2023 októberében kiállításmegnyitóra kaptam meghívót New Yorkból, a Michael Rosenfeld Galériából. A tárlatot a 88 éves korában elhunyt Mary Bauermeister munkáiból állították össze, akinek a működése, személye és életútja egybeforrott a második világháború után magához tért művészeti progresszió történetével. Mifelénk kevésbé ismerik a nevét, de én egy alkalommal olyan szerencsés voltam, hogy nemcsak ismeretségbe kerültem Maryvel, hanem néhány évre gyakori vendége lettem a házának – így hát bátran mesélhetek róla.

*

Nagyon régen, még az 1950-es években történt, hogy Kölnben egy fiatal, nyurga lány a hóna alatt egy tömött rajzmappával házról házra járta az utcákat, és azért csöngetett be sorban minden lakásba, hogy a meghökkent lakóknak ellenállhatatlan kedvességgel elmagyarázza, a náci rendszer bűnei közé tartozott a modern művészet üldözése is. De íme, ezt most jóvátehetik, ha vásárolnak tőle olyan művészeti munkákat, amikkel felejtetni lehet a szégyenletes bűnt. Mert amit ő árul, az alkalmas lehet erre a feladatra – és mesélni kezdett az éppen akkor újra eleven formát öltő kortárs művészet világáról, meg az akkortájt kialakuló modern művészeti múzeumok messzi hálózatot alkotó nemzetközi kapcsolatairól és forgalmáról. Talán hihető, hogy tátott szájjal hallgatták, hiszen érezni lehetett, hogy jó helyről érkezett. És ehhez jött még az is, hogy ez a lány, Mary Bauermeister nemcsak nagyon magas volt, hanem ahogy készségesen ott maradt a megnyílt ajtókeretben állva, a látvány fenomenálisnak tűnt, akár egy atléta és egy antik istennő keverékére is emlékeztethetett volna. Jobbra-balra röpködő szőke copfjaival pedig nemcsak a fiatalabb ajtónyitók szemében tűnhetett kellemesen ismerős látványnak, hanem a tradicionális német múlton és mesevilágon, a hőskölteményeken és mondákon felnőtt középgeneráció tagjaiban is bizalmat ébreszthetett. Ehhez járult aztán – ha elhúzódott kissé a beszélgetés – a nyilvánvaló olvasottsága, a német irodalmon kiművelt, nagyon elevenül ható beszédmodora és az a hibátlan hochdeutsch akcentus, amit hesseni szülővárosából, Frankfurtból hozott magával.

Ha ehhez még hozzávesszük a tágabb környezetét is, az 1950-es években pergő ütemben újjáépült német nagyvárosok felfrissülő atmoszféráját, akkor úgy tűnhetett, hogy ami őt körüllengte, az nemcsak a nyitott ajtón át érkező huzat volt, hanem maga lehetett a nyugatnémet csoda, amiről akkoriban legendák jártak.

Még esztendőkkel később is, amikor én megismertem, gyakran megtörtént, hogy elragadta az ifjúkori hév, mesélni kezdett, és ilyenkor képes volt rá, hogy mint egy szárnyakat bontó főnix, a hallgatóságát is magával ragadja. Magától értetődőnek tűnhetett, hogy egy ilyen jelenség az anyagiak terén is magabiztosan áll a lábán, ami ezekben a diadalmas esztendőkben, a Marshall-terv nyomán kibontakozó konszolidáció és jólét légkörében különben is természetesnek tűnhetett, Mary esetében pedig különösképpen igaznak bizonyult. Hiszen csakhamar arra is jutott pénze, hogy a nyári hónapokban beutazza Párizst, aztán New Yorkot is, sőt, pár esztendővel később egy ízben még Kaliforniáig is eljusson, hogy mindenütt, ahol megfordult, megismerkedjen az ottani művészeti élet élvonalával.

Nem sokkal később, 1960-ban már odáig vitte, hogy a kölni belváros egyik utcájában – stílszerűen egy öblös padlástérben – megnyitotta a műtermét, amit rögtön szalonnak is szánt, és amely rövidesen újszerűen hangzó koncertek és nagyon szokatlan intermediális bemutatók otthonává vált.

Kik voltak a vendégei? Csak kisebb részben hagyományos értelemben vett művészkollégák. Többségükben inkább olyan fiatal értelmiségiek, újságírók, költők, muzsikusok vagy kulturális káderek, akikre az alkotómunka szeretete vagy értő művelése lehetett jellemző. Különben is Kölnben koncentrálódott ez idő tájt a német művészeti élet regenerálódni képes nemzedéke, így hát nem csoda, ha Mary szalonja lett ennek a forrongásnak a sikert sikerre halmozó központja. Híre és vonzereje gyorsan nőtt, Amerikáig hatott – és csakhamar feltűntek Mary törzsvendégei között a nemzetközi avantgárd azon képviselői is, akik néhány évvel később már nagyágyúknak számíthattak: George Maciunas, John Cage, Christo, Wolf Vostell, George Brecht vagy Pek Namdzsun és így tovább. Ezek az akkor még alig ismert művészek egy időre Kölnben ütötték fel a tanyájukat, később pedig így, csaknem ebben az összeállításban bennük látták a kritikusok a Fluxus (a talán legutolsó avantgárd izmus) megalapítóit és legismertebb művelőit. Hadd említsem meg, hogy maga Mary pedig – az ezekre az évekre visszatekintő szakirodalomban – a „die Mutter des Fluxus”, a Fluxus mozgalom anyja címet érdemelte ki.

Persze közben Mary sok minden másba is belekóstolt még, így például az 1960-as évek küszöbén odalátogatott a darmstadti nyári kurzusokra, ahol éppen Karlheinz Stockhausen, az újjászülető német zenei élet legdinamikusabb képviselője tartott előadásokat, például a Webern-féle szeriális zenéről és a Schönberg-féle klasszikus zenei avantgárd szigorú szisztémáiról. Mary azonnal rájött arra, hogy ő is az efféle szisztémák híve. Faképnél hagyta a festészeti kísérleteit, és simára csiszolt folyami kavicsokat kezdett gyűjteni meg osztályozni, majd ezt a tevékenységét kiterjesztette még sok minden másra is – táblázatokat állított fel a művészetben előforduló legkülönbözőbb dolgok lehetséges kombinációiról és szisztémáiról. De aztán ezt az érdeklődését csakhamar árnyékba borították a szalonjában nyüzsgő New York-i vendégek a maguk észvesztően izgalmas és neveletlen neo-dada tréfáikkal meg mulatságaikkal. Ekkor már Stockhausen is úgy érezte, hogy a jövőt előlegező frissebb szelek tényleg ebből az irányból, New Yorkból fújdogálnak, és most már ő volt az, aki kurzusokat kezdett venni Marytől, és igyekezett bevágódni a szalonjába. Ők ketten aztán, mint két egymásnak teremtett kiváltságos lélek, csakhamar egybe is keltek, és ezt követően, akárcsak a mesében, nemsokára két kedvesen szöszke fürtű gyermeknek, Julikának és Simonnak adtak életet. Stock­hausen volt aztán az is, aki – feltehetőleg Richard Wagner „Gesamtkunstwerk”-jének a nyomdokaiba lépve (mert azért maradjunk csak németek…) – rábeszélte Maryt a műfajokon áthajló, azokat egy csokorba fogó közös munkára. Ennek egyik első gyümölcse az a tárlat lehetett, amit 1962-ben az amszterdami Stedelijk Múzeumban rendeztek. Itt Mary Bauermeister művészeti alkotásai között, azok tőszomszédságában reggeltől estig a legújabb zene alkotásai szóltak, és a bemutatott művek megalkotói között is első helyen szerepeltek az elektronikus muzsika képviselői – élükön Stockhausennel.

Az ezután következő évek lettek Mary legsikeresebb esztendei. New Yorkba költözött, és most már kifejezetten az elektronikus zene hatására alkotta a műveit – mintegy azon munkálkodva, hogy miként találhatná meg ezeknek az extravagáns akusztikai élményeknek a tárgyi megfelelőit.

Ekkor már teljesen maga mögött hagyta a tradicionális technikákat. Kezdetben még megmaradt az apró kövek és kavicsok szekvenciáiból komponált reliefszerű tábláknál, amik afféle kabbalisztikus titkokat sejtető „szisztémák” lehettek, de aztán egyre inkább azon volt, hogy az ásványi világ helyett olyan anyagokkal foglalkozzon, amelyek közelebb állhattak a tünékeny, csak a speciális elektromos műszerek és instrumentek segítségével gerjesztett, és csak így tetten érhető akusztikai munkáknak. Üveglapok közé fogott kompozíciók születtek a műtermében – titokzatos fényű anyagok ultrahangokon zizegő csillogásával és a fénysugarakat megtörő üveghasábok és lencsék hallucinatív hatásaival.

Falra akasztható és teljesen átlátszó lapos dobozok voltak ezek a munkák, megszórva az üveglemezek közé szórt, illetve ragasztott apró tárgyak, betűk meg jelek, szövegtöredékek és aforizmák sziporkázóan tarka halmazával. A merészségük és a leleményességük lázba hozhatta a kritikusok táborát, így hát nem vitás, hogy azonnal tetszést arattak. És máig is ott rezeg bennük valami nem mindennapinak tűnő örökség, mert túl azon, hogy bátran odasorolhatók a Fluxus gátlást nem ismerő provokációihoz is, mégiscsak ismerősek lehetnek – de honnan is?

Úgy érzem, hogy egy jóval régebbi és sokkal békésebb korral, a biedermeierrel tarthatnak rokonságot, mert nemcsak példaképeiket, az elektromos zenét, hanem a 19. század eme évtizedeinek talányosan szórakoztató szobadíszeit és falra függeszthető regényes applikációit is az eszünkbe juttathatják. Sőt, talán akár E. T. A. Hoffmann megtévesztően furfangos és bizarr szerkezeteihez is hasonlíthatók lehetnének, mintha az őáltala leírt csodálatos találmányoknak és csalóka optikai eszközöknek lennének az unokái. Ezzel magyarázható, hogy végül is ismerős élményekről szólnak, hiszen képesek rá, hogy mesésen rejtélyes applikatúráikkal a négy fal közé hívják be a német erdők sziporkázó tűleveleinek és a hegyek varázsos kristályvilágának a romantikáját.

Mary csak az 1960-as évek végén tért vissza New Yorkból Kölnbe, de akkor már nem valamelyik belvárosi utcában, hanem valamivel odébb, a dimbes-dombos és erdőkkel tarkított külterület egyik fenyvesére nyíló kisebb településen rendezte be az immáron szuper-szalonná bővülő tanyáját. Forsbachnak hívták ezt az ápolt légkörű, üdülőtelepekhez hasonló villanegyedet. Itt adott aztán megbízást egy teljesen újszerű épület, majdnem hogy egy „Bauermeister Műveknek” is nevezhető otthon építésére – egy futurista vonásoktól sem érintetlen architektúrára. Mert ez az új otthona is sokban hasonlított a kaleidoszkópszerű hatásokra törekvő dobozaihoz. Több rétegben egymásra helyezett emeletekből volt összerakva, amiket át- meg átjárt a fény és a közeli fenyők által színezett napsütés. A falakat ugyanis nagyvonalúan odahelyezett hatalmas üvegtáblák szakították meg. Mögöttük tűntek fel aztán a különböző helyiségek, a csarnokszerű nappali és az oldalszárnyakban labirintusszerűen elágazó kisebb lakóterek. Mary az épület szuterénjában rendezte be a műtermét, méghozzá úgy, hogy ide is besüssön a nap. És itt még évekig tovább születtek a prizmatikus felépítésű Bauermeister-munkák.

De amilyen a világ, tudjuk, minden csoda három napig tart csupán – meddig tudta Mary vásárra vinni és eladni ezeket a szokatlan és a kortárs művészet mezőnyébe is csak nehezen beilleszthető műveket? Azzal, hogy letelepült Fors­bachban, tulajdonképpen vidékre került, távolabbra a nemzetközi művészeti élet útvonalaitól. Ami azzal járt, hogy halványulni, lanyhulni kezdett a munkásságát övező érdeklődés is. Érezte, hogy új foglalkozást – mit foglalkozást, új élethivatást…! – kellene keresnie magának, és eljött az ideje annak, hogy a helyi adottságokhoz illessze a személye körül kialakult és nagyon speciális mítoszt.

Néhány szerencsés véletlen hozta magával, hogy körülbelül ugyanebben az időben költöztem én is Budapestről Kölnbe, és miután úgy nézett ki, talán sikerül ott megkapaszkodnom, rögtön az első hetekben én is beléphettem Mary forsbachi csoda-otthonába.

Hitetlenkedve és a fejemet rázva kezdtem megismerni az ott forgolódó személyeket és a háttérként szolgáló kulisszákat, de ugyanígy az őket mozgásban tartó erőt is, Mary vállalkozókedvét és határtalan fantáziáját. Egyik korábbról jegyzett ismerősöm, Eötvös Péter, aki ez időben karmesterként és szintetizátor-specialistaként dolgozott Stockhausen mellett (a hívószó persze megint csak az elektronikus zene…!), vitt el engem egy délután a nevezetes házba, ahol aztán csakhamar gyakori vendéggé váltam – nem túlzás azt mondani, hogy egy időre, három-négy esztendőre Mary egyik legkitartóbb látogatója lettem. És amit ott láttam, arra ösztönzött, hogy jegyzeteket kezdjek készíteni az élményeimről.

Mindjárt az ismeretségünk legelején történt, hogy Mary megkért, az éppen soros kiállításához, amit a milánói Schwarz Galériában rendeztek a számára, én írjam a katalógus-előszót. Ezt a munkát aztán tényleg el is vállaltam, de mégis úgy találtam, hogy mint művészettörténész, tulajdonképpen lekéstem Maryt. Hiszen ő már éppen azon volt, hogy ebben a frissen épült házban elsősorban ne mint képzőművész lásson újra munkához. Hanem…? Az épület igencsak terjedelmes volt, és ez a tágassága nagyon alkalmassá tette arra, hogy egyfajta színházként szolgáljon – csak az nem volt még azonnal világos, hogy miféle előadások megtartását teszik lehetővé a helyi adottságok. Embereket, aktőröket kellett Marynek felhajtania, akik benépesíthetik a színpadot. Így aztán mire a kötetet kinyomtatták, engem már alig érdekelt, hogy a milánói kiállítás mennyire lett sikeres, vagy az általam írt katalógust végül is kik olvashatták.

Mert láttam, hogy Mary toborzó munkát végez. Hogy szereplőkre, érdekesebb jövevényekre és szokatlan foglalkozású személyekre kezd vadászni. Ott, a házban járva újabb és újabb arcokkal találkozhatott az ember, akik köszönés nélkül suhantak el mellette, és vélhetőleg nem is tartoztak oda a háztartáshoz, mégis otthonosan mozogtak benne. Kezdtem sejteni, hogy Mary egyik-másik vendége, úgy látszik, ott felejtette magát Forsbachban, és az ilyenek aztán egész egyszerűen beköltöztek a házba. Történetek alakultak ki ezúton, amik fölött Mary őrködött anyai gondoskodással. Mások viszont csak rendszeres látogatóként érkeztek, többnyire úgy, mintha végtelen történetek fonalgombolyagjait hoznák magukkal. Az ilyenek a látogatásaik során aztán azzal voltak elfoglalva, hogy eladják a narratíváikat, és ezúton érjék el, hogy nevük – mint a három királyoké – felkerülhessen az ajtófélfára. Nem csoda, ha eközben az egész ház, és annak valamennyi helyisége meg emelete úgy hatott, mintha e megterhelés súlya alatt finom remegésben lenne. És diszkréten, nagyon hallgatólagosan egy konspiratív találkozóhely szerepét vállalná magára.

Maga Mary is átalakult eközben, mert hozzászokott a titkolódzás és a nagyvonalú tolerancia furcsa egyvelegéhez. Megváltoztak a gesztusai, és egyre jobban érdekelték az okkult és ezoterikus dolgok, a távolból érkező, de meghonosítható ismeretek, és ugyanígy a sokféleképpen értelmezhető, misztikus légkörű események, személyek és tárgyak. Már a kavicsokból épült szisztémái idején is megérintette őt egyszer egy ehhez hasonló szenvedély, most viszont mintha már emberekből szeretett volna összeállítani hasonlóan érdekes táblázatokat és kompozíciókat magának. Eközben persze arra is vigyázott, hogy ne veszítse el privilegizált helyzetét. Fontos volt, hogy bármi is történjen, mindig ő maradjon a kapcsolatok és az események főszereplője, aki úgy trónol a ház legmagasabb szintjén, a tetőterasz alatt berendezett hálószobában, mintha egy sehol be nem jegyzett titkos társaság nagymestere lenne. Nagyon szerette volna, hogy a nap, a hold és a csillagok legyenek a társasága. Csak annyit sikerült elérnie, hogy afféle ősanya lehessen, aki, íme, inkognitóban jár-kel most közöttünk. Mint legelső az örök avantgárd papnői között, aki egyúttal rokona az ősi, de soha el nem felejtett mát­riárkáknak.

Ha képeket keresek ennek a helyzetnek a jellemzésére, akkor azt mondhatnám, hogy olyasvalaki szerepét vállalta magára, aki időtlen idők óta egy mély kútból jön fel, valahányszor indokolttá teszik azt a földi körülmények. És ilyenkor mindig hoz magával valamit, amit aztán itt felejt a többieknek. Madárlátta csodákat.

[…]

(Bélyegkép: Mary and a lens [részlet], New York, 1965 / Fotó: Hans Namuth / Forrás: Studio Gariboldi)