Ez év júliusában kettős évfordulót ünneplünk: 720 éve, 1304. július 20-án született Arezzóban Francesco Petrarca, és 650 éve, 1374. július 19-én halt meg Arquàban. Így az olasz költészet kedvelőinek az idei esztendő „Petrarca-év”.

A költő 1327. április 6-án látta meg a templomban Laurát, örök, de reménytelen szerelmét és múzsáját, akihez egész életében halhatatlan szonettjeit írta. Legismertebb műve az ezeket tartalmazó Daloskönyv. A Laura-versek olvasásakor határozottan felismerhetjük a trubadúrköltészet hatását. Az „alapképlet” szinte megegyezik az udvari szerelemével: a Költő a Hölgyet megpillantva menthetetlenül beleszeret, a viszonzás leghalványabb reménye nélkül, és attól fogva híven szolgálja Őt. A választott nő általában férjezett, így Laura is. A költő ezt az érzést egyszerre érzi égi áldásnak és súlyos csapásnak. A Hölgy életet adó fény, ám egyben a halálvágy forrása. A költő múzsája, ám egyszersmind tolla megbénítója is. A versek sokszor egyszerre tűnhetnek szerelmes versnek és vallásos áhítatnak, hiszen az írásokban a Szeretett Nő legtöbbször inkább Égi Lénynek tűnik, mintsem valós személynek. Ezek az egymásnak feszülő ellentétes érzések megmutatkoznak az itt közreadott három újrafordított szonettben is.

A költő versei óriási hatással voltak a kortárs és a reneszánsz költőkre, verseinek számos motívuma köszön vissza később Sir Philip Sidney vagy Pierre de Ronsard verseiben, míg Geoffrey Chaucernél és Sir Thomas Wyattnél több szonettje fordítását vagy átdolgozását is felfedezhetjük.

Képes Júlia