Szerelmes vers

Midőn az agy képzelt ostromai
alábbhagynak, de az elme még nem nyugodott el
hullámsírján, alig kivehetően
hallatja magát a lélegzet,
akkor, s csak akkor, néhány zavarba
ejtő másodperc erejéig meghallgattatik.
Elérti saját magát a lélegző szervezet.
Ilyenkor már nem szüremlik fel
az emésztés csatornahangja, és a csend hűvösében
kiderül a vágyról, mégsem éhség volt. Ki gondolta volna,
hogy a gyomor többre hivatott.
Lyukadásában arcodat látom,
hús, gyomorsav, vér, vegyes technika, 2022,
a művész magányos projekcióinak és hiányos
önismeretének jóvoltából.

Az emésztés, melynek célja már nem
energiafelvétel és anyagcsere, szövetségre lép
a bolydult szívvel, és kölcsönösen felesküsznek
a megsemmisülésre. A múzsám vagy, de –
feministák vagyunk – egyikünk
sem hiheti igazán, hogy ez bók. Ne hidd,
szívem, az önmagát üldöző elme vágyképének
lenni csöppet sem hízelgő. De vajon egy tőről
fakad-e ösztön és zsiger? Beszélhet-e egy nyelvet,
kit minden értékétől megfoszt
a pumpálás, és ki ellentmondást nem tűrőn
pumpál? A savas sóvárgás
kétségkívül többet tud a tébolyról, mint
tárgyáról, e helyütt jegyezzük fel: rólad.
Kerülj el, felejtsd el a nevem, ha meg kell szólítanod,
használj indulatszókat. Tagadd el tőlem,
hogy kiejts, mert fekély maradtam
a vágyból, lüktetés, melyben arcodat látom.

Úgy képzelem, a hajnal pont úgy hasad,
ahogy a gyomor felcsörömpöl. Hiába táplálkozom,
nincs mit ennem, sejtjeim csatarendbe állnak,
s hiányodban visszaszolgáltatják mind, mi adatott.
A hányás filmes ábrázolása zsigeri röhögést vált
ki belőlem, most mégis mintha megértenék
valamit az összehangolt sejtszintű ellenállásból.
Ahogy rángok és öklendem a semmit,
a hangot, az áhítatét,
hörgök, és ez a hörgés mégis artikuláltan
ejti ki a neved az éhínség hangján.