„Éppen egy sötét, komor erdőből léptem ki, és egy elég magas dombon találtam magam. Előttem a völgyben, termékeny domboktól körülvéve barátságosan feküdt a bájos város, és az esti fényben megcsillant az újonnan fedett torony. Az Elster buja, virágokkal teli réten kanyargott, gyönyörű látványt nyújtva. A dombok mögött hegyek húzódtak, a hegyek mögött pedig bércek magasodtak, és így sorakozott egyik a másik után, távol, a légies messzeségben. Örömmel telve sokáig álltam, és néztem a gyönyörű tájat, néztem a kisváros felé közeledő marha- és juhcsordákat, néztem a szorgalmas kaszásokat, amint villogó kaszáikkal Elsterwerda felé igyekeztek.”

1803-ban, huszonkilenc éves korában jegyezte fel e sorokat a fiatal Caspar David Friedrich a naplójába. Látjuk őt, amint vándorlása során éppen előbukkan a sötét erdőből, s fentről, egy magas pontról tekint szét. Nem először és nem is utoljára. Gyakran kelt vándorútra, mindig gyalog. A kirándulás néha hosszabb volt, és napokig vagy akár hetekig tartott. 1811 júniusában például a Harz-hegységbe indult útra, s Drezdából oda-vissza körülbelül 300 kilométert tett meg. Máskor is elindult ugyanabba az irányba. 1815 körül festőkollégája, Georg Friedrich Kersting készített egy rajzot róla és egy útitársról. Két vándor, simléderes sapkában, szíjjal lekötött hátitáskával. Pár évvel korábban, 1810 júliusában Friedrich Kerstinggel kelt útra, a cél ekkor az Óriás-hegység volt, amit nem sokkal ezután Reggel az Óriás-hegységben című festményén örökített meg. Kersting ekkor is készített egy rajzot Friedrichről, a vándorról. A hosszú út során sok egyéb hely mellett érintették a ma Csehországban lévő Iser-hegységet is. Száz évvel később szolgálati útjai során Franz Kafka rendszeresen járt az Óriás-hegységtől északnyugatra fekvő Iser-hegység kisvárosaiban. A naplójában Kafka egyes szám harmadik személyben egy egészen különös, nyomasztó történetet jegyzett fel egy lány elcsábításáról – feltehetően személyes élmény alapján.

A lányokra Friedrich is felfigyelt. Igaz, nem az Iser-hegységben, hanem Elsterwerdában. Sőt, mintha kifejezetten keresett volna egyet, akire hónapokkal korábban felfigyelt. Az előbbi naplóbejegyzését így folytatja: „Aztán eszembe jutottak a szép lányok, akiket néhány hónappal ezelőtt láttam, amikor átutazóban voltam, és siettem a város felé, mielőtt besötétedett volna. Lassan sétáltam a kisváros csendes utcáin, és láttam néhányat ezek közül a szép lányok közül; ugyanazok voltak, akiket korábban is láttam. Tisztán láttam őket az átlátszó ablaküvegeken keresztül. Épp csak biccentettem feléjük, barátságosan, de ők egyből megfordultak, és szégyenlősen eltűntek.” Friedrich – kissé homályosan és szégyenlősen – lányokról ír, többes számban. Pedig biztos, hogy egyetlen lányt keresett. S ez vajon miért fordult el szégyenében elpirulva a festőtől? Mi történhetett az ablak alatt?

Hagyjuk a lányt vagy a lányokat. Figyeljünk inkább arra, hogy Friedrich kilép a sűrű erdőből, megáll a magaslaton, nézi a hegyeket, a légies messzeséget. Nyolc évvel korábban, 1795-ben Schiller A séta című versében hasonló helyzetet ír le:

„Szinte határtalanúl tárul ki előttem a tájék,
s kéklőn zárja le egy távoli hegyvonulat.
A hegy alatt mélyen, meredek lejtője tövében
halványzöld tükörét rengeti lent a folyó.
Végtelen éter alattam, s fönt is végtelen éter;
borzad a szem, ha lenéz, s szédül, amint eget ér.”

(Rónay György fordítása)

De még mielőtt a borzadály és szédület úrrá lenne rajta, s ettől a látvány is fenségessé változna, a költő megpillant valamit, amitől a fenséges megszelídül és széppé változik át:

„Ám az örök magas és az örök mély közt a bolyongót
korlátszegte szilárd út viszi biztosan át.”

S ezt követően a vándor már látja is a városokat, falvakat, parasztokat, munkásokat, árusokat és kereskedőket, utazókat és hajósokat, látja a szabadság és a művészet csíráit, látja az igazságot és a hazugságot, a nyomort és a reményt. Egyetlen szóval: látja a civilizációt, amely nem fent, a magasban van, hanem odalent, a földön.

Friedrichnek is hasonló tapasztalatban volt része. Ő is szétnézett a magasban, s a végtelen éter vonzotta a tekintetét. Azután ő is leereszkedett a hegyről, bement a városba, járta a szűk utcákat, elvegyült az emberek között, kereste a lányokkal a szemkontaktust. Vagyis hétköznapi polgárként viselkedett. Ha a műtermébe hazatérve ezt festette volna meg, akkor a képein nemcsak a hegyeket, az erdőket, a távoli messzeségeket látnánk, hanem az embereket is, akik az előtérben tevékenykednek, szántanak, vetnek, a házaik előtt állnak vagy ülnek, s kisebb-nagyobb csoportokba vegyülnek. Vagyis a táj az emberi cselekvések terepe lenne, és valamiféle viszony állna fenn a táj és az emberek között.

Schiller, a költő a fenti magaslatok és a lenti civilizáció közötti átmenetet írta meg. Friedrich, a festő ezzel szemben nem adott lehetőséget az átmenetre. Magánemberként természetesen kivette a részét a társas életben. Jó példája ennek a viszonylag későn, 1818-ban készült A greifswaldi piactér című akvarell. De ha nem tudnánk, hogy ő készítette, nem mondanánk meg, hogy ez egy Friedrich-mű. Festőként ugyanis az áthidalhatatlan szakadékokat festette meg. Tanulságos ebből a szempontból a viszonylag késői festménye, az Alpok egyik hegységét ábrázoló Watzmann (1824/25). Friedrich soha nem járt az Alpokban, s festményéhez részben egyik tanítványa, Johann August Heinrich rajzát vette alapul, részben pedig saját, több mint tíz évvel korábbi vázlataiból és rajzaiból emelt ki elemeket, hogy azután, mint egy puzzle-t, összerakja őket. 1824-ben kollégája, Ludwig Richter Drezdában kiállított egy festményt, amely szintén a Watzmannt ábrázolta. A távolban látni a hófödte csúcsokat, amelyek megközelíthetetlenek; az előtérben viszont erdők, patakok, vízesések, amelyeket nagyon is jól meg lehet közelíteni. S látni egy kápolnát, valamint egy kunyhót, mellette egy embert a kutyájával. Richter Schiller sétáját mutatja be: egyszerre látni a fenti fenséges borzongást és a lenti meghitt civilizációt. Még látványosabb ez Ferdinand Olivier Csütörtök című litográfiáján 1823-ból. Ezen is látni a háttérben a Watzmannt, az előtérben viszont látni Berchtesgadent, egészen elöl pedig egy paraszt éppen egy halott fát vág ki, mögötte nők pihennek gereblyével a kezükben, arrébb egy anya a gyermekével, előtte virágcserepek.

Friedrich a Watzmann-hegyet ugyanabból a nézetből festette meg, mint a többi festő. De nála nemcsak egyetlen ház vagy ember nem látszik, hanem maga az előtér is megközelíthetetlen az ember számára. Nem látni az emberi világot, helyette egy különös szikla torlaszolja el az előteret – amelyet egyébként Friedrich egy korábbi vándorlása során 1811-ben a Harzban örökített meg. Ez a gránitszikla több, mint egyszerű természeti jelenség: szinte már misztikus képződmény. Hasonló gránitsziklán áll a Vándor a ködtenger felett című festményén a vándor, s szintén egy gránitszikla látható a Reggel az Óriás-hegységben című festményen. 1810/11, 1818, 1824/25: Friedrich újra és újra visszatér ehhez a különös sziklához. A Watzmannon nem látni embert; a másik két festményen igen. De ezek is különös figurák: városi ruhájukban olyan benyomást keltenek, mint akik egy másik világból kerültek ide. Bármennyire átadják is magukat a természet áhítatának, az otthonuk máshol van. A természet és a civilizáció között nincsen átmenet. Ez utóbbihoz képest a természet: a rejtélynek a világa, ami mindent felülmúl. Vándorútra kelni – legalábbis a festmények tanúsága szerint – annyi, mint kiszakadni a prózai világból, megtapasztalni a transzcendencia élményét.

Végül is Friedrich maga városi ember volt. Drezda lakossága 1800-ban 62.000 fő volt, s Friedrich halálakor már megközelítette a százezret. Biztos, hogy a felhők mellett a kémények füstfelhőit is tanulmányozta. Friedrich egy bérházakkal sűrűn beépített utcában lakott, az Elba partján, Drezda belvárosában. A bérház harmadik emeletén volt a lakása és a műterme (fölötte lakott a negyedik emeleten, illetve a padlástérben a norvég származású festőkollégája, Johan Christian Dahl). Innen, a harmadik emeletről indult napi sétáira, általában alkonyat beállta után, vagy hosszabb vándorútjaira. És azt sem tartom kizártnak, hogy élete vége felé néha vasúton tette meg az első szakaszt. Végül is az első német távolsági vasútvonalat éppen Drezda és Lipcse között nyitották meg – méghozzá Friedrich életében. Nem tudni, ült-e valaha vonaton; de nehéz elképzelni, hogy ne nézte volna meg a vonatokat. És a mozdonyok kéményeinek füstje is biztosan beindította a fantáziáját.

[...]

(Fotó: Valuska Gábor)