[...]

Most mondjam azt, hogy Mariska miatt jutottunk ide? Ha nem botlunk belé, nem kerülünk ide. Csak azért nem mondom, mert őt is behozták, és őt is jól megverték. Halálra rémült. A világ legnagyobb méltánytalansága esett meg vele: keresztény magyar létére, törzsökös székely asszony létére bántalmazták a nyilasok. Nem, nem mondom, hogy Mariska árult el minket, mert láttam, mennyire fél. A vamzerek, akiket mellénk tesznek, csak megjátsszák a félelmet. Mint ez a szőke most. Ő nem játszotta meg. De tény, hogy találkoztunk a lépcsőházban, és az is tény, hogy egész addig nem volt baj, onnantól pedig lett.

Ne mondd, hogy a székely asszony miatt! Azért jutottunk ide, mert visszafordultunk a lépcsőházban, és épp azért fordultunk vissza, mert addig minden sikerült, ennek a küldetésnek is az első fele sikerült. Mindenesetre jólesett visszamenni a lakásba. Klára hozzákészült a sütéshez, a kabátból kibújt, a derekára kötényt, a fejére kendőt kötött, mi meg könyveket válogattunk a gyerekszobában, krimiket. Két Perry Mason-füzetet kiválasztottunk, hogy magunkkal visszük. Klára letisztította a konyhaasztalt, edényeket szedett elő. Mariskával nekiláttak gyúrni. Egy idő után mi is csatlakoztunk hozzájuk. Tamás detektív fogta a dobozt a többi ólomkatonával, és az asztal szélén felállította őket. Klára begyújtotta a sütőt. Tényleg jött gáz, igaz, gyengébb volt a láng, mint rendesen, de rögtön kezdett bemelegedni a konyha. Mariska a falujáról mesélt, a gyerekkoráról. Régi karácsonyokat idézett fel. Egyszer-egyszer dúdolt valamit, ahogy a tésztát gyúrogatta. Lisztes volt az asztallap mindenütt, az ólomkatonáknak friss hó. Téli csata készült. A kék gyalogosok az asztal szélén, a liszteszacskó fedezékében várták a piros lovasság rohamát. Az ezredtrombitás a szájához emelte hangszerét. De mielőtt belefújhatott volna, másfajta zörej csapott le ránk. Kintről, a külső világból. Csöngetés a bejárati ajtón. Semmi baj, mondta Klára. Csak valamelyik szomszéd. Csöngetés megint. Most már hosszabban. Muszáj kinyitnom, mondta Klára. Négy puskás ember, azonnal benyomultak a lakásba, Klárát félrelökték. Nem volt köztük a múltkori nyilas. Ezek sem egyenruhában voltak, de mind karszalagot viseltek. Az egyiknél pisztoly, a többieknél puska. Mindegyik övében kézigránát. „Éppen sütögetünk”, mondta Klára. „Karácsonyi előkészületek, tudják. Kóstolóval még nem tudom megkínálni az urakat, de egy kis snapszot ha elfogadnak…” „Egy pofont, mocskos zsidó kurva, elfogadsz?” Megütötte Klárát. Arcon ütötte. Akkorát csattant, hogy fájt annak is, aki hallotta. „Kérem…?”, kérdezte. „Kérj nyugodtan, és kapsz még.” És a nyilas raj parancsnoka megütötte, ugyanott. „Szűzanyám, segíts!”, fohászkodott Mariska. Klára igyekezett gyorsan összeszedni magát. „Nem tudom, miért jöttek hozzánk, de biztos vagyok benne, hogy tisztázódik a helyzet, csak azt kérném, hogy amíg az megtörténik, a kisfiam, aki mindenképpen ártatlan, hadd menjen le a szomszédasszonyomhoz, első emelet egyes szám. Mariska őskeresztény, sőt székely, és Tomika édesapja huszáralezredes, néhai…” „Kuss!”, vágott bele a rajparancsnok. Azóta a nevét is megtanultuk, Bartányi. „Nézzétek meg, a hajukban nem rejtegetnek-e valamit!” Klára és Mariska feje be volt kötve a sütéshez, a nyilasok letépték a kendőket, és beletúrtak a frizurájukba. Nem találtak semmit, de megcibálták a hajukat. Bartányi Miklós kedvtelve nézte, ahogy hajladoztak jobbra-balra, előre-hátra, mint jegenyefák a szélben, aztán folytatta: „Bokor Dénes, a Zsidótlanítás vezetője mondotta: a gyermek helye a szülője mellett van, mindenkor osztozik annak sorsában. Bokor főtestvér nagyon szépen megmondta, és nagyon igaza van.” „Kérem szépen, engedjék meg, hogy telefonáljak”, kérte Klára. „Egy emelettel feljebb van telefon, Rédli Ilonka a barátnőm, biztos ismerik, csak két perc…” Kiss György, az egyik nyilas, szőke, kék szemű, értelmes arcú, szemüveges, a puskája tusával lesújtott Klára lábára. Ez még a pofonoknál is jobban fájt. Klára szemét elöntötte a könny. „Rédli Szepi húga egy tiszteletre méltó nemzetes asszony, nem veszed a szádra a nevét, érted?” Állánál fogva megemelte Klára fejét. Kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. „Érted?!” „Értem…” „Hányba születtél?” „Ezerkilencszáztizenkettőben.” „Az annyi, mint harminckettő, ahhoz képest nem rossz.” Benyúlt a kötény és a blúz alá, valamit ott megfogott. „Egy tízest letagadhatnál.” „Mellékes dolgokkal most nem foglalkozunk”, szólt rá Bartányi nyilas. „Kötözd meg!” Mariska megpróbálta kihasználni, hogy Klárára figyeltek, és kiszaladt a lépcsőházba. Az egyik pártszolgálatos utána ment, és célba vette a puskájával. „Állj meg! Mert én gyorsabban lövök, mint ahogy te futni bírsz.” Kibiztosította a fegyvert. A kattanás visszhangzott a lépcsőházban. „Na most szépen visszajössz, érted?” Sírva jött vissza, az ajtóban kapott két pofont Mariska. Bartányi Miklós Klárát vallatta: „Hol a pénzed? Az ékszerek?”

„A retikülömben. És ezek itt.” Mutatta a nyakláncát, a jegygyűrűjét. Egy nyilas kivette a kezéből a retikült, és kiborította a tartalmát. Turkáltak az iratok, pénzek között. „A többi? Hol a többi?!” „Ez van, kérem. Nincs több.” Kiss György megfogta Tamás detektív haját, és elkezdte fölfele húzni, hogy a kínzás által szóra bírja az anyját.

A pajeszomat. Így mondják a nyilasok. Mert tudomásuk szerint a zsidók így mondják.

Tamás detektív egy szót sem szólt. Nem jajgatott. Csak behunyta a szemét. Bartányi Miklós leállította Kisst: „Nem kell. Megoldódik majd a méltóságos asszony nyelve odabenn. Elmond mindent gyönyörű szépen. Mit elmond?! Elénekel!” Nem hoztak magukkal kötelet, de az egyik fiókban találtak spárgát. Azzal kötözték hátra a kezeket. De mielőtt Tamás detektívre került a sor, feltűnés nélkül a tenyerébe vette, öklébe rejtette Ólom detektívet. Aki attól kezdve jó ideig nem láthatott semmit, ezért most arra lenne kíváncsi, kérdezi Ólom, hogy Tamás detektív látta-e az előbb elmondott események közben vagy azok után Guzmits­nét? Akár csak egy másodpercre, messziről, az utca túloldalán, egy kapualj homályában?

[...]

(Fotó: Valuska Gábor)