozott korrektség, ahogy az elvárt genderelés sem, amire a német nagy lehetőséget ad, mivel a főneveknek nemük is van. Ennek a nemnek ugyan köze sincs semmilyen más nemhez, se nem biológiai, se nem társadalmi genus, ezért el is vetik a nyelvészek. Ennek ellenére van, ahol ildomos, máshol kötelező, sőt egyetemi közegben szankcionált ez a redundancia. Így ha történetesen portásokról írunk, akkor kívánatos tudatni, hogy a portás férfi és nő is lehet, ami ilyesféle formás megoldásokra vezet: PortierIn vagy szóközbeni ponttal Portier•In.  Pedig fölösleges extrákból épp elég a főnév-nagybetűzés. Ami kézzel írva csak nagyobb ív húzásával jár, az a gépelésben eggyel több billentyű. De minek?

Ich war ein Berliner

Ahogy a Nemzeti Elsötétedés Rendszerének árnya egyre több területet kezdett elborítani, és megszűnt a Magyar Köztársaság, bejelentkeztem Richard berlini lakásába. Nem terveztem odaköltözni, de az állampolgárság megszerzéséhez egy állandó lakcím a belépő. Mert korántsem pusztán politikai változás zajlott, hanem újra uralkodóvá vált a mélységes népi minőség. Amelyet érzékeny antennáival Erdély Miklós már a nyolcvanas évek közepén érzékelt: „A Magyarországon kibomlott értékválság és a nyomában fellépő erkölcsi és tudati zavar, úgy látszik olyan méreteket öltött, amely a világon egyedülálló és amely tekintetben – és ezt minden káröröm és csüggedés nélkül tudomásul kell venni – nagy nemzeteket előztünk meg.”^[6]

Később kiderült, a magyar álladalom területén a jogbiztonság nem csak számomra vált kétségessé; az állami intézmények iránti kétségtelen bizalom jele, hogy Kertész, majd Nádas és Esterházy archívuma is Berlinbe került. Ahol senki sem fogja tudni lenyúlni, széthordani, felégetni.

A berlini kerületi lakáshivatal ügyintézője leginkább egy laza értelmiségi alaknak, mintsem hivatalnoknak tűnt. Szövetségi szinten már nem jellemző ez a lazaság; állampolgárságot kapni manapság még magamfajták számára sem egyszerű. Régebben ez német származásúak esetében simán és gyorsan ment. Ennek megváltozása részint a Szovjetunió szétesését követően bevándorló mintegy kétmillió oroszországi németnek volt köszönhető, akik nem nagyon tudtak németül, olyannyira sem, mint a rokonaim, mivel a nyelv használata ott évtizedeken keresztül be volt tiltva. A hetven éven át tartó szovjet szocializáció pedig hatványozta az amúgy is meglevő kulturális különbözőségük mértékét.

Talán ennél is erősebb tényező volt a német önmegvetés ’68 utáni elmélyülése, melynek következtében egy de-németesített multikulturális ország elképzelése vált közkeletűvé. Így a türkök vagy a togóiak sokkal kívánatosabbá váltak, mint holmi innen-onnan jött-ment németek. Ez a Wilkommenskultur állami ideológiává és politikává válásához vezetett, ami aztán a milliós muzulmán migráció elősegítésében és kezelésében tetőzött: Wir schaffen es. Megoldjuk.^[7]

De nem csak e téren változott a helyzet. A mai német állam külföldön már nem áll ki a polgárai jogaiért; több tucat német (kettős) állampolgár török börtönök foglya. Így a német állampolgárság megszerzésének már nem sok értelmét láttam; amikor Richard házat vett és elköltözött, már nem jelentkeztem be hozzá. Berlini voltom múlttá vált. Ich war ein Berliner.