Ámulat
Csillámkaréjú teremben
tompa dob-robaj szétcsapott,
búrává tágult vákuumba
áramlanak a táncosok.
Megfeszül a térdük,
ahogy a ritmus vágányára állnak,
némán csapódnak
duzzadó iramába a muzsikának.
Feldob egy-egy alakot a sikkanó hangok
parttalan verése,
ez a himbáló test a részek egésze,
tágul, egyre tágul, húrosodnak az izmok,
rándul az ütem, előrebukik a hajzat, a homlok,
bódul a vér, a tekintet visszahajlik önmagába,
a pár is csak ürügy az elszakadásra.
Hol és miféle sugallat készteti ily kába,
gyötrőléptű táncvonaglásba
a szál-ifjú testet?
Most imbolyog, helyet keres,
majd megfeszül remegve
a kitárt kar keresztjére feszítve.
És forrón fájdalmas a zene.
Jajdul a szaxofon,
klarinét kígyózik árván,
robban a trombita,
szabadul harsona-sátán,
szaggat a ritmus féktelen futása,
veri a dobhártyát
szinkópák kalapácsa.
Habosodnak a fények!
Karok, lábak maskarás ízei
görcsökben összeérnek,
búvó pántok selyme risszen.
Csodaváró csapat őröl itten
szálas időt, zöld fiatalságot.