Idős író könyvét talán eleve máshogy kell – vagy kellene – olvasnunk, mint erejük teljében lévőkét.

Tudom, ez már-már gondolatbűn; vagy kevésbé drámaian: ha szigorúan vesszük, legalábbis nem píszí: ageismnek nevezik ezt az életkorral kapcsolatos előítéletet, a főleg idős emberekkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat. Csak hát – lassan, hovatovább idős kritikusként – meggyőződésem, hogy ez nem előítélet, hanem egyszerű tapasztalati tény.

Igenis jó, ha más elvárásokkal, másfajta empátiával olvassuk a nagy írók időskori műveit. Gondoljunk csak az olvasmányélményeinkre: hányszor kellett azt éreznünk, hogy fáj az istent roncsokban látni. És hányszor azt, hogy amit olvasunk, az ha nem is roncsregény, de mégis egészen más, mint az író korábbi munkái: az érdeklődési köre beszűkült (mint, igen, igen, Austeré is: az őt körülvevő világról nagyjából csak annyit mond, hogy ott van „a bomlott elméjű Übü a Fehér Házban”); lassan már csak az emlékek foglalkoztatják, és persze a nagy – talán legnagyobb – kérdés: hogy milyen lesz az átzsilipelés, és hogy előtte még mire futja az erejéből. Ha pedig olvasóként mi magunk is hajlott korba értünk, akkor csak magunkba kell néznünk, s érezhetjük: miközben még talán komoly kitartást követelő nehéz munkát végzünk (s a regényírás is az, gondolom, de mennyire!), a test egyre fáradtabb, az agy pedig kevésbé rugalmas, egyre inkább a megszokott, rutinszerű reverberációs köröket futja (öregedő kritikusként rögtön bevallom: igencsak homályos emlékem van arról, mit jelent, amit leírtam, a „reverberációs kör”, valamilyen pszichológiai alapműben olvastam róla tán negyven évvel ezelőtt; a szerzőjére is emlékszem: Donald O. Hebb, de nem húzom ki, maradjon, jól hangzik); magyarán: az idős ember – és az idős író – többnyire hajlamos ismételni magát, éspedig gyakran úgy, hogy ez (tolsztoji?) leegyszerűsödéssel jár együtt (mekkora téma ez is: Tolsztoj mint az öregkori leegyszerűsödés archetípusa), ami egyúttal azt is jelenti, hogy – legalábbis az önpercepciója szerint – kikristályosodtak benne valamilyen bölcsességek, amiket még gyorsan, amíg van idő, amíg maradt egy kis erő, szeretne megosztani másokkal. Így születnek gyakran az időskori „szilánk”-regények, amelyek a fokozatos elmúlással és a halállal szembenéző, megrendítő szövegek is lehetnek (gyakran azok) – a „nagy írónak” ez a „maradéka”, ezek a „roncsai” lehetnek elbűvölők.

Elnézést a sokzárójeles nyakatekertségért: arra akartam csak kilyukadni, hogy ilyen elbűvölő, magával ragadó, gondolkodni és szenvedni kényszerítő szilánkregény a hetvenhat éves Paul Auster új könyve, s ha az az érzésünk támad az olvasásakor (mint nekem, sok más kritikushoz hasonlóan, támadt), hogy ez „volt már” (például Philip Rothnál, John Updike-nál… és ezt a sort hosszan lehetne folytatni; csak a két legkézenfekvőbb hasonlóságot említettem), az inkább kellemes érzés: egyrészt jó látni a nagy szellemek éteri találkozását, másrészt egy jó időskori regény talán kevésbé tud beszippantani a világába, hiszen ez a világ szikár, töredékes, nincs már erő minden részlet kidolgozására, viszont épp ezért rengeteg izgalmas – és persze szubjektív – benyomást, asszociációt ébreszthet.

Néhány ilyen benyomást osztanék meg – lényegében egy hagyományos(abb) könyvismertetés helyett, de ezt előbb megmagyaráznám. A Baumgartnerről a megjelenése óta természetesen rengeteg recenzió és kritika jelent meg, és most már magyarul is jó néhányat lehet találni az interneten: azaz ha az olvasó ilyen ismertetőt szeretne találni, akkor nincs nehéz dolga. És jó párat elolvasva közülük az volt az érzésem, hogy a könyv, egyszerű szüzséje folytán, viszonylag könnyen megadja magát az elemzésnek, vagy legalábbis az ismertetésnek, olyannyira, hogy egy-egy jól sikerült – és többnyire elragadtatott – összefoglalást olvasva úgy érezhetjük, magát a regényt ezek után már szinte fölösleges elolvasnunk. Ráadásul bár egyértelműen negatív kritikát nem olvastam, némelyik recenzens, miközben kifejezi Auster iránti hódolatát, mégiscsak túlságosan a regény „hibáira” hegyezi ki a mondanivalóját – mondjuk, arra, hogy a csodás érzékletességgel, részletességgel, empátiával és humorral megírt első nagyjelenet után (amikor megismerjük a regénybeli hetvenéves filozófust, Baumgartnert) a sztorik elvékonyodnak, mintha igazi nagyregényt kezdenénk el olvasni – amilyet maga Auster is írt jó párat –, de aztán csalódnunk kell. Úgy gondolom, nem kell csalódnunk. Sőt, a regény elvékonyodása, elszilánko­sodása éppen hogy hozzáad a hatásához: ez is érezteti az olvasóval, hogy nem maradt már sok idő – de ami maradt, azt mégiscsak a lehető legjobban kell felhasználni. Ezt már-már a szöveg didaktikus üzenetének érzem: Auster könyve azt sugallja, hogy a kevés megmaradt idő is értékes lehet, még akkor is, ha ez már afféle félhalál – vagy ízetlen, szikkadt életmaradék (ahogy Baumgartner mondja magáról: most ő „csonkolt ember, félember”): a regénybeli filozófus életében a felesége tíz évvel korábbi elvesztése után minden csak fáradt próbálkozás, hogy valami kis örömöt kicsiholjon az életből, amivel el lehet húzni a halálig.

Tehát, a benyomások, asszociációk. Előrebocsátom, hogy ami most következik, az meglehetősen önreferenciális olvasat, ami bizonyos nézőpontból megint csak nem nagyon korrekt: nem annyira a szerzői intencióra vagyok kíváncsi, mint inkább arra, hogy Auster öregkori szembenézése az elmúlással mit mond nekem, személyesen, a saját közelítő összeomlásommal kapcsolatban. Bár… lehet, hogy éppen ez a szerzői intenció is: ezzel az intim kamararegénnyel Auster azt akarja elérni, hogy ki-ki vele együtt gondolja és érezze át az elmúlást – ez is afféle stratégia a magány ellen (mert a könyv nagy része mégiscsak erről szól: az öregkori elmagányosodás tragédiájáról) – s persze azt, hogy akkor mi végre is voltunk itt a földön erre a kis időre.

Rögtön a regény elején megtudjuk, hogy Baumgartner „Kierkegaard álneveiről” írja az újabb könyvét; s egyrészt rögtön azt érezzük – éreztem! –, hogy ez afféle pótcselekvés, ugyan kit érdekelnek Kierkegaard álnevei? És eszembe jutott a filozófiatörténész Kisbali László, aki – mint egy antikváriumban véletlenül összetalálkozva megtudtam tőle – Leibniz második (vagy harmadik?) korszakát kutatta éppen az első szívrohama után, amikor még kapaszkodott az életbe – Leibnizen keresztül. Ugyanazt éreztem, amikor vele beszélgettem: ugyan kit érdekel Leibniz második (vagy harmadik?) korszaka. De aztán mégiscsak utánanéztem – érdekelt! –: mit is jelent például a leibnizi „monász”, s azóta is motoszkál a fejemben; most pedig Baumgartner (ez a szinkronicitás majdhogynem misztikusan megfogott) a túlvilág lehetőségéről (vagy lehetetlenségéről) elmélkedve említi a monászt – pontosabban úgy érzi, mintha az elhunyt felesége beszélne vele, és ő mondja el, hogy ott, a túlvilágon („ami még csak nem is hely, hanem maga a sehol”) ő már semmi, vagy ha úgy tetszik, „egy gondolkodó monász”. Mert, teszem hozzá: a tudat – jelen esetben Baumgartner tudata – semmiképp sem tudja vagy akarja felfogni, elfogadni a gondolat teljes megsemmisülését.

Különben a filozófus Baumgartnerről, mármint a filozófiai gondolatairól – a túlvilágról való elmélkedésein és az istennel kapcsolatos dühös gondolatain túl („perverz, vihogó istenek” engedték meg neki, hogy tovább éljen Anna nélkül) – sokáig keveset tudunk meg; lényegében csak annyit, hogy „vénülő fenomenológus”, aki „egész életét a kézzelfogható dolgok birodalmában töltötte”, és hogy „végre megtalálta a vallást”. Talán még olyan másfél oldalt azért lehetne írni, részletesebben kifejtve és idézetekkel megtámogatva a főhős filozófiai – vagy inkább csak filozofikus – gondolatait (meg hogy mit is ért „valláson”), de az a lényeg, hogy mindez lényegtelenné válik (mint, például, Kierkegaard álnevei) a kegyetlen, nyers egzisztenciális állapothoz képest: hogy közeledik a halál, és hogy valami tartalmat kell(ene) találni a maradék időre.

Ha egy regény filozófusról szól, akkor elvileg elvárható, hogy ennél azért gazdagabb filozófiai anyag legyen benne, de ismétlem: úgy érzem, idős író könyvét nem kellene ilyen elvárásokkal olvasnunk. Sőt azt is érzem, hogy a regény épp attól olyan hatásos, hogy nem az elvárások mentén halad – mert azok óhatatlanul felmerülnek az olvasás során: nemcsak az, hogy a „filozófus” filozofáljon, hanem, például, hogy történjen valami váratlan. „Az ember sosem tudhatja, mi vár rá” – olvassuk a regény elején, és tudva, hogy Auster regényeiben mennyi váratlan dolog történik, mindenféle véletlen egybeesések meg a valóság és a fikció határvonalait elmosó furcsa események, most is erre számítunk. De aztán nem történik szinte semmi. Ami mégis, azt nem mesélem el; ahhoz el kell olvasni a könyvet… Pontosabban annyit mégiscsak el kell árulnom, hogy a regény fókusza áthelyeződik a tíz évvel korábban elhunyt feleségre, Annára: Baumgartner maradék életének fő feladata az, hogy kiadja Anna verseit és leveleit – mert ő igazi nagy költő volt, akit lassacskán fel is fedeznek, egyre többen olvassák… Egy versét mi is olvashatjuk a regényben – s ez valóban meggyőző, ha nem is annyira, mint, mondjuk, Jack London Martin Edenjében Brissenden vagy Nabokov Gyér világában Shade költeménye (és ezt is lehet „hibának” tekinteni, ha nagyon szigorúak vagyunk), de ez a már-már monomániás törekvés, hogy Annát, az elhunyt nagy költőt Baumgartner megismertesse a világgal, gyönyörű eleme a regénynek: megható, megrendítő és kicsit – jó értelemben – didaktikus: mármint az üzenete – hogy amikor az élet lassan leszűkül a test bajaira és a magány elviselésének kínjára, mégiscsak lehet még egy ilyen célt találni, amely – ha nem is teljesen – kívül van a saját fájdalmunkon.

Már másodszor használom ezt a szót: „didaktikus”. És nem véletlenül; azt hiszem, az idős írókkal kapcsolatos elvárásmezőben nagyon fontos ez – van benne valami archaikus, tradicionális: a bölcs, öreg férfitól – írótól – az élete vége felé…

Ezt itt most megakasztom egy hosszú pillanatra. Természetesen nagyon szeretném, hogy mindez, az „öreg íróval” kapcsolatos gondolatok félig-meddig érvénytelenné váljanak, és ez a könyv csak az első legyen az „időskori” remekművek sorában (ahogy, például, Philip Roth is ragyogó időskori könyveket írt); de mégiscsak – talán – meg kell említenem (az eddigiek kontextusában), hogy Auster nemrégiben elveszítette fiát és unokáját, őt magát pedig rákos betegséggel diagnosztizálták. Azóta amit tudunk róla (hogy hogy van, hogyan küzd a betegséggel), azt a feleségétől, Siri Hustvedtől tudjuk. Akit több okból is érdemes – sőt kötelező – említeni Auster regényéről szólva. Egyrészt azért, mert a könyv nyilván róla is szól: a nőről, akivel Auster negyven éve együtt él, s aki a fikcióban nemcsak Annává, a költőnővé alakul át, hanem Baumgartnerré is. Mert Hustvedt nemcsak kiváló regényíró, hanem pszichológiai és filozófiai tanulmányok szerzője: az ilyen munkásságára leginkább a francia egzisztencialista fenomenológus Merleau-Ponty hatott… Persze nem szeretnék úgy tenni, mintha akár Hustvedt, akár Merlau-Ponty gondolatait mélyrehatóan ismerném; talán csak annyit tennék még hozzá, hogy főleg a test és a tudat kapcsolatát vizsgálták, annak fenomenológiáját, nagyjából (ez természetesen durva leegyszerűsítés) azon az alapon, hogy a szellem (lélek? isten?) létezéséről aligha szerezhető biztos tudás, de annyit tudhatunk, hogy miképp küzdünk ezzel a kettősséggel az életünk során – és a feladat nem a nagy ontológiai kérdés megválaszolása, hanem a belőle fakadó jelenségek praktikus leírása. Egy idézetet azért idetennék Merleau-Pontytól: „Az igazi filozófia abban áll, hogy újra megtanuljuk látni a világot, és ebben az értelemben egy elmesélt történet ugyanolyan »mélyen« beszélhet a világról, mint egy filozófiai értekezés.” (Ez lényegében kommentár Auster regényéhez: igen, az ő „elmesélt története” legalább olyan sokat mond, mint a regényben lévő filozofikus-esszéisztikus betétek.)

Hustvedt mellesleg egy interjújában említi, hogy ki nem állhatja („I have a real resistance to”) a didaktikus szépirodalmat – ami el is várható egy fenomenológustól, hiszen az alaptételük, hogy a jelenségek vizsgálatán túl a filozófus (és a regényíró) nem mondhat ki végleges igazságokat… (Hadd tegyem hozzá zárójelben: ez Hustvedtet nem akadályozza meg, hogy például ebben az interjúban is megfogalmazzon didaktikus – és kétes! – „igazságokat”, például – pszichológusként – a transzgenerációs traumákról: nevezetesen azt mondja, hogy a nagy traumák öröklődő elváltozásokat okoznak a DNS-ben… Ez persze már túl messzire vezetne ennek a kritikának a feladatától: például oda, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb magyar könyvsikerét, Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét talán nem ártana alaposan megvitatni – ha lenne még intellektuális tér, ahol az ilyen vitákat le lehet folytatni.)

De akármit mond Hustvedt (szívesen vitatkoznék vele): folytatom, amit a didaktikusságról kezdtem mondani, a „bölcsességekről”, amiket hagyományosan elvárunk, vagy ha nem várunk el, akkor is megkapunk az idős nagy íróktól: van ilyen bőven Auster könyvében; úgyhogy most jönnek az ilyen idézetek – és a reflexiók róluk. Az „aforisztikum” – mint időskori esztétikum. Ez ironikusan hangzik, de nem az: komolyan gondolom – tényleg elgondolkodnék (vissza-visszariadva) ezeken a kikristályosodott bölcsességeken.

 „Melyik író vagy művész nem az önbizalom és az önutálat közti változékony területen él?” – mondja például Baumgartner, amivel szíven talált; kicsit meg is vigasztalva ezzel: persze tudtam eddig is, de megnyugtató olvasni, hogy az önértékelési zavar, ez a leküzdhetetlen kín nem aberráció. Különben, persze, sajnos, csekély vigasz…

„Az élethez hozzátartozik a fájdalom… és aki a fájdalomtól való félelemben él, az nem is él igazán” – ezt bizonyára sokszor fogják idézni ebből a könyvből: s én először, amikor olvastam, szelíden berzenkedtem magamban – milyen drasztikus kérés: hát azt meg hogy csináljuk, hogy ne féljünk a fájdalomtól? Minden biológiai ösztönünk és kulturális beidegződöttségünk szerint félnünk kell, muszáj félnünk – nem tudunk például nem félni attól az elképzelhetetlen fájdalomtól, hogy meghal a gyerekünk, a feleségünk, az… az anyánk, és bizonyos – nagyon gyakori – történelmi helyzetekben nem tudunk nem félni, mondjuk, attól, hogy egy – tudjuk, bármikor megizmosodható – diktatúrában megkínoznak minket, amiért nem hódolunk a vezérnek… Vagy hódolunk, és akkor az önbecsülésünket – lényegében az embervoltunkat, a szabadságunk maradékát – veszítjük el örökre. És amikor ezt végiggondoltam, hirtelen rájöttem, hogy mennyire jó ez a mondat. Lehetetlen megfelelni neki, és mégis jó: drasztikus, kegyetlen, de mégis segít szembenézni az élet maradékával, amikor tudjuk, hogy abban a fájdalom már több lesz – sokkal, sokkal több lesz –, mint az öröm.

„Mind egymásra szorulunk, és senki, még a legelszigeteltebb ember sem élhet mások segítsége nélkül” – ez is ilyen „aforisztikum” a könyvben, és első olvasásra inkább csak annak a példája, hogy efféle üres frázisok is helyet kaphatnak egy olyan író könyvében, aki írt már annyi bámulatosan komplex könyvet: antiutópiát, kafkaesque groteszket, Amerika történelmét egy fura, minden-lében-kanál regényhős sorsán át ábrázoló regényt stb., és mindegyik azt példázta, hogy az író nem válaszokat ad, hanem csak mesél, és kérdéseket tesz fel – ahogy Baumgartner ebben a regényben úgy gondolja, hogy „kötelességünk jó kérdéseket feltenni arról, hogy mit jelent életben lenni, még ha [ő maga] tisztában van is vele, hogy sosem tud majd rájuk válaszolni” – de: mégiscsak – nem coelhósan – fontos ez a regényben, és fontossá vált nekem, amikor olvastam, mert mégsem puszta frázis: hitelessé, átélhetővé, tragikussá teszik azok az oldalak, melyek a magányról, a pusztító magányról szólnak. „A magány öl… apránként felzabál, míg végül az egész testedet fel nem falja…” – nem folytatom: ez mégiscsak egy olyan szüzséelem része, amiről nem szeretnék többet írni, mert elhatároztam, hogy a regény cselekményét nem mesélem el – csak annyit tennék hozzá, hogy a passzus folytatása az időről szól: arról, hogy mennyire fontossá válik, kinek mennyi ideje maradt még az életben – és ez újabb példája annak, hogy mennyire másként kell olvasnunk egy olyan író könyvét, akinek már kevés ideje maradt, bármennyire is relatív fogalom az idő; és bármennyire lehet belőle a kevés is sok, és bármennyire is igyekszik Siri Hustvedt (ezt is abból az interjúból veszem) egy új, nem horizontális, hanem vertikális! időértelmezéssel kitágítani – talán a mennybe lőni? – az időt… ami még hátravan…

Most visszatérnék mégiscsak a filozófus Baumgartnerhez (akit félbehagytam korábban) – mert visszaemlékezve a szerelmük kezdeteire, amikor Annával, aki fiatalon éppen utazgatott a világban, felidézi, min „viaskodott” éppen: hogy „világosan megfogalmazza a megtestesült tudatról és a létezés kettősségéről szóló gondolatait”. Az olvasóra van bízva, egyelőre, hogy mit gondol a „megtestesült tudatról” – nyilván ki-ki a saját hitei, világnézete szerint értelmezi ezt a mondatot: gondolhatunk Krisztusra, Buddhára, bármiféle filozofikusan (hegeliánusan?) értelmezett világszellem megtestesülésére, de az bizonyos, hogy ezzel a visszaemlékezéssel – meg hát az egész regénnyel – azt sugallja Auster, hogy a halál közeledtével a létezésnek valami spirituális értelmét igyekszik megtalálni. Ami megint csak frázisnak hat: igen, persze, a halál közeledtével mindenki – vagy szinte mindenki – istenhívővé vagy legalábbis valamilyen individuális módon spirituálissá válik. De épp azt igyekeztem elmondani, hogy Auster az egyébként elcsépeltnek ható gondolatokat átélhetővé tudja tenni… még egy ilyen kurta, sietős regényben is, mert akár egyetért vele az ember (mármint spirituális kérdésekben), akár nem, a regény vége felé, amikor már szinte lemondunk bármilyen részletesebb filozófiai tartalomról, belenyugodva, hogy nekünk, olvasóként kell továbbgondolnunk a szórványos, szikár mondatokat, például a létezés kettősségéről…

És itt megint egy hosszú – vertikális? – pillanatra megállítanám a gondolatmenetet, hogy áttérjek a személyes asszociációra: az egyik legfontosabb érzésem a könyv olvasásakor az volt, hogy mennyire a szívemből szól ez az egész – hogy mennyire tetszik a halálközeli óhatatlan spiritualitásnak ez az individuális felfogása: igen, ezt akarom én is, egy individuális vallást magamnak (amely sok-sok élményből s persze könyvekből – például Auster könyvéből – leszűrt bölcsességekből fakad); s aztán nemrég egy komoly asztrológussal vitatkozva rájöttem, hogy bizonyos nézőpontból mennyire problematikus lehet ez a véleményem: azt mondta ugyanis, hogy amit mondok, az „szörnyű” – az embereknek az „igazi” tudást kell átadni, az ősi könyvek, a védák, a „tudományos” asztrológia stb. bölcsességét, mert mindenféle individuális zagyvaságon keresztül nem lehet eljutni a… hová is? Arra nem emlékszem pontosan… a megvilágosodáshoz? Hát, ezen alaposan el kell gondolkoznom még, de most nem tudom nem azt gondolni, hogy Auster ezzel a könyvével mégiscsak adott valamit nekem a saját individuális – antiteista – spiritualizmusomhoz.

És főleg azzal, ami a könyv vége felé jön: azzal a néhány intellektuális gyönyörrel teli oldallal: Baumgartner lételméletének egy részletesen kibontott allegórián keresztül történő összefoglalásával. Mert mire odaérünk, megírja az új könyvét, amelyet ő maga „pirítósra kent baromságnak” nevez. De azt is mondja róla, hogy „nem olyan pocsék, mint attól félt”. És hogy „a röhejes határán táncol”, minden mondatából „árad az öngúny, a kétélű irónia”. S aztán valóban, szinte meglepő módon, de nem is csak kellemes, hanem gyönyörű meglepetésként jön az emberi létezés misztériumának ironikus-allegorikus összefoglalása; de ennek az összefoglalásnak az összefoglalásával nem próbálkozom – annyi bizonyos, hogy én úgy éreztem, már csak ezekért az oldalakért is érdemes volt elolvasni a könyvet. És azért is, hogy miután „a röhejes határán táncolunk” Baumgartnerrel, egyszer csak beleütközzünk egy olyan mondatba, amelyben aztán már nincsen semmi irónia, amely az élet örömének egészen egyszerű, szinte szentimentális megfogalmazása – úgy, ahogy Nabokov tette ezt oly sok könyvében…

Megint egy leheletnyi szünet: felmerül bennem a kérdés, ugyan mi mindenből állhat össze ez a bravúros regényszöveg – ez, ami mindjárt következik, Nabokov tudatos megidézése lehet például? Vagy a newarki gyerekkor emlékeivel Philip Rotht idézi meg Auster? És még annyi minden lehet a könyvben, amivel megidéz valakit – gyakran különben önmagát, azt a korábbi, ereje teljében lévő regényírót, akit aztán a könyve vége felé sikerült újra meg is találnia magában.

…Egy emlékről van szó, természetesen ez is Annával kapcsolatos: „valahol megálltak piknikezni, és ahogy leterítették a takarót a homokos talajra, Anna szép, fénylő arcára nézett, és olyan boldogság öntötte el, hogy könny szökött a szemébe, és azt mondta magának: Emlékezz erre a pillanatra, kisember, emlékezz életed végéig, mert soha fontosabb nem történik veled, mint ami most történik”.

És ezt most úgy hagyom itt, félbe, ahogy Auster is – direkt? az intenciónak megfelelően? vagy mert a rákkal küzdve több ereje nem volt? – befejezetlenül hagyta a regényét.