2024. január 12. – 103 kg

Ma megint szalvétát daraboltam. És közben azon gondolkodtam, miért csinálom én ezt. Nyilván azért, mert ki nem állhatom a pazarlást. Nem, hogy nem szeretem, egyenesen idegesít, ha valaki pazarol. Ha valaki járó autóban várja a feleségét a bolt előtt, ha ott hagyja az ételt a tányéron... Főleg az étel és az energia pazarlása vérlázító. Lekapcsolni a villanyt, ha kijövök a szobából, becsukni a hűtő ajtaját, nem folyatni a csapvizet üresben, elzárni a tűzhelyt, ha nincs rajta semmi. Mindezt nem tenni az élet és a természet megalázása, az ember, sőt, az emberiség esendőségének szem elől tévesztése. És ha nagyon kell, erre megtanít a szegénység is, vagy megtanít a neveltetés. Ha azt látod, hogy akit példaként követsz, nem költi a pénzt hülyeségekre, te sem fogod. De fordítva is működik.
A szegénységbe vagy beleszületsz, és megpróbálod magad a hajadnál fogva kihúzni belőle, vagy egyszerűen belesüppedsz. Mert ha nem vagy rá fölkészülve, egy-kettőre a spirál alján találod magad. Nincs még messze az az idő, amikor a 2008-as válság nyomán engem is, minket is bedarált. Egészen odáig, hogy el kellett rajta gondolkodni, mit kapcsoljunk ki, a tévét vagy a telefont. A tévén, gondoltam, nem kapok munkát, úgyhogy jó ideig üresen állt az a nagy fekete négyzet a nappali közepén, mint valami kikézbesített, de ki nem bontott gyásztávirat, ami, persze, a saját végünkről értesít. Úgy jártam hajnalonta busszal a fővárosba dolgozni, hogy a fizetésem 80%-a elment az útiköltségre, de 20% maradt, ez tartotta a reményt a visszakapaszkodásra. Napra beosztva az ezresek, hát akkor nem gondolkodtam el, miért darabolom föl a szalvétát, mert ha havi 360 forintot spórolok vele, az is valami, mentálisan mindenképpen. Minden egyes kedvezmény a túlélés záloga volt. A rossz szegénység valójában két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy nagyon nem érted az életet, vagy azt, hogy nincs szükség rád az életben. Ez mind a kettő mentális pusztulás is. A jó szegénységet magadnak választod, amikor az ég madaraihoz hasonlítod magad, nem akarsz a semmiért túlhajszolt emberiség része lenni, nem kérsz a törvényeiből, nem kérsz a pénzéből és a gazdagságából, mert megélsz abból a lelki gazdagságból, amit magadban táplálsz. Nem kérsz többet az élettől, mint ami éppen fenntart, nem eszel jóllakásig, csak az éhségedet, a szomjadat oltod, nem veszel több nadrágot és cipőt, mint amire szükséged van. És hogy mit gondolnak vagy mondanak rólad, már messze nem számít. De ha nem kontrollálod magad, lassú spirálként ez is földre visz, elég egy apró föllobbanó láng vagy vágy, hogy ne maradj önmagad, és azon az apró résen még fájdalmasabban árad rád a haszonvilág. Nincs készen semmi, választhatsz, mi több, kikeverheted magadnak az arányokat. Amikor először érzed meg, hogy egyedül kell döntened, felnőtt vagy, és még ha társas is, a döntésben magányos. Ha jó, ha rossz, a döntés következménye méri le a súlyodat. Ennyit a szalvétadarabolás hajszálerekként szivárgó útvesztőiről.

*

Az ember mindig tanul valamit, ma például azt, hogy milyen veszélyeket rejt, ha tanítják.

2024. január 14. – 103 kg

Deres a faház teteje. Kerti szerszámok vannak benne, fűnyíró, aprófa, napernyő. Mínusz 2 fok van. A napsütés visszaverődik a világos házfalakról, varjak kárognak, az utca üres. Oravecz naplójába olvastam bele. Nehéz szívvel vettem, hogy ő sem látja sok értelmét írni. Csak valamit fölmutatni a halál ellen. Van ennek az országnak a levegőjében valami, ami, ha nem tudsz magadnak ügyesen hazudni, ha nem vagy képes megalkudni, rácsavar a tehetségedre, a tudásodra, az érzelmeidre, és kioldhatatlan csomót köt rá. Csütörtökön itt volt egy barátom, akit nyolc éve nem láttam, nem beszéltünk hosszan. Akkor nyolc éve sem sikerült találkozni, csak az az utolsó dátum, amire vele kapcsolatban emlékszem. Akkor született a fia. Pesten találkoztunk volna, de nem tudott jönni. Aznap volt Dezső barátom temetése és a feleségem 60. születésnapja. Sok minden lezárult aznap. Dezső halálával a színházi pályafutásom, ő volt az a rendező és színházcsináló, aki feltétel nélkül hitt abban, amit írok. Néha egy-egy sort kihúzott. És ennek a nyolc év utáni találkozónak az volt a tanulsága, hogy nagyon egyedül maradtunk. Mert most éreztem meg, milyen régen szembesítettek a saját gondolataimmal, azzal, hogy azonosat gondolok valakivel a világról, a sok értelmetlen csatáról, ami ebben az országban folyik művészetben, politikában, irodalomról ne is beszéljünk külön. Maradok a tiszta élményeknél, a deres háztetőnél, a rondán károgó fekete varjaknál, befagyott árkoknál, a barakkban működő zöldségesnél, a reménytelenül szomorú és ápolatlan emberek látványánál, akik csak a múltat hordják magukon és magukban, a jövő az majd valahogy úgyis eltelik. Az ég kék, a dízel ára 585 forint. Délben csak bableves lesz, teszek bele darált habanérót, és jól betejfölözöm. Valamiben mégis hinni kell. Van fűtés, meleg víz, és karnyújtással elérhető szeretet.

2024. január 19. – 103,3 kg

Soha életemben nem hallottam még embert ilyen halkan segítséget kérni. Mintha a felhők távolából hozta volna egy madár, amely lassú zuhanással szakadt ki az égből, és vékony üvegszilánkként repedt szét a földön. Tudna segíteni? Egy lány állt ott a hideg bevásárlókocsik mellett, nem nő, lány, akinek kortalanná vált sápadt, elgyötört arca, és a tekintetéből egy lány nézett rám, majd elfordította a fejét, mintha bocsánatot kérne a kérdésért, nem is ő mondta, valójában egy madár alakú üvegszilánk szakadt ki az égből. Tudtam segíteni, de ezzel nem segítettem semmit, ugyanott állt tovább, ő ugyanaz maradt, mellette a biciklije, amin összehajtva állt a pokróc, és egy zsákban néhány holmi. Hát hogy tudhatnék egy ilyen embernek segíteni, mivel, mit tegyek? A fájdalom csak megbénít, és potyognak a könnyek a vaskos, férfias bőrkabátra, és viszem magammal a fájdalmat a ködös kikötőbe, ahol a vízparti sétányon egy patkányt hallok motozni a fekete szemeteszsákkal ellátott komfortos szeméttárolóban, és jön szembe egy pár, akik a néprajzi múzeumról beszélgetnek, és távol a ködben fölsejlik a nyári fürdőzőknek kialakított segélynyújtó állomás kocka alakú fehér szegélyléce, jobbra a strandkönyvtár, ahonnan a pihenni vágyók kölcsönözhetnek könyvet fürdőruhában. Egymásra hajlanak a létezés rétegei, és mint egy palacsintába, magába göngyölnek, hogy néhány harapással fölfaljon a láthatatlan óriás.

2024. január 24. – 103,4 kg

A posta előtt akartam elhajtani a bringával, mikor szembe találtam magam egy körbeláncolt, nyitott csatornafedővel. És mintha egy mélyen eltemetett álom húzna vissza, a láncokon ragadt a tekintetem. Ma jutott eszembe, hogy miért. Akkoriban bőrrákkal jártam utókezelésre, a mellkasomon lévő heget, amit folyton szívműtétnek néznek, rendesen előkészítve kétszer is kivágták. Egyszer a rákot, majd néhány héttel később a sebet. Ma is emlékszem a velem azonos évben született orvos hangjára, aki a frissen diplomázott sebészt hívta: Jöjjön, kollegina, nyúzunk! Aztán félévente jártam ellenőrzésre, és az egyik ilyen alkalommal egy rabot vezettek a váróterembe. Össze volt láncolva a lába, a kezén lévő bilincs pedig összeláncolva a láblánccal. A férfi a kezelőhelyiség bejárata mellett állt két őrrel, ahonnan az egész várót belátta. Nem volt a tekintetében szégyen, ellenkezőleg, mint egy vadállat, amelyik képes elharapni az őrök torkát és a láncokat is. Egyenként, szisztematikusan minden embert megnézett, ha tehette, egyenesen a szemébe. Soha nem láttam még ilyen borotvaéles nézést. Nem éreztem magam biztonságban, főként hogy az őrök a telefonjukat nyomkodták. Hogy fogja ezt a férfit az a vékony, törékeny doktornő odabent kezelni? És akkor hozzám érkezett a rab tekintete. Megsemmisítő volt. Álltam, és néztem tovább, nem történt semmi, de megsemmisültem. Legyőzött. És akkor néztem a láncokat. Hiába voltak rajta. Mint egy szellemgyilkos, aki kilép a testéből, hiába tartják fogva, és beléd hatol, és a tudatod mélyén vágja el torkodat. És akkor kinyílt az ajtó, az őrök eltették a telót, bementek. Az asszisztensnő felém intett: amíg a rabot vizsgálják, vetkőzhetek az öltözőfülkében. Egy másfél négyzetméteres helyiségben, negyedórán át alsógatyában bámultam a fogast, amin élettelenül lógtak a reggel még nagyon is enyémnek gondolt, fényévekre távolodott ruhadarabok.

(Bélyegkép: Vadas Róbert)