Kiss Lóránt vagyok, jelenleg főleg verseket, színikritikákat és a digitális pénzekkel kapcsolatos elemzéseket írok. Huszonöt évem alatt eddig öt városban éltem életvitelszerűen, ezek közül kettő főváros, egy a paprikájáról és Nobel-díjasairól, egy a fürdőjéről és festőjéről híres, egynek pedig a középkori városmagját lebombázták a németek a II. világháborúban. Hívogató lenne városonként elbeszélni az élettörténetemet, hiszen a nevem is azt jelenti, Laurentumból származó férfi.

Bár tény, hogy abban a minőségben, ahogy az én mozgásom összekötötte őket, senki más nem kapcsolta egyetlen úttá ezeket a helyeket, mindig is létezett közöttük tér. Amikor az ember sétálgat Diocletianus palotájában, valami olyannal találkozik, ami régebbi, mint ő maga, és ami minden bizonnyal túléli őt. Én emlékszem a palotára, amíg élek, a palota nem emlékszik rám. Ott voltam-e akkor egyáltalán a palotában, ha nincs tanúm, vagy ha az egyetlen tanúm soha többé nem akar emlékezni arra, hogy ott járt velem?

A Jelenkorban publikált verset 2019 őszén kezdtem el írni, és 2024-ben, majdnem pontosan öt évvel később fejeztem be. Először pár benyomást rögzítettem, pár sűrű mondatot, mint építőmesterek a tartócölöpöket, és jó ideig úgy tűnt, hogy célszerű rom marad. Aztán nekiültem, és, mint egy város maradványaiból a régész, megpróbáltam feltárni, hogy a magukban álló, formára csiszolt részletek milyen egész részei lehettek valamikor. Az írás egyben olvasás is, és viszont: a műnek nincs gazdája, csak formája, maga a figyelem. Hálás vagyok a folyóiratnak, amiért ezt hozzátette a vershez.