Te vagy az új lány? A mosdóból jövök, vizes még a kezem, nyújtotta a csuklóját Bumi felé Igaz bácsi.

A lány nem fogta meg a szőrös csuklót.

Bezbozsnij Alekszejnek hívnak. Én vagyok itt az igazgató. Atyaég, te meg hogy nézel ki? Begyűrted a köpenyt a táskádba, mi? Tudom, hogy utáljátok hordani, de így meg olyan gyűrött, mintha a kutya seggéből húzták volna ki. A nevelőiben van vasaló. Ha kész vagy a háziddal, ott kivasalhatod. Már ha tudsz vasalni. Ropit kérsz, vagy Dunakavicsot?

Valami furcsa szag terjengett az irodában. A lány önkéntelenül fintorogni kezdett.

Büdös ez az íróasztal, azt érzed. Még így is, hogy tárva-nyitva az ablak. Árvízben állt két hétig, és a szagot sajnos nem lehet kiszedni belőle. Már bedörzsöltem mindennel. Hétfőnként az én orromat is csavarja egy percig, de aztán megszokom. Öt perc múlva te sem érzed már. Mondják, hogy dobjam ki, dehát nincs szívem hozzá. A nagyapám csinálta. Ebbe még nincsen se szög, se csavar. Gyönyörű, nem?

Bumi nem válaszolt.

Szóval, ropi vagy Dunakavics? Vegyél nyugodtan többet is, ne szabódjál. 

A lány nem mozdult, s még azt is eltökélte, hogy egy kummányit se szól ehhez az emberhez. Ellenszenvét csak növelte a diri hamutartója. Ez ugyanis egy mocsári teknős felfordított páncélja volt.

Hatalmas árvíz pusztított errefelé, a legnagyobb a században. Ráadásul pont az éjszaka kellős közepén. Átszakadt egy völgyzáró gát a határban. Anyuval voltunk csak odahaza, apu egy kéthetes hadgyakorlaton vett részt a Kaukázusban. Engem a másfél éves öcsém ébresztett. Jíz, kiabálta, jíz! Ez volt életének első szava. Felültem az ágyon, és láttam, hogy mozog a szőnyeg. Bokáig ért már a víz a szobában. Anyám horkolt, én ráztam föl szegényt. Gyorsan föltett minket az asztalra, aztán a cserépkályha tetejére, s gyertyát gyújtott, mert a villany már nem égett.

Jött a víz a kádban alulról is. A hülye öcsém meg csak kacarászott, jíz! jíz! Ő nagyon élvezte a helyzetet. Anyu, akkor már derékig az özönvízben, fölvergődött velünk valahogy a padlásra. Onnan néztük a holdvilágban, ahogy viszi az áradat az állatokat, gerendákat, kerítéseket, mindent. Azt a zúgást, recsegést-ropogást sosem felejtem el. Mintha egy süllyedő hajóban ültünk volna. Két méterrel alattunk hömpölygött a víz. Anyu a Miatyánkot hadarta, és kérte, hogy mi is mondjuk vele. Ilyen a tenger?, kérdeztem. Dehogyis, felelte ő, ám azóta engem egy üveg víznél több már megijeszt.

Anyu a kilencvenkét éves apját féltette, aki pár házzal lakott csak lejjebb. Mint megtudtuk, a nagyfater, aki pedig a küszöböt is alig tudta már átlépni, egy villanypóznára szaladt föl kínjában, tudod, azokon az ácskapocsszerű vasakon, amiket a szerelők vernek az oszlopba. Mint egy koalamaci, ott kapaszkodott az öreg másnap délig. Akkor leesett és megfulladt. Ő csinálta ezt az asztalt, simította meg Bezbozsnij a bútor sarkát.

Látom, sem a ropi, sem a Dunakavics nem hoz lázba. És ha azt mondom, hogy van Macskanyelv is? Tej legyen vagy ét? 

Bumi a Tisza-part lapos kövein sütkérező teknőcökre gondolt, ahogy perisz­kópként felcsörlőzik a nyakukat, és akár egy kettészelt vörösbélű diót, lassan kinyitják a szájukat, mintha még a nyelvük is a meleget kívánná.

Egyszer csak, ez már reggel volt, kiütötte a ház egyik falát a zúdulat. Megroggyant a padlás is, de nem omlott le teljesen. Mozdulni se mertünk. A víz homályos volt, mintha lisztet öntöttek volna bele. Mikor aztán levonult az ár, a fák tetejéről szedtük össze a holmikat. Na, tessék, te máris jóval többet tudsz rólam, mint én terólad.

Egy légy zümmögött, a szokásosnál magasabb, erősebb hangon, mintha beszorult volna valahova. 

Hahó!, ablaktörlőzött a tenyerével a diri. Tej legyen, vagy ét? Mire eldöntöd, megeszem mind a kettőt. Na, jó, gyere, huszonegyesezzünk, hirtelen előrehajolt, és megfricskázta Bumi orrát, majd kihúzott egy pakli magyar kártyát a zsebéből. Értem én, hogy nem vagy beszédes kedvedben. Miért is lennél? Rémes lehet neked ez az egész. De ne félj, kicsim, együtt majd áttörjük a hallgatás zsilipjét. Ha nem ma, akkor holnap.

A lány egyenes derékkal, tenyerét a combján nyugtatva, bizalmatlanul ült.
A dac fogta össze a vonásait. Szoknyáját néha lehúzta a térdére. Orra égett még a fricskától, de nem akarta megérinteni, nehogy észrevegye az igazgató, hogy fáj. 

Sovány vagy. Majd mi fölhizlalunk. Na, mi van, még csak rám se nézel? Tőlem nem kell félned, te lüke. Én is voltam gyerek. S még csak nem is a legjobb magaviseletű, tette hozzá vigyorogva, és letolta a válláról a nadrágtartóját, s ezzel egy időben a cipőjét is lerúgta az asztal alatt. 

Mesélhetnék… egyszer tán meg is teszem. Bár ötleteket nem akarok adni. Mondjuk, szükségetek sincs rá. Maradjunk annyiban, hogy az ellenőrzőmben olyan sok intő volt, hogy pótlapokat kellett hozzátűzni. Vagy ahogy anyu mondta, Alex, meddig fogod te még kővel mosni az ablakot?

Bumi még a lélegzetét is visszafojtotta. Semmit nem akart magából kiadni, még egy kis hangot se. Mereven bámulta az igazgatói szék fölött lógó címert. Bezbozsnij nagyot sóhajtott, s félig hátra, félig oldalra billentve a fejét, hallhatóan megropogtatta a nyakát. 

Én a te javadat akarom, bikfic. Miért vagy ilyen mísz? Ez most kezdeti megilletődöttség vagy előre megfontolt szándék? Nézel csak magad elé, mint a szaró kutya, már bocsánat.

Csönd.

„Nekünk nincs semmi beszélnivalónk.”

Én ragaszkodom ahhoz, hogy négyszemközt is leüljek minden egyes újonccal. Az az út érdekel, ami téged idáig vezetett. Időnk, mint a tenger, fonta karba a kezét Bezbozsnij. Ha kedvünk tartja, egész estig dumálhatunk.

A lány kinyújtotta az egyik lábát, hogy jelezze, milyen mérhetetlenül unja már az egészet.

Látom, ha a fejem tetejére állok, akkor sem nyilatkozol. Ide figyelj, kent szét a középső ujjával az igazgató egy legördülő izzadságcseppet a homlokán, az első nálam mindig az egyenes beszéd. Semmi köntörfalazás. Remélem, ebben egyetértünk. Tisztában vagyok vele, hogy voltak már szebb napjaid is. Igazam van? Rohadt egy nap lehet ez a mai a számodra. A sarkaiból forgatják ki a világodat. Most kerteljek? Mondjam azt, hogy a helyzet nem olyan sötét, mint amilyennek látszik? Hogy eddig még egyetlenegy napfelkelte sem maradt el? Hogy a szenvedés nemesít? Vagy hogy egy kicsit kell csak várnod, és rendbe jön majd minden?

Hát nem. Tőlem ilyet ne várj. Én nem áltatlak. Nem minden darab végződik úgy, hogy a primadonnát elveszi a bonviván, a szobalány kezét pedig megkéri a kertész.

Az élet veszélyes üzem. És egyáltalán nem garantált, hogy strammul veszed majd az akadályokat. Tudom, a helyemben most sokan nyugtatgatnának, én azonban nem fogok a szemedbe hazudni. Jól alakul a jövőd? Remélem. Lehet. Ami biztos azonban, az egyelőre csak annyi, hogy amiért te idekerültél, az semmiképpen sem a te hibád. Ez fontos, ezt muszáj megértened. A szüleid hibája, hogy te most itt vagy, de még az is lehet, hogy az övék sem. Kutya világ ez.

Körmével egy üvegpohár falát pöcögtette.

Ja, és még van valami, ami hótziher. Az, hogy te most, úgy kábé két hétig, úgy fogsz majd itt bőgni, hogy népgazdasági szempontból nem volna hülyeség egy vízerőművet építeni a szemed sarkába. Ezt csak azért mondom, hogy segítsek. Mindenkivel ez történik, aki emlékszik még az alom szagára. Aki családból érkezik. Ettől tehát ne ijedjél meg. Ez természetes. Tényleg nem kérsz ropit? Vegyél nyugodtan, nem sajnálom tőled.

[...]