„Teszek belé zöldet, mondta a nagyanyám a húsleveséről. Mert nemcsak örökösen tevékenykedett, hanem minden mozdulatát a legnagyobb bizalommal teli szavakkal babusgatta, becézte, magáévá tette. Nem értettem, miért kell neki így beszélnie, s miért éppen a lábossal, a levessel beszél. (…) Értelmetlenül járatta a száját, mert senki, de senki nem beszélgetett vele, a szófukar nagyapám aztán tényleg nem. (…) Legfeljebb befogadták, de nem kommentálták az eseményeket. Napszámra, évszámra, Tauber Arnold egy hosszú életen át hallgatta Nussbaum Cecíliát. Ma is elborzadok a gondolattól, nem értem, miként bírta ki. Még a tekintetét is csak ritkán emelte rá. (…) Mintegy elmélyült a tekintete a nagymama meghallgatásában, nem voltak megjegyzései vagy ellenvetései, nem akarta volna megakasztani, szerényen és odaadóan mosolygott hozzá, feloldódott a hallgatásban. Hallgatása azonos lehetett a szeretetével. Mégsem a nagymamára mosolygott, hanem magának. Vagy nem tudom, kinek.”

Ez a nagymama városi családban él, és falusi természetével magányos marad. „Törékeny, darázsderekú, fiatalka” leányként került Budapestre, és csiszoló lett egy ezüstművesnél, ahol megismerkedett a nagyapával, Tauber Arnolddal. Nádas így írja: „szerintem keményen nekiment a nagyapámnak”.

Majd ezt is írja: „Mikor fenyegetőn és szárazon, becenevén szólította a feleségét. (…) Cili. Akkor a nagyanyám készségesen és gondolkodás nélkül elhallgatott. Ez úgy hatott, mintha valamilyen erre vonatkozó egyezség lenne közöttük”.

„Mindig akadt valami kis rendellenes, meglepő a szóhasználatában, a mondatszerkezetében, az intonációiban, amin fennakadtam és másra nem is figyeltem többé, csak erre, a sajátságosra” – írja Nádas.

A nagymama egyszerre három nyelven beszél: jiddisül, németül és magyarul.

„A nagymama nem azt mondta, hogy ne pazaroljak, ne költekezzek, hanem azt mondta, ne legyél már olyan pazar. Az egy pazar ember. Az egy nagy pazar ember.” Nem azt mondja, hogy valaki életképtelen, hanem azt, hogy „élhetetlen”.

Nekem úgy tűnik, hogy a nagymama a mellékneveket nem a dolgok tulajdonságaként használja, hanem becézésként, amely, miként az étel, kielégíti az éhséget. A közelség iránt érzett éhséget.

Ugyanis „[A]zt mondta, veszek egy jó vajat. Mintha ugyan vehetne rossz vajat. Csinálok már egy jó kis bablevest. Hiszen szándékosan senki nem készíthet egy rossz bablevest. Jól berántom ezt a jó kis tökfőzeléket, de jó kaprosan”.

És ezt is mondja: „Jaj, hoznál már egy csöpp vizet, mert azonnal szomjan halok. Ami nem jelentett mást, mint hogy szomjas és egy pohár vizet kér. Egyszer vittem neki egy csöpp vizet. Nekem már kirágja a gyomromat az éhség. Ami nem jelentett többet, mint hogy ideje asztalhoz ülni”. Túlzásai furcsa módon egyúttal bagatellizálásként hangzanak.

Beszédéhez a rendes kirohanások, a hangos óbégatás is hozzátartozik, mintha apró, hétköznapi dolgok miatt az egész világ széteshetne. Nádas Péter a beszédnek ezt a fajtáját „rituális tirádá”-nak nevezi, mely ugyanakkor „sehová nem vezet”. Olvasás közben az ember úgy érzi, mintha ez a nagymama a testében ringatná a nyelvet, mintha siránkozással akarná érvényre juttatni önmagát. Ez elragadtatást szül, az egó mámorát, hogy keze munkáját hitelesítse. És hogy elviselje.

Azt mondja a gyereknek: „Ti rajtam csak ne nézzetek keresztül. Vagy nagyon sokáig nem értettem, hogy miért beszél többesben velem, akkor is többesben beszél, amikor egyedül vagyok. Ti ezt így csináljátok, vagy úgy csináljátok. Mintha nem is egyedül velem állna szemben, és nem csak én nem néznék rajta keresztül. Számára többesben létezem”.

Nem tudni, hogy ez vajon csak a magával hozott falusi beszédmód-e. Vagy tudattalan visszalépés azokra a helyekre, ahonnan réges-rég a jiddis érkezett. Menekülés, hontalanság, félelem van-e ezekben a tirádákban. Nádas  „ritualizált fájdalom”-ról beszél, amelyről nem tudni, „mit jelent egy ember életében”. És egy egészen más összefüggésben élete első szerelmi bánatát úgy említi, mint „mintafájdalom”. A mintafájdalom szó nem hagyott nyugodni. Áttevődött Nussbaum Cecíliára. Átruházható-e egy ősrégi szenvedés, jelen lehet-e a nagymamában anélkül, hogy ezt maga választotta volna. Vajon súlyos, szomorú mondatfüzérei a gettó, a pogromok emlékei, melyeket őseitől örökölt – azaz mintafájdalom. Mintha a szavaknak nem maradt volna senki más rajta kívül.

Nekem úgy tűnik, hogy Nussbaum Cecília addig hagyja lobogni szavait, míg dühösek nem lesznek, hogy neki magának ne kelljen dühösnek lennie.

„Te egy senki vagy. Érted, kiáltozta, egy senki. Meg sem hallom. Fel sem veszem. Az én szememben egy nagy nulla, egy nagy senki vagy. Átnézek rajtad. Levegő vagy nekem. Ezt a nagyobb nyomaték kedvéért többször, több nyelven mondta fel. De ezt sem értettem, mert ha levegő vagyok, akkor minek húzza fel magát. Egy senki, egy nulla, egy niemand, egy nimolé. Végtelenítette. Ez a nagy senki, még hogy egy ekkora nagy niemand, egy ekkora nagy nimolé leckéztessen, egy ilyen senki, egy ekkora nulla, ez a niemand, ez a nagy senkiházi. Rikácsolt, kis szaros. Hogy történhet meg velem, hogy egy ilyen kis szaros bánjon el velem. Végeztünk. Nem vagy a kis unokám többé. Kitagadlak. A türkizköves gyűrűmet sem te fogod örökölni, hanem a Mártika. Megtagadtalak. Ezt jegyezd meg örökre. Tőlem te semmit, de semmit nem fogsz örökölni. Örökre kitagadtalak a családból. Hangos sírásban tört ki, megtépte mellén a ruháját.”

Nussbaum Cecília szereti a gyermeket, akinek ezt mondja. Nekem úgy tűnik, mintha önnön szavaihoz könyörögne. Nem lapul-e ott egyébként is a félelem és a zsarolás legszelídebb fajtája a szeretetben. Nádas Péter azt mondja, hogy egy-egy ilyen kitörés „nem személyes és nem családi, hanem éppenséggel kiűzi a személyesből a családit”.

Nussbaum Cecília portréja csodálatos nyelvi portré. A nő a maga kis világában tölti az időt, amely valószínűleg nem is kicsi, hanem valami nagy elhagyatottság, önmagán kívüli lét. Nádas Péter az „éntelenítés”-ről beszél.

Élete és e könyv végén pedig Nussbaum Cecília demens lesz, még főzni is elfelejt. Mosóporból készít rántást. Elfelejt főzni, a nagyapa pedig elfelejt beszélni.

Tauber nagyapa „napszámra a szobájukban ült egy igen kényelmetlen széken (…) Nem szólt, nem kérdezett. (…) önmagától, pláne önmagáról akkor már évek óta nem beszélt” – írja Nádas.

Addig viszont Nussbaum Cecília szavainak tirádáival száll szembe a létezéssel. Személyében az elementáris áthatolhatatlanná válik. A hétköznapi fájdalmas súlyt kap. És azt hiszem, Nádas Péter éppen ebből a fajta beszédből tanulta meg már gyerekkorában, mintegy mellékesen, a szavak harsány és néma súlyát érzékelni, és ragaszkodni ahhoz, míg magának a kimondott szónak is nem fáj. A szavakban való keresésről beszélek. És amikor megvan a legfinomabb árnyalat, Nádas azt mondja: „ez volt rá a szó”.

Nádas Péter 1942-ben született. Gyermekkora első éveiről, amikor Budapestet ostromolták és bombázták, így ír: az emberek ebben a városban „nem csak bátrak voltak, hanem vakmerők”. A zsidó család hamis papírokkal bujkálva él, és más családokat is segít búvóhelyekkel és hamis papírokkal. Tauber nagyapa ehhez olyan vegyi anyagokat használ, melyeket jól ismer az aranyműves műhelyéből. Ezt hívják papírmosásnak. Az adatokat kitörlik, és új adatokat írnak be „régi receptek szerint készített, antikra, azaz megkopottra, napszíttára árnyalt barna, kék, illetve fekete tintákkal”. „Precíziós munka volt.” A bélyegzőknek és az aláírásoknak sértetlenül kellett maradniuk. Ugyanazokat az anyagokat, amelyeket ebben a vegytisztítási folyamatban használtak, alkalmazták az éhínség idején rendelkezésre álló kevés hús tartósítására is.

Nádas írja: Magdának és Klárának, azaz édesanyjának és nagynénjének kellett a hamisított papírokat közvetlenül sötétedés előtt szétosztani a konspirációs címekre, vagy átadni egy kapcsolattartónak.

Ezek a nők „szabad prédák, az első katonai járőr helyben lelőhette bármelyiket bármely utcaszegleten”.  „Egy hernyótalpas harckocsin szállították fel őket a budai Várban székelő Gestapóhoz, onnan le a várbarlang legmélyére, a kínzókamrának használt egykori jégverembe.” Ahol „originális középkori eszközökkel, nyakszorítóval, hüvelykszorítóval, tüskével, amit a végbélbe szúrtak fel, a szokásos repertoárt jóval felülmúló módszerekkel dolgoztak.” Emberek tűntek el és nem bukkantak fel soha többé. Nádas így ír: „eltűntnek lenni sokáig a létezés egyik önálló formája maradt az ostromot követő években”. Az „eltűnt” kifejezés reményt takart. A halál szót kerülték, hiszen az végleges lett volna.

Anyjáról és annak sógornőjéről így ír Nádas: „Magda és Klára szerette és értette egymást, közösségük érzete, a feltétlen kölcsönösség, minden bizonnyal növelte bátorságukat; úgymond fölös biztonságot adott nekik a családi és elvtársi közösség. De engedjük meg, hogy egy árnyalatnyival hangsúlyosabban szerették egymást, mint ahogy akkoriban nőnek illendő lett volna nőt szeretnie. Azért sem tartom elképzelhetetlennek e későbbi időkből származó benyomásomat, mert anyám egy nő képét őrizte a kígyóbőr levéltárcájában. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy ki ez a nő, akkor szabályosan elpirult, holott soha nem pirult el, nem volt pirulós, gyöngéd imádattal mondta ki a fiatal, borzasan göndör hajú nő nevét (…) hozzá járt volna valamilyen kommunista szemináriumra, és a nyilasok a nyílt utcán felkoncolták”.

Nádas Péter szerint a bajtársnők között ebben a veszélyes időszakban ragaszkodásnak kellett kialakulnia, mert annyira egymásra voltak utalva. És mert ugyanúgy hittek a kommunizmus jövőjében. A kommunizmusnak ebben az első őszinte álmában, amelynek eszméibe, mint tudjuk, már a kezdetektől fogva oly silányan belerondítottak. Már az 1947-es első választásokat is meghamisították.

Nádas az elvtársnők közötti ragaszkodást úgy írja le, mint „azt a valamit, ami minden más ismerős szeretetformától elüt, s amit minden bizonnyal elszínezett egy kis leszbikus szerelemre irányuló hajlamuk”. Valamint ezt is mondja: „Nincsen olyan politikai szisztéma vagy szellemi mozgalom, amelynek ne lenne eltévelyedése vagy amelyben a meggyőződés ne kerülne az érzéki késztetés közvetlen közelébe”.

Nádas megfigyelése a politikailag üldözöttek csoportjaiban jelen lévő erószról megmagyarázza mind a kockázatos hűséget, mind a nyereséges árulást, melyet saját életem során tapasztaltam meg a diktatúra alatt.

És ugyanilyen fontos számomra az, ahogy Nádas megkülönbözteti a ragaszkodást és a szerelmet. A ragaszkodás érzékenyebb, mint a szerelem. Nádas megmutatja, hogyan tompul el, marad mégis fenn a családi szeretet az állandó ellentétek ellenére. A ragaszkodás viszont elhalványul, ahogy a szülők 1945 után egyre jobban belegabalyodnak a silány kommunizmusba.

[…]

Frank Ildikó Eszter fordítása