Az volt az eredeti tervem, amikor Keresztesi József kis Rubin Szilárd-könyvét olvasva rátaláltam a Takács Ferenc Csirkejáték-bírálatából származó idézetre, melyet mindjárt én is idézek, hogy újraolvasom a sok évvel ezelőtt már kézbe vett Hevesi András-művet, az Irént, a szerző másodikként megjelent és második számúként számon tartott regényét, leellenőrizve, hogy úgy van-e, ahogyan jeles névrokonom állította: Rubin és Hevesi művei rokonok. Az idézet így hangzik: „A Csirkejáték »franciás« regény, egyrészt abban a nagyon is pontatlan értelemben, ahogyan analitikus intellektualizmus és érzelmes-szenvedélyes pszichologizálás ötvözetének egy bizonyos fajtáját (vagy mértékét) a francia regényhagyomány – vagy legalábbis egy bizonyos francia regényhagyomány – részének érezzük. Nem teljesen rokontalan mű tehát: régebbről Hevesi Andrástól a Párizsi eső és az Irén, kevésbé régről Mészöly, talán leginkább Az atléta halála sejlik fel az olvasónak párhuzamként.” Takács ki is tér Rubin művének érdekes Julien Sorel-hasonlatára, megjegyezve, hogy e Stendhal-utalás „kicsit félre is vezeti a gyanútlan olvasót, mivel a Csirkejátéknak legalább annyi – ha nem jóval több – köze van az Érzelmek iskolájához és Az undorhoz, mint a Vörös és feketéhez”.

Mint Keresztesi monográfiájából megtudtam (milyen remek, hogy vannak monográfiák, amelyek egyben esszék is), Rubin nem túl terjedelmes életművének más kritikusai a Csirkejáték társtalan voltát hangsúlyozták a magyar irodalomban, s főként egyetlen francia párhuzamát nevezték meg, a Takács által nem említett Céline-t. Érdekes, hogy ez a Céline-kapcsolat megint csak Hevesi András felé mutat: ő volt ugyanis az Utazás az éjszaka mélyére első magyar fordítója (legalábbis a könyv nagyobbik feléé), s leghíresebb művét, a Párizsi esőt egy időben írta a fordítás elkészültével. Illés Endre egykor meggyőzően írt arról Egy dühöngő fiatal a 30-as években című portréjában, hogy a magyar regény és a francia regényfordítás szövege át meg át járta egymást. Csakhogy az Utazás az éjszaka mélyére, legalábbis magyarul olvasva, nem hasonlít, sem a stílusát, sem a térképzését tekintve a Csirkejátékra (a Párizsi esőre valamivel jobban). Céline alkotása nagyszabású, harsány Candide-paródia, utaztató regény, olyan „valóságban” játszódva, amely művi, mint egy filmgyári felvétel; sztereotípiákból felépített világ. Rubin regénye nem ilyen. Csupán a főszereplők jellege köti össze a francia és a magyar művet: mindkettőjüket eltölti az előkelőség, a gazdagság, a felső osztály iránti irigy-ellenséges vágyakozás. De egészen más történelmi helyzetben: Bardamu évtizedeiben nem változik a társadalom rendje, Till (Rubin hőse) idejében azonban teljesen felfordul. Ugyanakkor a két főhős egészen más hangon beszéli el önnön történetét. Több a különbség, mint a hasonlóság.

Hevesi és Rubin között más összekötő szálakat is találhatunk. „Hevesi regényeszménye: a regényesített önéletírás” – állapította meg említett esszéjében Illés Endre, s ez igaznak látszik a Csirkejáték írójára is. Keresztesi könyve idézi Rubin 1967-ben írott német nyelvű bemutatkozó szövegét: ebben azonosította magát regénye főszereplőjével. Az Irén még egyértelműbben kulcsregény – erről alább részletesen írok. A Párizsi esőt Szerb Antal, a Csirkejátékot Szentkuthy Miklós nevezte „mai Werther”-nek; Szerb a kötetről írott kritikájában, Szentkuthy a szerzőnek írt levelében, amelynek részlete a regény harmadik kiadása (2004) hátoldalán is olvasható. Keresztesi „negatív szerelmesregény”-nek mondja a Csirkejátékot, s ugyanezt elmondhatnánk Hevesi két regényéről is – különösen az Irénről. Kettejük említett alkotásai a témát és a formát tekintve is hasonlítanak: visszatekintő énelbeszélések, amelyekben egy férfi mondja el megalázó, eszeveszett szerelmének történetét. Másként mondja el: az Irén komikus (kissé egyszerű) keretbe helyezi önkínzó vallomását; Rubin elbeszélése csak záró fejezetében alakít ki némi távolságot elemi ösztönöket mozgató történetével szemben. Hevesi szereplő-elbeszélője okos, reflektív elme, aki megfejteni szeretné, miért olyan Irén, amilyen; s miért olyan ő maga, amilyen. Till jóval kevésbé képes kívülről nézni önmagát; zaklatott elbeszélése talán épp ezért hatásosabb.

I. A cselekmény

Egyszóval újraolvastam az Irént, s arra jutottam, hogy Takács Ferenc idézett megállapítása helytálló. Ám közben ráébredtem arra is, hogy ma egészen más helyzetben vehetem kézbe Hevesi alkotását, mint harminc évvel ezelőtt, ugyanis időközben megjelent egy napló az 1930-as évekből, amelynek feljegyzéseiben – ha hézagosan is – nyomon követhetem az Irénben leírt szerelem valós történetét: Gyarmati Fanni naplója. Tudtam első olvasásakor is, hogy a mű kulcsregény. Címszereplőjét azonosítottam Tomori Violával, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma Budapestre került falukutató-szociálpszichológus tagjával; egykori szerelmét (a regényben már csak külföldi levelezőpartnerét), L. K.-t Buday Györggyel, ugyanabból a szegedi társaságból. Honnan tudtam? A Hevesiről szóló irodalomban volt, aki úgy tett (például a már említett Illés Endre), mintha semmit sem tudna az Irén életrajzi hátteréről. De 1971 óta azok számára is egyértelművé vált a mű kulcsregény volta, akik egykoron nem ismerték személyesen Hevesit. Gál István ugyanis a Jelenkorba írott cikkében (Adatok Hevesi Andrásról) világosan fogalmazott: „Köztudomású volt, hogy a népi mozgalom egyik vidéki szárnyának ifjú szociológusnője játszotta a Franklin igazgatójának, Péter Andrásnak álarcosbálján kalotaszegi ruhába öltözve a kísértő szerepét.” Sok ifjú szociológusnő (valójában falukutató) nem szaladgált akkoriban Budapesten.

Nem mesélem el az Irén cselekményét. Helyette kimásolom Gyarmati Fanni naplójából azokat a részeket, amelyekből megismerkedhetünk Tomori Viola és Hevesi András viharos szerelmével, mármint a naplóíró által ismert és megítélt változatával. Az előzmények: a valós történet női főszereplője 1937 legvégén költözött Szegedről Budapestre, „a Szociálpolitikai Intézetben kapott egyelőre állást” (I. 243.). A naplóból úgy tűnik, Gyarmati Fanni összetartozó párnak látta őt és Buday Györgyöt: „Este Buday Gyurka és Viola. Nagyon helyesek, melegen összetartozók, és Viola ritka érdekes és szép jelenség. Megvan benne az, amit Lillában hiányolok: mennyi szíves melegség és nőiség, nem pózokra beállított bábu. Jobb szeretném, ha Gyurka mellette tartana ki” (I. 246.). A bejegyzésben említett másik nő Bauer Lilla táncművész, Buday korábbi szerelme: a kapcsolatukról író Varga Katalin szerint 1937-re véget ért a viszonyuk. A valós történet férfi főszereplője, úgy tűnik, 1938 legelejétől kezdve járt fel rendszeresen a gépírónő Gyarmati Fannihoz diktálni: „Hevesi Bandival ma, nagyon frissen kiborotválkozott kedvében lévén, no meg a Thomas Mannban is megrekedtünk – sokat dumáltunk. A Baumgarten-díjakról és a nyertesekről” (I. 262.). Sajnos nem tudom, miféle Mann-művet fordított 1938 elején Hevesi. 1936-ban a Szép Szóban jelent meg Mann-fordítása, a Freud és a jövő. Franciából, angolból, németből is ültetett át műveket magyarra, kiváló írókat: Roger Martin du Gard-t, Aldous Huxley-t, Virginia Woolfot.

Az álarcosbál, melyet a művészettörténész-kiadóigazgató Péter András rendezett 1938. január 15-én, csak rövid bejegyzést kapott a naplóban: „Este 10 felé indulunk, Mik [Radnóti Miklós] a Bruckner Gyuritól kapott egy autószerelő-ruhát, meg egy demonstratív franciakulcsot. Odaérve az a legkomikusabb, hogy az álarc alatt is nyilvánvalóan rém sok idegen pofa van. Menekülve bújunk össze Bálintékkal [Bálint Györggyel és feleségével, Csillag Verával], akik Rivelseknek [azaz bohócoknak] vannak öltözve, vörös majomábrázattal” (I. 264.). A társaságukat azonban még napokig foglalkoztatta a bál: „Tolnai Gábor járt itt, és ő meséli, hogy Halász Gábor szerint a két legcsinosabb nő volt a Péterék bálján a Viola meg én” (I. 268.). S néhány héttel később kiderült az is, hogy a bál utóbb legfontosabbá váló eseménye Viola és Bandi megismerkedése volt: „Hevesi Bandi roppant izgatott, azt hiszem, a Péterék estélye óta komolyan szerelmes Violába, akivel sűrűn, majdnem naponta együtt vannak. Viola referál a hétfői kollégiumi estéken félig-meddig. Kicsit bánt, hogy úgy elhanyagol, eszébe sem jut felhívni engem, és hogy csak arra voltam jó, hogy asszonyi gondoskodásomat és tapasztalataimat vegye igénybe. [Ő segített neki orvost találni nagy ijedelmében, amikor azt hitte, teherbe esett.] Most nagy karrierista társadalmi életet él Violka. Olyan szép és üde minden hatalmas szellemi munkája után és ellenére is, úgy irigylem, pedig már közel jár biztos a 30-hoz, de 23-nak néz ki, és amellett az a tiszta világos koponya hozzá. Egész rendkívülien szerencsés nő, és Bandika szomorú és erőszakos csecsemő lett ebben az epedő állapotában” (I. 274.).

A Művészeti Kollégium szegedi társasága – vezetőjük, az angliai ösztöndíjas Buday távollétében – Pesten is összetartott, s úgy tűnik, a tagok a magánéletükről is beszámoltak a többieknek. Egykori egységük valójában éppen 1938-ban bomlott meg, részben Buday külföldre kerülése következtében (mely utóbb emigrációvá vált), részben Tomori Viola magánéletének kanyarulatai, részben Gáspár Zoltán eltávolodása miatt, aki addigra a Szép Szó szerkesztője lett. Mindez nyomon követhető Gyarmati Fanni naplójában is. E csodálatos naplóíró rendkívül éles szemű, ám gyakorta elfogult megfigyelő volt. Az újonnan megismert emberek sokszor heves rokon- vagy ellenszenvet váltottak ki belőle. Csodált nőkből és férfiakból ábrándult ki egy-egy eset hatására, vagy fogadta el őket huzamos ideig tartó elutasítás után. 1938-ban sok bejegyzésében „szegedi szemmel” méregette értelmiségi környezetét, azaz Radnótinak és társaságának a szemével. Olykor merevek voltak társadalmi, politikai és morális ítéletei. Íme, egy példa: „… jön a Hevesi, és gőzerővel gépelek, mert sürgetik a fordítást. Igaz, hogy sokszor egy óra hosszat is átdumáljuk az időt. Ma is őszintén megmondtam, mit mondanak róla, mert nagyon kíváncsian kérdezte, és remélem, megszívlel némely dolgot a nagypolgári osztályöntudatára vonatkozólag” (I. 278.).

Hevesi valóban nem illett bele egészen abba a baloldali szubkultúrába, amelyről – mint Lengyel András megírta e hasábokon közel tíz évvel ezelőtt – Gyarmati Fanni naplója a leginkább részletgazdag tudósítás. Ide kötötték baráti és szellemi kapcsolatai, de a habitusa és a politikai nézetei csak félig-meddig. Húszas évek végi párizsi ismerősei – például a memoárját író Simone de Beauvoir – úgy emlékeztek rá, mint Charles Maurras hívére, azaz mint jobboldalira. A harmincas években Budapesten harcos urbánus publicista lett belőle – ezt például a népi írók felé tájékozódó „szegediek” nem nézték jó szemmel. Újságíró volt, történetünk idején a 8 Órai Újságba és a Magyar Hírlapba írta a cikkeit. Ismeretes George Orwell mondása, miszerint 1933 után sokan elkövették a hibát, hogy antifasiszták voltak anélkül, hogy antitotalitáriusok lettek volna. Hevesi nem tartozott közéjük: a náci Németországról éppoly elutasítóan írt, mint a Szovjetunióról. Péter András jelmezbálja baloldali résztvevőinek többsége biztosan egyetértett vele, ha Németországról írt, s valószínűleg nem értett egyet, ha Szovjet-Oroszországról. Rendhagyó alakjáról nagyon markáns képet rajzoltak a baráti-ismerősi emlékezések. Ellentmondásos, nehéz ember lehetett. Cs. Szabó László szeretetteljes 1945-ös írásában (Turauskas a címe, a Párizsi eső szereplőjére utalva) „erőszakos, zabolátlan természet”-nek nevezte. Róla írta azt a naplójába 1938. február 10-én Gyarmati Fanni, hogy „szomorú és erőszakos csecsemő lett” a szerelem „epedő állapotában”.

A naplóíró közel egy hónap múlva, március 7-én tudósított legközelebb a viszony állásáról: „Este lemegyek én is a kollégiumi kávéházba. Violkát tanácsoljuk körül a Bandika-ügyben. Kiábrándulok kicsit Violából. Komolyan panaszkodik, hogy barátnői nem tartják helyesnek a Bandival való együttlétet, mint karrierjét veszélyeztető okot, s ezt ő elhiszi és sopánkodik, és egyáltalán, hogy így kijön belőle egész hatalmas karrier-éhsége” (I. 280.). Vajon hogyan kell érteni, hogy a Hevesivel való kapcsolat veszélyeztethette Tomori Viola karrierjét? A Szociálpolitikai Intézet kormányzati intézmény volt, a férfi ellenzéki újságíró. Erről volna szó? Vagy arról, hogy Hevesi zsidó származású, s a vele való viszony hátrányos lehet a keresztény partner számára? Ha eddig azt hihettük a napló kivágatait olvasva, hogy szerelmi történet tárul elénk, most gyanakodhatunk, hogy valójában politikai történet ez. Két nappal a bejegyzés előtt a magyar miniszterelnök bejelentette, hogy a kormány törvényt készít a zsidókérdés rendezésére, mert „a zsidóság aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban”. Öt nappal a bejegyzés után március 12-én német csapatok vonultak be Ausztriába, a náci Németország Magyarország szomszédja lett. Egy hónap múlva a napilapok közzétették a kormány első zsidótörvény-tervezetét, s május végére a parlament elfogadta. A történelem nekilódult a maga útján. Ám addigra a mi szerelmi történetünk már véget ért.

[...]