Pécsi mesterek

Egy tudós ember számára vidéken élni általában hátrányos helyzetet jelent. A számítógép és az internet előtti világban különösen. S még inkább az Pécsett, ahol 1941 és 1992 között hiányzott a bölcsészkar, s ezt a fájó hiányt a Sorsunk (1941–1948), később Németh Antal színházi jelenléte (1959–1963) és a Jelenkor csak kis részben volt képes betölteni. A két vidéki egyetemi város, Debrecen és Szeged kedvezőbb helyzetben volt, egy szegedi főiskolás akár bölcsészkari programokon is részt vehetett. Pécsen azonban (ebben az egykor jelentős kulturális hagyományokkal bíró városban) légritka térben élt néhány magányos hős (Várkonyi, Temesi, Dombay), ám virult a jó vagy kevésbé jó szándékú dilettánsok televénye. Ez utóbbiról fanyar humorral készít leltárt párbeszédes visszaemlékezésében Csorba Győző, Weöres Sándor pedig „homorú Parnasszusnak” nevezte a Búza tértől a Kórház térig „országos hírű” nagyságok belterjes világát. Lehetett lázadozni a „vidéki” jelző pejoratív használata miatt, e lekezelő minősítésnek azonban sajnos volt alapja. Ez a közeg olykor még a jeles tudósokra is károsan hatott: önértékelési zavarokat okozhatott, a tévedhetetlenség hamis illúzióját ébreszthette bennük. Bécsy Tamás panaszkodott nekem erről, ezzel indokolta Pestre távozását 1978-ban (itt lassan már szentírásnak veszik minden állításomat, mondta), és ennek a bosszantó szerepzavarnak a nyomai Tüskés Tibor és Fodor András három vaskos kötetben, szelekció nélkül publikált (2008–2010) levelezésében is megmutatkoznak. Még Várkonyinál is lehet néha, kései éveiben érzékelni ezt a különös aránytévesztést. Ez az ínséges helyzet 1982-ben változott meg, persze nem egyik napról a másikra, amikor a korábbi főiskola Tanárképző Kar néven, majd Bölcsészkarrá alakulva és formálódva az egyetem részévé vált. A bölcsészkari légkör létrejöttében fontos szerepük volt a Pestről érkező (néhány korábbi főiskolai oktató által idegenkedve szemlélt), friss szellemet hozó kollégáknak, valamint a velük lépést tartani akaró pécsieknek, továbbá Horányi Özséb dékánnak. A bölcsészkari tradíció folyamatosságának helyreállítására törekedett az irodalmi tanszék által indított „Thienemann-előadások” című program, illetve könyvsorozat.

Futólagos előrepillantásom után (amely csak a történetemhez képest jövőbe tekintés, emlékezésemnek azonban már ez is a múltja), lépjünk hát vissza-előre a hetvenes évekbe, ahol elhagytuk (elvesztettük) a fonalat. Abban az időben számomra két ember jelentette a tájékozódási pontot, a nívót, a mércét: Tüskés Tibor és Bécsy Tamás. Ez a kapcsolat meglehetősen bonyolult volt: kollégának időben távol, tanítványnak viszont túl közel álltam hozzájuk. (Bécsy tizenkét évvel, Tüskés tíz évvel volt idősebb nálam.) Arról nem is beszélve, hogy más volt az életritmusunk. Ők szakmai értelemben negyven-negyvenöt éves korukra készen álltak, legfőbb műveiket már megírták (ez a normális élettempó), én viszont, későn érő emberként, csak negyvenéves koromban indulhattam Minerva baglyának röptetése felé, s idő kellett, hogy elkészülhessenek a könyveim. Majd’ hetvenéves voltam, amikor Csokonai-monográfiám megjelenése után (és Katona József-projektem elindításakor) J. kollégám ironikus elismeréssel a tanszék Benjáminjának nevezett. Egyszóval nem voltam, s nem is vagyok könnyű eset. Sajátos életütemem következtében Tüskés is, Bécsy is időnként tanácstalanul tekintett rám, s olykor félreértések is megterhelték kapcsolatunkat. Ennek ellenére ők jelentették számomra a viszonyítási pontokat. (S most, mikor ezt írom, kritikám hangja mellett a hála érzése tölt el velük szemben.)

*

Tüskés Tiborról szólva először is egy rejtély megoldásával kísérletezem. Ha jól számolom, neki hetvenkét könyve jelent meg. Amikor Fülep Lajosnak csak egyetlenegy. Ha a hat tudományos igényűnek szánt könyvet (a Csorbáról, Kodolányiról, Nagy Lászlóról, Pilinszkyről, Illyésről és Rónayról írt könyveket) külön veszem, akkor is mintegy hatvanöt kötettel kell számolnunk (amelyek most itt sorjáznak előttem az íróasztalomon). Ezeket ismét végigolvasva arra a meglepő megállapításra jutottam, hogy ezek voltaképpen nem könyvek, ahogyan az írott, nyomtatott szövegeket szoktuk nevezni, hanem olyan beszédművek, amelyeknek a közege ezúttal nem a szavakat továbbító levegő, hanem a nyomdafesték. Tüskés beszél – de nyomtatásban. Ami persze komoly nyelvkészséget, beszédformálási képességet feltételez. Igaz, néhol közhelyekre, ismétlésekre fordul a szó. A bibliográfiai talány megfejtéséhez szem előtt kell tartanunk azt a tényt is, hogy Tüskés a két világháború közötti esszéíró nemzedék utóda, olyan homme de lettres, akinél élet és irodalom elválaszthatatlan egységet alkot. Ebből fakad életrajzi beállítottsága. Önéletrajzi ember.

Ennek pedig az örökölt tradíción és a személyes hajlamon túl súlyos oka van. Tüskésnek ugyanis életében két komoly krízist kellett elszenvednie. Az elsőt fiatalon, harmincas éveiben, amikor a Jelenkornak, az éppen csak elindult lapnak országos rangot kivívó főszerkesztője volt, de hatalmi szóval, ideológiai okokból 1964-ben leváltották. Fontos közlemények jelentek meg a lapjában, mint például Mészöly Miklós Az ablakmosója (ennek közlése s a vele kapcsolatos „botrány” volt a szerkesztő leváltásának legfőbb oka), és Tüskés tele volt tervekkel, ifjú tehetségeket felfedezni vágyó kíváncsisággal (ez utóbbit magam is tapasztaltam). És akkor minden összeomlott. Visszakerült a középiskolába. Ám ennek a krízisnek egy mélyebb rétege is van, s talán ez a legfájóbb. Tüskésnek látnia kellett, s látta is, hogy kedves folyóirata megy tovább, sőt idővel még a korábbinál is színvonalasabb lesz, aminek alapja részint éppen a lapnak általa megteremtett imágója, minőségigénye volt, részint pedig az a tény, hogy a hatalmi szóval kinevezett új főszerkesztő felnőtt a feladatához. Szederkényi Ervin idején a lap a magyar irodalom jelentős fórumává vált, különösen a „prózafordulathoz” köthető fiatal írók, Esterházy és társai közlése révén. Mészöly Miklós is a pécsi műhely kötelékében maradt. Tüskés korrektségére jellemző, hogy némi kivárás után ő maga is visszatért a lap szerzői közé. És megkezdte (talán önigazolásul, kompenzálásként is) könyvei sorának a publikálását. Ehhez elegendő időt kapott a Megyei Könyvtárban, amelynek kutató munkatársa lett.

A másik válságot az 1980-as évektől élte át, túl az ötvenedik évén, amikor nem tudott, és nem is akart lépést tartani az általa „szólaboratóriumnak” nevezett posztmodern törekvésekkel. Azt mondják, hogy őt, aki egykor a modernséget képviselte, ekkor már konzervatív írónak számították. Ám a helyzet ezúttal is bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Tüskés ugyanis, könyvei erre a tanúk, sohasem volt formaújító író. Kifinomult érzékenysége, polgári értékrendje, a klasszikus modernségen iskolázott esztétikai nyitottsága annak idején korának új irodalmi fejleményei felé irányították tekintetét, de íróként művelt műfajai, a tájleírások és az életrajzi esszék korlátozták szövegeinek poétikai lehetőségeit. A Nyugat harmadik nemzedékének ízlésvilágához kötődve (Rónay Györgyről írt könyve szemlélteti ezt a kapcsolódási felületet) néha már a későmodernség törekvései is bizonytalanná tették látását – Csorba Győzőről írt elemzései s a szerzővel való vitája sejteti a szemléleti kontúroknak ezt a bizonytalanná válását –, a posztmodern nyelvi, szemléleti, s a költői én szerepválságát kiélező törekvéseivel, valamint a szöveg öntükröző poétikájának fejleményeivel pedig nem tudott mit kezdeni, de nem is kívánt. Ez pedig korlátozta nemzeti elkötelezettségű, ám az újabb kihívásokkal számot nem vető irodalomfelfogásának szemhatárát. Lassan az irodalmi nyilvánosság perifériája felé sodródott. Betegségei is hozzájárultak ahhoz, hogy, bár gyakran iróniába burkolta, mégis kifejezésre juttatta sértődöttségét, keserűségét, s mindig is indulatos természete, érzelmi beállítottsága időnként elragadta.

Több rokon vonás kapcsol bennünket össze. Ő is „pannóniai” volt, dél-dunántúli, lelki tája neki is a Balaton déli partja volt. És plebejus polgár volt, mint én. Ebből fakad tanáros tartása, akkurátus beszéde, ítéleteinek helyenkénti merevsége. Ami mögött fájdalmas önkritika rejlik, erről tanúskodik életének utolsó évében írt naplója. Úgy ismerkedtünk meg, hogy még főszerkesztő korában elvittem hozzá nagy merészen egy írólapokra, ceruzával írt dolgozatomat, amelyet Alsóbélatelepen írtam az egyik előadásának a hatására. Nem dobott ki, átvette gyarló küllemű irományomat, s azt mondta, két hét múlva keressem fel. A megadott időben izgulva mentem a szerkesztőségbe. Megkérdezte, jelent-e már meg munkám. Mondtam, hogy még nem. „Hát akkor ez lesz majd az első publikációd” – mondta mosolyogva. Apróbb igazításokat hajtottunk végre a szövegen, majd boldogan elköszöntem. Pár hét múlva leváltották, ily módon a közlés elmaradt. De az én kapcsolatom akkor kezdődött a Jelenkorral. Nyolc év múlva, technikumi tanárként irodalmi vetélkedőt szerveztem A pécsi irodalom kistükre című, 1970-ben kiadott kötete alapján, őt kértem fel a zsűri elnökének, s ő ezt nem kis meglepetésemre el is vállalta. Irodalmi délutánná alakította a tanulmányi versenyt, értékelései során élvezetes kiselőadásokat rögtönzött. Akkor tapasztaltam meg először, hogy milyen remek tanár. Akkoriban ő volt a PAB irodalomtörténeti munkabizottságának elnöke, viszonzásul meghívott a pécsi kötődésű Surányi Miklósról szóló előadás megtartására. Ebben szerepet játszhatott Lovász Pál ajánlása. Később ez keltette egy ideig „rossz híremet” Klaniczaynál. (Pedig huszadik századi irodalmunkban a Nyugat, az avantgárd, a szocialista és a népi irodalmi irány képviselői mellett itt vannak ezek a konzervatív címkével ellátott írók, mint Herczeg Ferenc és Tormay Cécile A régi házzal, ideje lenne, hogy valaki korszerű kritikai szemlét írjon róluk.) Tüskés közvetítésével kerültem kapcsolatba Fodor Andrással, akit sikerült elhívnom a technikumba egy író–olvasó találkozóra. A költő ezt az eseményt meg is említi a hetvenes évekről írt könyvében.

Az a hat irodalomtörténeti tárgyú esszé, amit külön veszek, sok félreértésre adott alkalmat. A Kodolányi-könyvvel kapcsolatosan Kulcsár Szabó Ernő azt írta, hogy irodalomtörténeti monográfiaként elhibázott, hiányzik belőle az eszmetörténeti háttér feltárása, s nincsenek a kötetben korszerű műelemzések. Ez jogos felvetés. Tüskés úgy ír, mintha Scherernél és Taine-nél megállt volna az idő, a nevezetes három erő alapján közelíti meg a tárgyul választott írókat. Nagy László esetében a miliőt a Bakonyalja és a Kisalföld leírása képviseli, az időpontot a „fényes szelek” lobogása és krízise, a fajt pedig a paraszti tradíció és a dalhagyomány. Egy életrajzi esszében ez lehetséges megközelítés, technikumi tanítványaimmal ki is próbáltam. Működött. (Sokkal inkább, mint más szerzőktől származó, néhány későbbi, idegen szavakat halmozó, nyakatekert észjárású tanulmány.) Igaz, Tüskés nem reflektál a strukturalizmus utáni fejleményekre, s nem vet számot a Deres majális és a Zöld angyal polarizált, romantikus tradíciójával, inkább leír, mint interpretál, de saját keretei között sokat lehet tanulni tőle. Leginkább a Pilinszky-könyvét szeretem, mert a korszerű, a mai embert megszólító vallásos világkép válságokkal terhelt s egyszersmind krízisek által megajándékozott szellemiségét gondosan bemutatja. A maguk módján értékes könyvek ezek. Hiba volt azonban, s ebben a szerzőnek is része volt, hogy ezek a maguk helyén szépen megírt szövegek irodalomtörténeti rangra pályáztak. A rang szót rögtön vissza is vonom, mert ezek nem feltétlenül kisebb értékű szövegek, csak mások. Erre azért is térek ki, mert nem sokkal halála előtt egy nyilvános vitán összekülönböztünk. A Pécsi Szemle aktuális számában mindkettőnknek megjelent egy-egy tanulmánya, s számára, ő úgy ítélte meg, rosszul ütött ki ez a párhuzam. Igyekeztem világossá tenni irodalomtörténészi álláspontomat, de őt elragadták az érzelmei. Sajnálom, hogy nem voltam megértő, és éppen úgy viselkedtem igazam vélt vagy valós tudatában, mint ő szokott korábban.

Nem sokkal később szükségem volt néhány adatra, azt hiszem, Kodolányival kapcsolatosan, s felhívtam őt telefonon, ki máshoz fordulhattam volna. Már fekvő beteg volt. Kérésemet hallva azt válaszolta, van egy dossziéja, abban ezek az adatok megvannak, megpróbál elmenni érte, várjak. Vártam. Hozta is a jelzett dossziét, s megkaptam tőle a kívánt segítséget. Akkor hallottam utoljára a hangját.

[…]