Nemrég a Wikipédián fedeztem fel a „Kaposvári képzőművészek” kategóriában egy névsort – összesen tizenegy név –, és örömmel konstatáltam, hogy abban olyan nevek mellett, mint Rippl-Rónai József, Galimberti Sándor, Vaszary János, Martyn Ferenc, az én nevem is szerepel. Nem szerepel viszont Bernáth Aurél, aki ugyan nem Kaposváron született, de ott vált festővé. Martyn formálisan nem volt a mesterem, de annak tartom, Bernáth a Képzőművészeti Főiskolán volt a mesterem. Mindkettejük indulását Rippl-Rónai József, illetve öccse, Ödön segítette.

Rippl-Rónai Ödön csodálta bátyja művészetét, ő maga is próbálkozott a festéssel, amatőr módon, viszont az akkori modernek lelkes prófétájává vált, és ezt igyekezett átadni a fiatal, a festészetről semmit nem tudó Bernáthnak. Amint erről Bernáth beszámol Így éltünk Pannóniában című nagyon szép önéletrajzi könyvében. Ezt a könyvet gyönyörűséggel olvastam gyerekkoromban, azért is, mert részletes leírást ad kedves városomról, a múlt század elejéről, arról a vidéki polgári életről, amelyben apám is élt. Apám 1891-ben született, Bernáth néhány évvel később. „Találkoztál-e Rippllel, a festővel?”, kérdeztem egyszer apámtól. „Inkább az apjára emlékszem, aki tanító volt, és feltűnt nagy szakálláról”, mondta. A gyermek Martyn a Rómahegyen lakott, a Rippl-Rónai-villa szomszédságában, és anyai ágon, Piacsek bácsi révén, rokona is volt a mesternek, aki önéletrajzában meg is emlékezik a kis „Pubiról”, amint szorgosan rakosgatja a pasztellkrétáit.

Valahol olvastam egy megjegyzést a fiatal, „tehetséges Martyn Ferenc”-ről. A tehetséges jelző általában a tanítványoknál helyénvaló, ami azt jelenti, hogy megvan a jó készsége, adottsága ahhoz, hogy az adott területen tovább fejleszthesse tudását, és kiváló művész, akár mester is váljon belőle. Cézanne-ról ez a megjegyzés inkább nevetséges lenne. Nemcsak azért, mert zseniként túllép ezen a kategórián, hanem mert valójában nem volt tehetséges abban az értelemben, ahogyan ezt általában a köznyelv használja. Nem tudott helyesen megrajzolni egy aktot, valószínűleg ma sem vennék föl egy művészeti akadémiára.

Ő volt az első jelentős művész, aki az „ügyetlenségéből” erényt kovácsolt, miután felismerte, hogy nincs olyan formakészsége, mint kiváló kortársainak, ezért más utat választott, ezzel megteremtve a modernizmus útját egy másfajta tér- és formaábrázolás felé. Picasso viszont rendkívüli tehetség volt, tizennégy éves korában már olyan képeket festett, amelyeket az akadémiát végzettek is megirigyelhettek, ennek ellenére Cézanne képeinek hatására egy idő után lemondott erről a tudásáról, és „ügyetlen, primitív” képeket kezdett el festeni. Így jött létre a kubizmus. Állíthatjuk emiatt, hogy Cézanne volt Picasso választott mestere?

Az európai festészet története olyan, mint egy nagy családtörténet, kezdve Giottótól napjainkig. A közvetlen mesterek, az „apák” nemzedékén keresztül is visszanyúlhatunk a távolabbi múltba, az előző nemzedékekből is lehet választott mester, ihletadó forrás, mert a művészet forrása elsősorban maga a művészet. Egy élő mester az induláskor mégis meghatározó. Bernáth és Martyn iskolát teremtett, amelyben aztán többen a magyar művészet meghatározó alakjai lettek. Bernáth majd negyven évig volt a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, több nemzedék került ki a keze alól. Néhány nevet említve: Kokas Ignác, Konok Tamás, illetve az úgynevezett szürnaturalisták, mint Csernus Tibor, Lakner László, Szabó Ákos, Gyémánt László, Kóka Ferenc, Méhes László. Bernáth lírai, meditatív festészete alkalmas volt arra, hogy tovább fejlesszék, modernizálják, lírai realizmusát a végsőkig fokozzák. Ebben Csernus volt az úttörő, Bernáth legmeghatározóbb tanítványa. Emlékszem Bernáth egy megjegyzésére valamikor a hatvanas évek közepén, amikor arról tájékoztatott bennünket, akkori tanítványait, hogy beszélt Aczéllal, aki beleegyezett, hogy Csernus visszatelepüljön Franciaországból, és állást kapjon a főiskolán. Benne látta a folytatást. Valóban jót tett volna a magyar művészetnek, ha ez a modernista nemzedék folytatta volna az oktatást, de a legtöbben külföldre távoztak. Az Iparterv-nemzedék másik vonulata, az absztrakt festészet művelői viszont többségben maradtak, így a „Martyn-iskola” folytatói is, kapcsolódva a fővárosi, absztrakt iskolához, ennélfogva a hatvanas évek hazai modern művészetének meghatározója a geometrikus, konstruktív absztrakt művészet lett. De ebből a nemzedékből senki nem jutott be oktatóként a főiskolára. Bernáth is utódjaként Iván Szilárdot hívta meg. A nemzedékváltást a Képzőn csak a rendszerváltás hozta el.

Rajz-festői tanulmányaimat tízéves korom körül kezdtem. Addig fel sem merült bennem, hogy közvetlenül a természet utáni tanulmányokat rajzoljak, csak másolatokat próbáltam csinálni, eleinte könyvekben talált képekről, később magyar festők egy naptárban talált reprodukcióiról. Munkácsy, Székely Bertalan és hasonlók. Úgynevezett gyerekrajzokat soha nem csináltam: a rajzzal nem történeteket akartam elbeszélni, nem eszközként használtam valamihez, hanem elsajátítani akartam, ahogy azt a nagy mesterek csinálják.

Ez idő tájt költöztünk Kaposvárról Pécsre, és a város ebből a szempontból is szerencsésnek bizonyult számomra, mert lehetett választani a különböző rajzszakkörök közül. Az első, amelyben megkezdtem a természet utáni stúdiumok rajzolását, a MÁV által fenntartott esti rajziskola volt, Gebauer Ernő festő vezetésével. Azt már akkoriban meg tudtam állapítani a pécsi mozikban és a Király (akkoriban Kossuth) utcai csemegeüzletben lévő freskói, pontosabban szekkói alapján, hogy nem ilyen festészetre vágyom, de ahhoz, hogy a rajz alapjait elsajátítsam, Gebauer jó tanárnak bizonyult. Igazi akadémista festő volt, mestere Székely Bertalan, aki még a Mintarajziskolából alakult Képzőművészeti Főiskola első tanára volt. A szakköri helyiség is tele volt gipsz szobormásolatokkal, ami akkor nagyon inspiráló volt, mert az általános iskolában csak VIM-es dobozokat rajzoltunk vagy festettünk. (Ez a henger formájú háztartási szer volt az egyetlen, amit akkor tisztításra használhattunk.) Itt kell megjegyeznem, hogy abban az időben, és még jó darabig, a rajz mint ábrázoló forma a művészeti oktatásban abszolutizálva volt. Aminek természetesen megvolt a klasszikus hagyománya: „rajz az alapja mindennek”. Rajzóra, rajzszakkör, rajz szak volt a Pécsi Pedagógiai Főiskolán is, holott szerencsés esetben minden mással is foglalkoztak, ha ez egy jó tanárra volt bízva. A Képzőművészeti Főiskola felvételi anyaga is ebből állt: egy hétig csak fejrajz, egy hétig aktrajz volt. Felvettek úgy festő szakra valakit, hogy egyetlen festményt vagy színes munkát sem láttak tőle, elbeszélgetésről meg szó sem volt. Másik tanárom, akihez egy időben Gebauer mellett jártam, Lantos Ferenc, az akkori Úttörőházban (ma Civil Közösségek Háza) tartott rajzszakkört. Hogy párhuzamosan jártam mindkét helyre, azért volt érdekes, mert Gebauer többször emlegette Lantost negatívan, és én akkor szembesültem először élőben a hagyomány és a modernség ellentétével. Lantostól ekkor finom balatoni akvarelljeire és a komlói bányaműveket ábrázoló szerkezetes képeire emlékszem. Lantos igazi pedagógus volt, megkerülhetetlen az én generációm számára Pécsett. Nála sokat festettünk is, később a pár év múlva alakult Művészeti Gimnáziumban találkoztam újból vele.

A mi képzős osztályunkkal egy időben kezdődött a Pécsi Művészeti Gimnázium mint önálló intézmény működése, a Leőwey Gimnázium mellett, illetve egy ahhoz tartozó épületben. A műhelyek építéséhez mi, diákok is hozzájárultunk, vágtuk ki a bokrokat az udvarban, ástuk az alapokat. Rajz- és szaktanáraink a kezdettől Lantos Ferenc, Simon Béla, Bizse János és felesége, Zs. Kovács Diana, Dicu néni, Erdős János voltak. Az én osztályomban Dicu, majd Simon Béla volt a rajz-festő tanár. Dicuhoz kötődtem leginkább a gimiben, később is, mivel ő tanította a művészettörténetet, kedvenc tantárgyamat az első két évben, holott a szakmája textiltervező volt. A közismereti tanáraink közül a történelmet és magyar irodalmat oktatók voltak rám nagy hatással. Hada Ferenc különleges egyéniség volt, vagy talán a korszak volt különleges: olyan szenvedéllyel adta elő a hősi eseményeket, hogy közben ütötte a tanári asztalt. Később tudtam meg, hogy az ’56-s események miatt megfosztották egyetemi állásától, végül így került ide. Weidinger Vilmos irodalomtanárunk újságíró volt, és hasonló okokból „kénytelen volt” tanítani. Aki ezt a pályát választja, annak a művészettörténetet a legfontosabb tantárgynak tartom ma is, amelynek oktatása egyben a legproblematikusabb is volt. Általában is jellemző volt az oktatásra, amit itt a műtörténeten modellálok. A művészettörténetben a történetiség volt az elsődleges, és a művekről alkotott véleménynek alig jutott hely. A tanárok általában ragaszkodtak az egy könyvből vagy ajánlott jegyzetből való tanításhoz. Tekintélytisztelők voltak: ami és aki bekerült a kánonba, az szentség volt. Az, hogy ez a kánon változik, alakul, fel sem merülhetett. Ez különösen a modern, kortárs művészetben volt mérvadó, de addig el sem jutott a tanár. „Hol tartotok most a műtörténetben”, kérdeztem harmadikos festő osztályomtól. „A görögöknél, de még egy jó darabig, mert amíg azt nem tanuljuk meg, nem lépünk tovább.” Ha a tanár nem mond szubjektív véleményt, a diákban sem merül fel, hogy ez egyáltalán lehetséges. Ez a lineáris, az ismerethalmazra szorítkozó tanítás tőlünk nyugatabbra már rég nem létezik, az irodalomban például kiemelnek egy nagy nemzeti szerzőt, és azt elemzik, akár egy éven keresztül. A művészeti gimiben időnként, kényszerből egy-egy alkotóra bízták a „művtöri” tanítását, és ez a diákok számára mindig élményszerűbb, emlékezetesebb volt.

Sok minden, ami aztán megalapozta a „Pécs a művészetek városa” rangot, ekkor, a hatvanas évek elején alakult ki a városban. A Zetkin Klára (ma Szent Mór) és a Déryné (ma Mária) utca sarkán volt a Művelődési Ház, illetve Bábszínház (most évek óta üresen, lepusztulva áll). Ez akkor fontos alkotói műhely volt. Az alsó szinten működött Lulu (Kós Lajos) bábműhelye, ebből lett aztán a Bóbita országos hírű bábegyüttese. Ide jártak a lány osztálytársaink. A fölső emeleten volt Lantos esti szakköre, ide jártunk mi, néhányan a gimiből, akiknek nem volt elég az iskolai rajzképzés, de leginkább Lantos miatt. Többek között ide jártak a későbbi Pécsi Műhelyesek, Gellér B. István is. A nagy előadóteremben ilyenkor táncoktatás zajlott, a csendes rajzolgatás közben a tánctanár csattogtatását hallottuk, amellyel a ritmust diktálta. Volt egy kis vetítőfülke a teremre nyíló ablakkal, itt dolgozott Bocz Gyula, a szobrász. Ebben az időben Kismányoky Karcsihoz kötődtem legjobban. Hazafelé, a szakkör után a kortárs művészet aktuális kérdéseiről beszélgettünk, mi jöhet az absztrakció után… Karcsit mindig is, a legutóbbi időkig foglalkoztatták a művészetelméleti kérdések, talán jobban, mint maga az alkotás.

Ez időben alakult a Modern Magyar Képtár, a Zsolnay-szobor melletti saroképületben. Előtte étterem volt, egy időben rendszeresen oda jártam ebédelni. Romváry Ferenc fiatal művészettörténészként ekkor került Pécsre, a múzeum Művészettörténet Osztályára. Idézem őt a Romváry Ferenc, a képtárcsináló című önéletrajzi könyvéből:

„1963 szeptemberében aztán megkaptam az első, nem kis szakmai kihívást jelentő, valóban testhezálló, de igencsak emberpróbáló feladatot. Az 1957-ben és 1960-ban a néprajzi osztályon bemutatott időszakos kiállítást követően a Modern Magyar Képtár állandó kiállítása a Szabadság út 2. szám alatt, a volt Dózsa Étterem épületében kapott végleges otthont. Segítségként mellém osztottak öt negyedikes művészeti gimnazistát: Pinczehelyi Sándort, Proksza Lászlót, Schubert Pétert, Víg Istvánt és Weisz [Valkó] Lászlót. Jó érzékű, jó szemű, készséges segítőtársnak bizonyultak. Együtt mentünk át a szemközti Néprajzi Múzeumba, ahol a raktári polcok közötti szűk folyosón voltak a képek egymásnak támasztva.”

Ekkor és itt találkoztam először Martyn Ferenccel, aki rajzaimat látva meginvitált a műtermébe. Számontartott mindenkit a szakmában Pécsett, és egyengette a fiatalok útját is. A rajzaimról nem volt jó véleménnyel, ahogy én sem, de néhány mondatával helyre tette azt, amivel régóta küzdöttem. Szén- és krétarajzaim porzottak a sok anyagtól, nem tudtam kezelni a felületet. „Miért nem rajzolsz egyszerű 2B-s ceruzával?”

Legközelebbi tanítványa, művészetének egyik folytatója Lantos, aki mesterének vallja Martynt. Lantos számára a művészet bevallottan eszköz a megismeréshez, így a tanításhoz is. „A művészet nem öncél, hanem szolgálat.” Ezt már később hirdette, amikor az élet úgy hozta, hogy pár évig tanár kollégák lettünk a Művészeti Karon, ahol nagyon más elvek szerint tanítottunk. De erről majd később…

[...]