„Sem a halláshoz nem értenek, sem a beszédhez.”
(Hérakleitosz, B 19.)

Terapikus följegyzések, a Doktor fölszólítására.

Azt mondják, in concreto a Doktor, hogy ezt itt, aki éppen ír, ezúttal Gabriely Györgynek hívták. Call me Ishmael, mondja valaki a fejemben. Gabriely, ha járt is itt valaha, már ismeretlen helyen van. A seholban tartózkodik. Mindentől, ez idő szerint legalábbis.

Akárhogy van is, ezen a néven tartanak itt számon. Az egyes szám első személyű alakok kétséges használata. Bele volt hímezve a neve állítólag a zakó bélésébe. Jézus Mária! Miféle ember lehetett az ilyen. Ez például megvan, megmaradt, a Jézus meg a Mária. Meg, hogy valamiért fontos a Harris tweed. Zakó és felöltő. Fontos lehetett neki.

Miféle nyomok.

Az éjjel esett, folyamatosan, tizennégy milliméter. Csupa sár minden. Kiöntöttem a mércét. Feljegyeztem. Kifejezetten erre a célra kifejlesztett füzetek, az van rájuk írva, hogy Észlelések. Az észlelés lett tehát a munkám. A munkát ezek itt a leánykori nevén, Therápiának szólítják. Nekem is lett új nevem, itt mindenkinek új nevet adnak. Mint az indiánok, tényleg, a moribundust elnevezik az első dologról, ami megkülönbözteti a többi ugyanolyantól. A neved lesz a történeted, vagy legalábbis azzal kezdődik, te vagy az „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer” után az „egy ember”.

Hol fogom meglelni az észt? Mindenesetre kölcsönvettem a készletből ezt a füzetet. Megtetszett a címe. Kivettem a közösből, úgymond, magánhasználatra. Szolgának jó lesz.

Második napja voltam ébren, két hónapos alvás után. Kéken ragyogott az ég, sehol egy felhő, és én megmondtam, hogy egész éjszaka esni fog. Kinevettek, persze. Csak tudnám, hogy honnan tudom. Reggel nagy csend lett, amikor az ebédlőbe léptem.

Időjós, mondta Keresztes, a többiek meg suttogva megismételték.

Hidegfront.

Hangosan csak az időről szoktam beszélni. A többit magamban intézem el.

Ma éjszaka alig bírtam aludni. Ilyenkor hajnalban lüktetni kezd a forradás. A Kastélyban egyetlen hely van, ahol meg tudom nézni. Valamikor árvaház működött itt állítólag, ez volt a lányok közös mosdóterme. Négy hosszú vályú, kettő a két falon, kettő állványzatra szerelve, szabadon a térben, méterenként egy-egy csap a fölöttük futó csövön. És két sor tükör párhuzamosa, a két szemben lévő falon. Ha jó helyre állok, az egyikben megláthatom, ahogy a hátam a másikban tükröződik. A bal lapocka alatt indul el a sebhely, és enyhe ívben metszi a keresztcsont fölött a húst, hogy a jobb csípőmön érjen véget. Fogalmam sincs, hogyan szerezte.

Elgondolkodtam ezen. Úgyszólván. Hogy ez az egész olyan, mint egy levél, mintha szólna is valakinek, csak nem jut eszembe, hogy kinek. Beszámoló. Kiszámoló. Ecc-pecc-kimehetsz, ezek az ósdi, rozsdafoltos szerkezetek, úgy látszik, megmaradtak. Maradandó roncsok. Azt találtam ki, hogy arról, aki régen volt(am), G-ről tehát, egyes szám harmadik személyben beszélek. Már, ha megtudok róla valamit egyáltalán. Van ez, hogy megmaradnak a szavak, de nem maradnak meg az emlékek. Ha nem emlékszem arra, hogy milyen volt az élete, hol, hogyan és mit csinált, akkor miért emlékszem bármi másra, mondjuk arra, hogy mit jelent az, példának okáért, hogy gyermekláncfű vagy zsinór?

„Életem teljesen értelmetlen. Ha különböző szakaszait vizsgálom, olyannak tűnik, mint a Schnur szó a szótárban, amely egyszer zsineget, azután pedig menyet jelent. Az hiányzott csupán, hogy a Schnur szó harmadszor tevét, negyedszer pedig tollseprűt jelentsen…”

Ezt például egyszer valamikor G. megtanulta, hiszen az, akit jelenleg tartok énnek, egészen biztosan nem. Idézetnek tűnik, de honnan? A forrására miért nem emlékszem? Mert emlékezni rá csak ő, G. tudna, ez az „én”, aki maradt belőle, már nem.

De akkor miért emlékszem arra a szóra, hogy tébolyda? Vagy nem emlékszem rá, hanem egyszerűen van? Állandó, mint egy viszonyszám a matematikában? Nincsen kitéve semmiféle történetnek?

Ez itt kétségtelenül tébolyda, mondjuk, induljunk ki ebből, te meg én meg ő, hiszen nem nagyon lehet kétségünk. A Doktor szerint, akit a többiek maguk között Sztetoszkópnak hívnak, nem ez a helyes kifejezés. A téboly ugyanis kívül van, mindenhol körülöttünk, csak itt nincs, ez itt a Kivételezettek Köztársasága. Ő alapította. Azt mondja, még a háború előtt. De milyen háború? Meg se merem kérdezni. Nem derült ki még, mi volna a helyes magatartás, mint ahogy az sem, hogy szorgalmazzam-e a távozást, vagy inkább marasztaljam ezt, aki belőle lettem. Ahhoz kellene tudnom, mi van odakint. De a Doktor nem akarja a nyugalmunkat megzavarni. Azt mondja, a köztársaságot csak a kivételezetlenek nevezik tébolydának.

Úgy kell elképzelned – honnan tudom, például, hogy tegeződünk? –, úgy kell elképzelned, hogy van ez a test, a Gabriely Györgyé, amit udvariasságból a testemnek hívok, de az, akit ezen belül meg énnek, szóval (az) „én”, mintha egy hatalmas bérház garzonját birtokolná(m), ott kupor’g(ok) valahol a szív és a gyomor között. Mint Jónás a Cethalban. Azt hiszem, jonh. Hogy jonhnak nevezték a régiek ezt a helyet, a szív és a gyomor között. Búval aszok, epedek? Az én jonhom búval fárad? Legyen a nevem Jonh? Vagy mégis inkább Jonas?

Call me Jonas.

[…]

(Fotó: Draskovics Ádám)