A pálya

Próbáltam felbosszantani az őrséget, mert a dühös ellenfél könnyebben hibázik. Közöltem Gabriella nővérrel, hogy bár az úszás nagyon jót tesz nekem, sokoldalúan kell megmozgatnom az izomzatomat, tehát focizni is akarok.

– Focizni? Hol akar itt focizni? Kivel?

– A kerti pavilon mögött van egy tisztás. Azazhogy a kápolna mögött. Ott leszúrunk egymással szemben két-két botot, és megvan a két kapu.

– De azt csak nem képzeli, hogy én fogok rohangálni önnel a labda után?

– Azt képzeltem. De ha maga nem akar, akkor lesznek többen is az őrségből. Fiatalok.

– Azt már nem. Az őrségnek tilos önnel érintkeznie.

– És amikor gyónni járnak hozzám?

– Az más, az lelkiismereti kérdés, nem pedig szórakozás.

– Akkor jöjjön a Münnich Ferenc. Vagy ha az a nagy hasától nem tud, akkor jöjjön a Lehel alezredes.

– Főtisztelendő úr, arra nincs lehetőség. Még hogy az alezredes.

– Azért csak hozasson nekem egy labdát és futballcipőt. Ne stoplisat, mert azt nem bírom, hanem teremcipőt; abban mindenhol lehet.

A méretemet meg sem kérdezte, mert tudta, vásároltatott nekem egy pár vadonatúj cipőt, egy bőrlabdát és két sortot, mindenből a legjobb márkát, én pedig elkezdtem rugdosni a ház ablaktalan, északkeleti falát ott, ahol az őrség szobái, az irodák és az informatikai központ, azaz a kémközpont volt. A sok úszástól a lábaim már visszaerősödtek, de azért kicsiben kezdtem, közelről, mert féltem, hogy a nagyobb rázkódásokra a fejemben az agyvelő még mindig tiltakozni fog; aztán ahogy stabilnak éreztem a fejemet, napról napra növeltem a távolságot, ezzel a rúgások erejét, a legkisebb pontatlanságra is villámgyorsan kellett ugranom, hogy elérjem a visszavágódó labdát, a félmagasakat fordulásból, a levegőből lőttem vissza, ami jobb lábra jött, azt jobbal, ami bal lábra jött, azt ballal, belsővel a szélekről vagy rüszttel középről, aztán amikor már egészen messze voltam a faltól, külsővel is rányestem, ezek a csavart lövések kiszámíthatatlanul pattantak vissza, és én csatakosan rohantam, hogy elérjem őket, nehogy a pont a képzeletbeli ellenfelemé legyen, aki odabent ül, és biztosan elege volt belőle, hogy napok óta döng a fal. Tényleg így lehetett, mert néhány nap múlva kijött hozzám az őrség parancsnoka.

– Főtisztelendő úr, kérem, tartson pár nap szünetet, amíg egy vasbeton falat húzunk ide, mert így tönkre tetszik tenni a vakolatot. Kérelmeztem a technikai csoportfőnökségtől, hogy adjanak anyagot és szakembereket a kőművesmunkához, holnap kijönnek Budapestről, bezsaluzzák, kiöntik, egy nap alatt megköt, még ad neki pár napot, hogy szilárduljon; addig elegyengetjük előtte a terepet, hogy rendes pálya legyen. Szeretne rekortán burkolatot is vonalakkal, mint a szkvaspályán?

– Azt már nem. Sivatagosodik a Föld, maga meg még be akarja vonni műanyaggal. Legyen csak salak, mint a régi pályákon. A vonalak jöhetnek.

Az őrség parancsnoka Kardossh Vlagyimir százados volt. Mostanra valamelyest megszoktam, legalábbis annyira, hogy szólni tudtam hozzá, de amikor először összefutottam vele, szorongató forróság öntött el, és menekülni akartam, de közben nagy szeretetet és gyermeki rajongást is éreztem. A tetőn történt, a villa lapos tetőteraszán, még az első napokban, amikor felderítettem a házat. Felmentem a saroktorony csigalépcsőjén, kiléptem a zöldtetőre, és az alacsony bokrok között mászkáltam, amikor észrevettem: távcsővel nézte a távoli várost. Még nem láttam az arcát, de félelem fogott el, aztán megzörrent a lábam alatt valami tavalyról ott maradt száraz kóró, ő megfordult, és összenéztünk.

A futás

Másnap tényleg jöttek a munkások a betonkeverőjükkel a zsaluzóanyaggal meg a vasbetétekkel, de én nem hagytam magam, folytattam az őrség kikészítését. Az erdőben futottam, végig, a birtok kerítése mentén, persze belül, körbe-körbe. Gondoltam, így felőrlöm az idegeiket, mert eddig mindig csak akkor kellett kijönniük és láthatóvá válniuk, amikor a kerítéshez mentem. Ilyenkor egészen csodálatos módon ott termett egyikük, mindig úgy, mintha az öreg Merlin egy tündére varázsolta volna oda magát a kelta mitológiából. Persze rájöttem, hogy az a figyelőrendszerük csodája volt: a mozgásérzékelőik jelezték a sétáim irányát, és mindig kényelmesen odaérkeztek ahhoz a falszakaszhoz, amit megközelítettem, hogy elvágják az utamat, és nem kellett állandóan a falaknál ácsorogniuk – azért persze járőröztek is. A tervem az volt, hogy ha folyamatosan a fal mentén futok, akkor a figyelőrendszer miatt az ügyeletes állandó riasztásban tartja a csapatot, legalábbis azokat, akik éppen szolgálatban vannak, mert mindig valakinek ott kell lennie, ahol én mozgok, tehát állandóan a fal különféle pontjaihoz kell rohangálniuk, így túlterhelem az őrszolgálatot, és vagy a létszámot kell emelniük, vagy nem jut idejük a szolgálaton kívüli pihenésre. Az első esetben felhígul a kommandó, és az újakat könnyebb lesz kijátszanom, a második esetben pedig kimerülnek, és azért játszom ki őket.

Sajnos kitaláltak egy harmadik megoldást: egyikük sportcipőt húzott, és futott velem az erdőben, úgy tizenöt-húsz méter távolságot tartva. Eleinte próbáltam lerázni, kiszámíthatatlan irányváltoztatásokkal sziklák vagy bokros részek mögött eltűnve, aztán ellenkező irányba fordulva, mélyedésekbe, vízmosásokba térve, és ott felgyorsítva, de bármit csinálhattam, nem sikerült. Fiatalok voltak, gyorsak és ügyesek; nyilván élvezték a kergetőzést. Végül beláttam, hogy én is élvezem.

A J-terv

Az új fallabdapályámon rugdostam, amikor a nővér szólt, hogy menjek fel, mert vendégem érkezett. A park növényeitől innen nem láttam rá a behajtó útra, de ha autó közeledett volna rajta, hallanom kellett volna a motorzajt és a kavics zörgését, márpedig semmit nem hallottam. A tetőn nem szállhat le helikopter, és az még zajosabb lett volna, gondoltam: az égből csak ejtőernyővel jöhetett. Vagy ha nem, akkor a föld alól.

Az emeleti nappali teraszán várt rám, arányos alkatú negyvenes nő, jól nézett ki, elém jött, bemutatkozott, a kézfogásnál számítottam rá, hogy majd kezet akar csókolni képmutatásból, de rezdülésnyi bizonytalanság sem érződött rajta: mosolygott. Benke Valéria, korábbi igazságügyi miniszter, háromgyerekes családanya, elvált. Hogyan keverednek bűnözők közé szép és képzett emberek? Ráadásul olyanok, akik egy ideig jogállamokban tanultak és éltek, van fogalmuk arról a szabadságról és átláthatóságról, ami bár tökéletlen, de egyelőre a lehető legjobb és legmozgékonyabb, amely a legjobb esély az emberiség túlélésére, de ha arra nem is, az egyén, a családok és a közösségek jólétére biztosan. Ez a nő még fiatalon tanult odakint, amikor a friss személyiség úgy szívja fel a példákat, a mintákat, a szokásokat, mint a szivacs a vizet, és gyorsan magába építi a függetlenség európai reflexeit. Miért jött ide vissza dohos középkort csinálni? Hiszen odaát látta a polgárt, tudhatta, hogy a polgár az, akinek nincs gazdája, erre hazajött szolgálni egy komplexusos, kontrollkényszeres, infantilis és kisstílű, nagyhasú tolvajt.

Nem értjük, hogy miért lesznek lakájok. Valószínűleg nem szolgának születtek, hanem ilyenre nevelte őket a családi minta, aztán ha nagyon traumatizáltak, akkor uralkodóvá hajszolja őket a gyötrelem, ha pedig kevésbé traumatizáltak, akkor csak az uralkodók lakájai lesznek; és mi nem tudjuk eldönteni, hogy amit hazudnak, arról tudják, hogy hazugság, vagy maguk is igaznak képzelik. Ezeket a dolgokat nem értjük, nem a mi világunk, nem a mi agyműködésünk, ezért ők mindig tudnak meglepetést okozni nekünk, mindig előttünk járnak egy lépéssel, minden csatájukat megnyerik velünk szemben, és elveszítik a háborút velünk szemben. Mert ők háborúban utaznak, mi meg nem. Mi meg nem annyira. Többnyire. Azazhogy mi is. De ők mindenáron. Mi is. Akkor hát mégsem győzünk ellenük; a külföldi szellők szokták őket kisöpörni az országból.

[…]

(Fotó: Ruprech Judit)