Gregor Samsa és Georg Bendemann, Gracchus és Karl Roßmann, K. és Josef K., és a többiek, a névtelenek, élükön a falusi orvossal és a Törvény kapuja előtt várakozó vidéki emberrel. Egy és ugyanazon mítosz szereplői. Nem hétköznapi, prózai emberek, de nem is a fantázia mesés alakjai. Ebben a világban élnek és mozognak, de közben van bennük valami nem e világi is. Többnyire az ismeretlenből bukkannak elő, a végén pedig, ha nem halnak meg, nem tudni, hová távoznak. De amíg itt vannak, addig semmi kétségük afelől, hogy rossz helyre érkeztek, eltévedtek, az életük elhibázott, mivel nem abba a világba születtek bele, amelybe szerettek volna. Innen szeretnének kikeveredni, akár még a haláluk árán is. Mint akiket száműztek a Paradicsomból, és az eredendő bűn jegyével a homlokukon a megváltásra várnak. A csodával határos módon csöppennek egyik pillanatról a másikra meghökkentően új helyzetekbe, de azután kiderül, hogy továbbra is ugyanabban a vigasztalan világban tévelyegnek. Nem képesek kikeveredni a valóságból. A falusi orvos belerúg az évek óta üresen álló disznóól rozoga ajtajába, és máris az ismeretlenben találja magát (Egy falusi orvos). De változatlanul ugyanannak a világnak a foglya. Gregor Samsa egy reggel a fosztóképzők áldozata lesz: szörnyű féreggé – ungeheuer Ungeziefer – változott. De ettől még nem szabadult ki a világból. Nem is nagyon csodálkozik az új alakján, miként a többiek is legfeljebb undorítónak és visszataszítónak találják, de egy pillanatra nem merül fel bennük, hogy kiléptek volna a valóság keretei közül. A fosztóképzők nem megfosztják a világot valamitől, hanem ellenkezőleg, gazdagabbá teszik. És ezzel még nyomasztóbbá.

El lehet-e menekülni ebből a világból oda, ahol már semmi nem változik, ahol az ember végre nem rabnak érzi magát? Ahol az „elpusztíthatatlanban” találja magát, s maga is elpusztíthatatlan lesz? Be lehet-e lépni a Törvény kapuján? Képes lesz-e Gracchus végre meghalni? Kafka számára ez volt a nagy kihívás. „Nemcsak a dolgok alapjáig akart leásni, hanem ő maga is volt ez az alap”, írta róla Dora Diamant, utolsó élettársa. Amihez hozzá kell tenni, hogy éppen az alap véget nem érő keresése jelentette azt, hogy ő maga volt az alap. Elpusztíthatatlan volt benne az elpusztíthatatlan keresése.

Ehhez pedig egyetlen eszköz állt rendelkezésére: a nyelv.

*

Baal Sém rabbi egyszer megparancsolta egy tanítványának, hogy ünnepre ő fújja meg a sófárt, ezt a kosszarvból készült hangszert, amihez előbb meg kell tanulnia az úgynevezett kavvánát, azoknak a hangoknak az előírt sorát, ami biztosítja az Istenhez való odafordulás bensőségességét. A tanítvány azonban, amikor sor került volna a sófár megfújására, hiába keresgélte a céduláját, amelyre felírta a kavvánát, ugyanis Baal Sém úgy intézte, hogy azt elveszítse. Elkeseredésében könny szökött a szemébe, és végül sírva fújta meg a sófárt. Baal Sém pedig, ahelyett, hogy megfeddte volna, így szólt: „A király palotájában sok vendég tartózkodik, és finom kulcsok nyitják az ajtókat; de a balta mindegyiküknél erősebb, és semmiféle retesz nem képes neki ellenállni. Ugyan mit ér az összes kavváná a szívből jövő, igazi megbánáshoz képest!”

Egy kulcs bonyolult eszköz, egy zár még bonyolultabb. Aki mindenképpen be akar menni egy zárt ajtón, annak bárddal kell betörnie. A kétségbeesés könnyei is hamarabb eljutnak Istenhez, mint a kavváná bonyolult hangsorai.

1906-ban Robert Musil, aki Kafkát később nagyra becsülte, a Törless iskolaévei című regényében ezt írta: egy gondolat csak akkor lesz eleven, ha olyasmi társul hozzá, ami már nem a logika kérdése, és „éreznünk kell igazságát túl minden igazoláson, mintha horgonyt vetett volna eleven húsunkba hasítva”.

Kafka egyetértéssel olvashatta a haszid történetet, amelyet Martin Buber 1908-ban tett közzé. És Musilt is, aki két évvel korábban, 1906-ban jelentette meg a regényét. Ő maga ugyanis már őelőttük, 1904 telén, még mielőtt írni kezdett volna, egy levelében ezt írta: „olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez”.

Balta. Fejsze. Horgony. Az erőszak eszközei. Kafka számára a nyelv volt a szerszám, amellyel, miután írni kezdett, a valóság befagyott tengerét fel akarta törni, hogy eljusson oda, ahol a valóság már nem tartogat semmilyen rettenetet, hanem ahol az ember otthon érzi magát. Rövid írói pályafutása során ennek elérésére törekedett. Biztos volt a meglétében, de abban is, hogy soha nem fog eljutni oda. Ezért kelti minden írása a törekvés, a kísérlet benyomását. Úgy „készek” az elbeszélései, hogy közben lezáratlannak is hatnak. Még amikor egy-egy írását tökéletesen be is fejezte, akkor is érezni, hogy a történet továbbmutat ismeretlen irányba. Merre hajózik tovább Gracchus? Mi lesz a császári üzenettel? Hol lesz a vödör lovasának új hazája? Mifélék Samsa úr és felesége „új álmai”, miközben lányukat nézik a villamosban Gregor halála után? Kafka úgy zár le, hogy közben egy fejszével szét is töri a zárat. Az irodalom számára többet jelentett annál, mint amit az ő korában szépirodalomként tartottak számon: áttörés az ismeretlenbe, olyasminek a megidézése szavak segítségével, amire talán nincsenek is szavak. Egyfajta ima.

*

„Az írás mint az ima formája.” Kafka értelmezői közül többen, így barátja és hagyatékának gondozója, Max Brod is úgy magyarázzák Kafkának ezt a híres kijelentését, hogy az irodalmat a vallás szolgálatába állította. Ezzel azonban leszűkítenénk az életművét. Az ima eredendően varázslatot jelentett: szavak segítségével előhívni azt, amire látszólag nincsenek szavak. „Az élet pompája”, ami délibábként Kafka írásai mögött ott lebeg, nem elérhetetlen ugyan, de messze, a mélyben rejtőzik. „Ha a megfelelő szóval idézik meg, a megfelelő néven, akkor eljön”, írja Naplójában. Majd hozzáteszi: „Ez a varázslat lényege, ami nem létrehoz, hanem megidéz.”

Az ilyen varázslat rokon a költészettel. Még akkor is, ha nem feltétlenül vers formájában történik. Kafka prózája ebben az értelemben mondható költőinek: pontos szavakat talált arra, ami látszólag elmondhatatlan. Nem egyszerűen „irodalmat” akart írni, hanem a szavak segítségével varázsolni. A korai írásai, a Szemlélődés című kötet darabjai, amelyek 1907 vége és 1912 eleje között keletkeztek, megannyi tapogatódzás ebbe az irányba. Egyelőre még csak „irodalmi” szövegek. Az áttörés 1912. szeptember 22-ről 23-ra forduló éjszakán következett be, amikor egy ültő helyében megírta Az ítéletet. Amikor a kiadójával Az ítélet megjelentetéséről levelezett, akkor azt írta, hogy „»Az ítélet«… inkább költemény, mint elbeszélés”. Ezért is nevezte a legkedvesebb munkájának: sikerült a varázslás. Az elbeszélés kapcsán azt írta, hogy csakis „a testnek és a léleknek ilyen maradéktalan megnyílásával” lehet írni. S ezzel mintha átszakadt volna a gát: pár nappal később elkészült A fűtő című szövege, amelyet Max Brod szerint éjszakánként szabályos eksztázisban írt, majd két hónappal később a világirodalom leghíresebb elbeszélése, Az átváltozás, amelynek végére érve úgy zokogott, ahogyan legkedvesebb írója, Kleist is, amikor befejezte a Pentheszileiát. (A három elbeszélést A fiúk címmel közös kötetben szerette volna kiadni.) S ettől kezdve rátalált a saját hangjára: „Álomszerű belső életem ábrázolásához való érzékem minden mást háttérbe szorított”, írta a Naplójában 1914 nyarán. Ezt az írásaiból kibontakozó „álomszerű belső életet”, aminek az európai irodalomban nincsen párja, azóta is „kafkai” jelzővel szokás illetni.

*

Amit 1914 decemberében a naplójában feljegyzett („Tegnap csaknem öntudatlanul írtam A falusi tanítót”), azt számos írása kapcsán leírhatta volna. De vajon tényleg lehet „öntudatlanul” prózai elbeszéléseket írni? Igen is meg nem is. Kafka elbeszélései radikálisan különböznek a kortárs novellairodalomtól. Ha csak a korabeli nagy elbeszélőkre gondolunk – Robert Walser, Thomas Mann, Musil, Joyce, Hemingway –, akkor ezek, mégoly különbözőek is, egyvalamiben hasonlítanak: nem áttörik a valóság falát, hanem azon belül akarnak építkezni, annak egyre több rétegét napvilágra hozni. Vérbeli prózaírók, a szó hagyományos értelmében. Nem csoda, hogy többnyire a regény műfajában teljesedtek ki: otthonosan mozogtak a valóságban, és nem a „valóságon túli valóságot” keresték. Kafka ezzel szemben az olvasót egy tükörlabirintusba tereli be, ahol, mint az álomban, minden ismerős és még sincsen fogódzó. Prózát írt, de alapvetően nem prózában gondolkodott. Ezért is okozott számára gondot a regényforma. A fűtő egyetlen nagy lendület eredménye. Ám amikor folytatta, és a regénnyé formálódó történet (Amerika) egyre terjedelmesebb lett, úgy érezte, már nem ura az anyagnak, a kezdeti lendületet már csak mesterségesen tudja fenntartani, mivel engedelmeskednie kell a realizmus szabályainak. „Öntudatlanul” nehéz regényt írni. Csapdában érezte magát, s a történetet nem egyszerűen félbehagyta, hanem elmenekült előle.

Ahhoz az irodalomhoz képest, amit a kortársai képviseltek, Kafka írásai megannyi idegen test benyomását keltik. A műfajuk ezért is kérdéses. Nevezhetők elbeszéléseknek, noha Kafka a nyelv baltájával már az első mondatokkal áttöri a valószerűség kapuját, s a mögötte feltáruló képtelenségeket a lehető legtermészetesebbnek látja. Nevezhetők beszámolónak – olyan visszafogottak, olyan „objektív” beszámolók, mintha ténylegesen megtörtént esetekről szóló híradások lennének. Testvérgyilkosság – olyan érzelemmentes a hangneme, mint egy film forgatókönyvéé. De közben izzik a lehetetlentől. Anekdotáknak is lehetne őket mondani – Kafka annyira lelkesedett Kleist anekdotáiért, hogy miután 1911-ben kötetben kiadták azokat, nemcsak írt róluk, hanem azt szerette volna, ha a Szemlélődés ugyanabban a kötésben jelenik meg, ugyanolyan papírra nyomva. Legendák is lehetnének – Kafka maga nevezi így például A törvény kapujában című írását. De paraboláknak, példabeszédeknek, meséknek vagy hasonlatoknak is lehetne őket nevezni. De bármilyen műfaji megjelöléssel illessék is őket, kibújnak az irodalom szabályai alól.

Nincsen író, akinek az írásait milyen sokféleképpen próbálták volna magyarázni; de ennek oka az, hogy olyan írói életmű sincsen, amely ennyire ellenállt volna a különféle értelmezéseknek. Nem vitás, hogy minden elbeszélése mögött fölsejlik valamilyen rejtett értelem, de ez mindig kicsúszik azok keze közül, akik meg akarják ragadni. A törvény kapujában értelmezései százszor olyan terjedelmesek, mint maga a rövid szöveg, anélkül, hogy valaha is megnyugtató magyarázat született volna. Legkedvesebb elbeszélése, Az ítélet kapcsán maga Kafka azt írta leendő jegyesének, Felice Bauernek: „»Az ítéletben« találsz valamilyen értelmet, úgy értem, valamilyen nyilvánvaló, összefüggő, követhető értelmet? Én nem találok, és nem is tudok benne semmit megmagyarázni”. De közben az elbeszélésnek – miként a többi írásának is – megvan az a „belső igazsága”, amely a költészetnek a jellegzetessége. A hasonlatokról című rövid szövegében ezt írta: „Mindezek a hasonlatok voltaképpen csak azt akarják mondani, hogy a megfoghatatlan az megfoghatatlan.” Ennek a megfoghatatlannak a véget nem érő tükröződéseiből épül fel Kafka univerzuma.

Kafka írásai, legyenek befejezett elbeszélések, befejezetlenül hagyott regények, naplófeljegyzések, töredékes vázlatok, a kilátást próbálják megnyitni arra, ami itt van a közvetlen közelünkben, de amit csak elvétve sikerül megpillantani. Maurice Blanchot azt írta, hogy Kafka töredékei olyanok, mintha ereklyék lennének, „melyeknek ereje oszthatatlan”. Ám ehhez hozzá kell tenni, hogy az ereklye amennyire segít a keresésben, annyira el is zárja a keresőt az igazságtól. Egy kézzelfogható tárgynak kellene átsegítenie a keresőt oda, ahol minden megfoghatatlan. Kafka univerzuma: kilátást ígér a végtelenbe, de közben olyan is, mint egy áthatolhatatlanul vastag falakból épült hatalmas börtön.

[…]

(Kép forrása: Wikimedia Commons)