1.

Kora délelőtt érkeztek meg a Keszthelyi-hegységben lévő őrhelyre. A dombon, amelyet kettős kerítés vett körül, állítólag lőszerraktárak voltak. Az országút melletti legénységi épületben minden kisebbnek tűnt, mint a laktanyában. A bejárattól balra a sorkatonák körlete, vele szemben a vizesblokk, egy légtérben a vécéfülkék és a tusolók. Az eligazításokat az ebédlő előterében tartották. November volt, és azt mondták, az egész hónapot itt fogják tölteni őrségben.

Novák hadnagy berakta a holmiját a folyosó végén egy egészen kis szobába; az őrmesterek, Ebergényi, Harkály és Péceli elfoglalták a nagyszobát. Ide vitték az ő ládáját is. Ebergényi azt mondta, maradjon velük, ez lesz az iroda. Péceli kibe járkált az ajtón, egy levelet lobogtatott. A levelet attól a nőtől kapta, akivel még a mezőgazdasági munka alatt ismerkedett meg. Hangosan olvasta a szöveget, a mondat, „Másállapotban vagyok, és aki teherbe ejtett, vegyen el feleségül”, láthatóan tetszett neki, aztán rájött, hogy róla van szó. A levél az egész család közös munkája lehetett. „Másállapotban” – próbálgatta Péceli a szót, amit eddig nem ismert.

A szeptemberi alapkiképzés alatt a gázálarcot is ki kellett próbálniuk. Sátrakat állítottak fel, amelyeket könnygázzal töltöttek meg. Ötösével mentek be a sátrakba, ahol azután pedagógiai célzatból le kellett venniük a gázálarcokat. A sátorral szemben, a raktár oldalában katonák ültek, röhögtek a fuldokló újoncokon. Amikor ő került sorra, köhögnie is alig kellett. De azért eljátszotta. A régiek röhögtek. Akkor még nem tudta, hogy ezek lesznek a századtársai. Azért üldögéltek ott, mert várták a teherautókat, aznap indultak a Nyírségbe mezőgazdasági munkára.

Péceli egy kazettás magnóról az Edda együttes A kör című dalát ordíttatta. Bizonyos részekhez visszatért, és a szöveget is megpróbálta elmagyarázni, de ez sehogy sem sikerült neki. Ilyenkor még egyszer visszatekerte a szalagot: „Most jön! Most jön!” – kiabálta. Novák hadnagy látta, hogy Péceli használhatatlan, kiállította a szabadságos papírját, és azt mondta, utazzon el, és rendezze el a dolgokat.

Az első, találomra összeállított váltás elment őrségbe, Harkály lett az őrparancsnok. Megjött a vacsora, az ételt a Reziben lévő kiképzőtábor konyhájáról hozták, tojásrántottát adtak rengeteg nyers hagymaszárral. A rántotta rossz volt, és hogy később mit ettek, arra már nem emlékszik.

Ebergényi átöltözött melegítőbe, hanyatt feküdt az ágyán, a Kraftwerk Autobahn című dalát hallgatta walkmanről, végtelenítve. Valószínűleg a menyasszonyára gondolt, akit néha úgy emlegetett: „az asszonypajtás”. Ebergényi vékony volt, halk szavú – és becsületes. Orosházán végezte a tiszthelyettesképzőt, és amikor onnan megszabadult, a maga részéről – így mondta – a „háborúskodást” befejezte. Huszonegy évesként a sorkatonák nagy része idősebb volt nála, úgy hívták: a gyerekarcú őrmester. Ebergényi mégis veteránként tekintett magára. A zuhanyzóban a forró víz alatt hosszú előadásokat tartott az élet értelméről. A katonák szerették hallgatni.

A legénységi körletben bekapcsolták a magukkal hozott tévét, éjszaka is ment, műsorzárás után magas frekvencián zúgott a monoszkóp, aztán teljes adásszünet jött. Sercegő zajban aludtak, és enyhe hányingerrel ébredtek.

Másnap délelőtt, amikor Harkály benézett a nagyszobába, azt hitte, Ebergényi meghalt, pedig csak a fülhallgatóval a fején, nyitott szemmel aludt. Ezt még Orosházán sajátította el. Harkály a délutáni váltás után ki sem csomagolt, átköltözött a sorkatonákhoz. Ez váratlan, nagy jótétemény volt. Harkály rikácsoló hangon szinte folyamatosan ontotta magából a hülyeséget. Kibírhatatlan volt, rosszabb, mint a tévé.

Novák hadnagy unatkozott a kisszobában, úgyhogy átköltözött hozzájuk a nagyszobába. Azt mondta, itt az alkalom, hogy megismerkedjen a sorállománnyal. Egyesével berendelte magához a katonákat. Kérdezgette őket mindenféléről – ő hallotta is, amint egyikőjük azt mondja: „Hadnagy elvtárs, az a nő már régen nem volt szűz.” Másvalaki szerint már azelőtt is terhes volt. Novák hadnagy már nem unatkozott. Úgy döntött, hogy sorban kiadja a felhalmozódott szabadságokat. Névsor szerint haladtak, behívták Ambrust az őrségből. Novák közölte vele, hogy a váltás után kiviszi a vonathoz, otthon lesz három napot, szombaton visszajön, és újra őrségbe megy. Ambrus azt válaszolta: „Hadnagy elvtárs, az nekem nem jó.” „Elmész, és kész.” „Hadnagy elvtárs, az apám Pesten dolgozik, kivel találkozzak én hétközben otthon!” – mondta, pár pillanatig maga elé bámult, és elsírta magát. Nagyon rossz volt nézni. Aztán Ambrus pénteken ment el, és kedden jött meg.

Őrá bízták, hogy igény szerint ossza be a szabadságokat: ne legyen sírás-rívás, de az őrlétszám is mindig meglegyen. Töltögette a szabadságos papírokat olyan helyekre, amelyekről soha nem hallott. Azóta sem.

2.

Felső tagozatosként többször nyaralt Keszthelyen, szeretett ott lenni. Talán ott a legjobban. Reggelente elment bevásárolni a vasúti átjárón túli kisboltba, aztán egész nap már semmi dolga. Dehogynem. Volt, amikor már fél hatkor felébredt, és egyáltalán nem volt fáradt. Egy ideig hajnalonta a Nagy indiánkönyvet olvasgatta, aztán rájött, hogy ez nem köti le. Pulykákkal való hülyéskedés, meg minden. Mások pihentek, de neki feladata volt, hogy mindent megfigyeljen, birtokba vegyen és megértsen. Hogyan ébrednek a kempingben; mit adnak a moziban, a szabadtéri színpadon, milyen plakátok vannak, és így tovább. És hogy ez hogyan vonatkozik az ő életére. Üzenetet keresett a hirdetményeken.

Ja, nem. Szóval nem volt gyagya, vagy ilyesmi. Ám a város egyszerűen hipnotizálta. Egyik este már majdnem besötétedett, amikor egy ismerős szombathelyi családdal találkoztak a vasúti átjárónál. A lányok óriási adag fagylaltot ettek, ő akkor éppen elvonón volt, szédülten bámulta őket. Gyengéden világítottak a színes gombócok.

A belső kerítés mentén négy vagy öt őrtorony állt, egy-egy őrtoronyban háromóránként váltották egymást az őrök. Szolgálatátadás délután négykor, huszonnégy óra szolgálat után ugyanennyi pihenő járt. A feladat fontosságára való tekintettel az őrparancsnokok, akik szintén naponta váltották egymást, csak tisztek vagy tiszthelyettesek lehettek. Az őrkatonákat a tornyokhoz felvezetők vitték ki, nekik kellett felrugdosniuk az alvókat. Néhány nap múltán egy-egy éjszakai váltást már kihagytak, így a tornyokban és az őrszobán is hat órát aludhattak.

Megkérdezte Novák hadnagytól, beköltözhetne-e a megüresedett kisszobába. „Igen.” Átvitte a kék színű írnoki ládáját is, amelyben számos kisalakú könyv lapult, főként regények, de ismeretterjesztő olvasmányok is a Gyorsuló idő sorozatból. Utóbbiakat nem bírta elolvasni, annyira unalmasak voltak. A szobában nem volt asztal, csak egy tábori ágy, azon alakítgatta a vezényléseket. Életében most először volt külön szobája. Az ablakon át egy dimbes-dombos rétre és egy távvezetékre látott. Vacsora után átöltözött melegítőbe, olvasott, takarodó után a Telefunken zsebrádióján a Szabad Európát hallgatta. Csütörtök esténként a 3. műsoron David Bowie összes felvételét adták, időrendben. Amikor az 1977–1978-as kísérletező lemezek jöttek, úgy érezte, tud valamit a világról, amit a többiek nem. És ez pontosan így is volt.

[…]

(Bélyegkép: ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet)