Bernard Shaw Budapesten
„A pszeudoesemények létrejöttének és elterjedésének oknyomozó története nagyjából a modern Amerika történetével azonos” – a Jelenkor februári számából Beck András tanulmányát ajánljuk.
Beck András írásai a Jelenkor folyóiratban>
[...]
Színházi Élet, 1934. április 1-7. Fotó: László Henrik
Így érkezik el az 1934-es esztendő, amikor Bernard Shaw végre Budapestre is ellátogat. Ehhez képest meglepő tény, hogy erről a látogatásról egyetlen fotót sem találunk a Pesti Napló vasárnapi mellékletében. Mi több, nem számolt be róla a korabeli lapok egyike sem. Nyomát még Pálffy Istvánnak az író magyarországi fogadtatását és kultuszát feldolgozó könyvében – George Bernard Shaw Magyarországon (1904–1956) – is hiába keressük. Szerencsére nem kell sokat töprengenünk rajta, mi ennek a magyarázata, a választ megtaláljuk magában a Színházi Élet fotókkal gazdagon dokumentált tudósításában, melyet írásom elején említettem. „Az illusztris vendég érkezéséről – olvassuk a cikkben – mindössze egy fiatal pesti színésznő tudott, Ágai Irén, a Vígszínház primadonnája [a műsoron levő Shaw-darab, a Caesar és Cleopátra női címszereplője – B. A.] és Karinthy Frigyes, akit Ágai a párizsi vonat befutása előtt értesített a szenzációról. Ilyenformán Bernard Shaw pesti fogadtatása az író intencióihoz képest nélkülözött minden hivatalos színezetet.”
Színházi Élet, 1934. április 1-7. Fotó: László Henrik
Az első képen a vonat ablakában látjuk Shaw-t, akit a platformról üdvözöl Karinthy, a második azonban arról tanúskodik, hogy mégiscsak sikerült összeverbuválni egy rögtönzött fogadóbizottságot, melyet Ágai Irén és Karinthy mellett a Színházi Élet néhány munkatársa alkotott. A négyoldalas cikket további hat fotó illusztrálja. Ezeken Ágai Irén kalauzolja Shaw-t különböző pesti helyszíneken – Duna-korzó, Országház, Vígszínház –, az egyiken pedig hármasban látjuk férjével, Székely Istvánnal, a Hyppolit, a lakáj rendezőjével. A cikk végét érdemes hosszabban idézni:
„A világhírű írónak minden tetszett. Hirtelen az órájára pillantott:
– De most már búcsúzom is, mert meg akarom látogatni régi kedves fordítómat és barátomat, Hevesi Sándort.
Ágai sajnálkozott.
– Mit hagy nekem emlékbe?
– Ezt! – mondta Shaw, és lerántotta lengő szakállát.
A meglepett színésznő előtt egy szakálltalan Shaw állt, aki hozzáfogott, hogy megszabaduljon bozontos szemöldökeitől is. Solymossy Sándor, az Operettszínház tagja tréfálta meg Pestet Bernard Shaw maszkjában. Fogadást kötött néhány barátjával, hogy áprilisi tréfából tökéletesen megjátssza a világhírű angol írót.
– Nekem azért egy kicsit gyanús volt a dolog – mondta Ágai.
– Miért?
– Tudja Isten, a maszk hibátlan volt, az angol beszéd is tökéletes, csak Shaw-hoz képest túlságosan udvariasnak találtam. Nem volt elég goromba…
Shaw-imitátorok, vigyázat. Shaw akkor tökéletes, ha goromba.”[1]
Színházi Élet, 1934. április 1-7. Fotó: László Henrik
Bernard Shaw budapesti látogatására tehát ezúttal sem került sor. És Shaw később sem látogatott el Budapestre. De ez az (ál)hír, beszámoló, interjú a cikket illusztráló fotókkal együtt sokkal érdekesebb és sokkal több figyelmet érdemel, mint ha Shaw ténylegesen is járt volna nálunk.
Elintézhetnénk persze a dolgot egyszerűen azzal, hogy áprilisi tréfának (lásd a lapszám dátumát), felhőtlen mókázásnak tekintjük, a két háború közti pesti sajtóvilág, kávéházi kedélyesség Karinthy figurájával is fémjelzett habkönnyű epizódjának. De miközben távol áll tőlem, hogy az efféle felhőtlen mókázást kicsinyeljem, e tréfa összetettsége és apparátusa, dramaturgiai kidolgozottsága ennél sokkal többel kecsegtet: korai, csattanós betekintést kínál annak a késő kapitalista világtapasztalatnak a kaleidoszkópjába, amelyben kép és szöveg, fotó és faktum, hír és valóság mintázatai kavarognak.
Ez az alap teszi egyáltalán lehetségessé, hívja életre a Színházi Élet képes beszámolóját Bernard Shaw soha meg nem történt budapesti látogatásáról. Maga a cikk azonban nem csupán humoros reflexió erre a kondícióra, hanem anatómiájának akkurátus feltárása, abszurd élveboncolása is. Ennek megvilágításához jön kapóra a pszeudoesemény fogalma, amelyet Daniel Boorstin használ The Image című, 1961-ben kiadott könyvében. Igaz ugyan, hogy a pszeudoesemény karakterének nyilvánvaló érintkezési pontjai vannak a spektákulummal, és Boorstin annak rendje és módja szerint meg is kapja a magáét Guy Debord-tól,[2] de szerencsére az, hogy szerinte mit ért vagy nem ért „teljes mélységében” Boorstin, eltörpül számomra a pszeudoesemény általa kínált analízisének heurisztikus értéke mellett.
A pszeudoesemények létrejöttének és elterjedésének oknyomozó története nagyjából a modern Amerika történetével azonos. Ebből egyik döntő tényezőként Boorstin a 19–20. század fordulóján megszaporodott napilapok hír- és újdonságigényét emeli ki, összefüggésben a kommunikáció és a hírközlés olyan technikai vívmányaival, mint a fényképek nyomdai sokszorosítása, a telefon, a fonográf, a mozgófilm, a rádió és a televízió. A pszeudoesemény jellemzője a megtervezettség, de ennél is fontosabb, mondja Boorstin, hogy e megtervezettség elsődleges célja nem maga az esemény, hanem az, hogy az eseménynek híre keljen, hogy tudósítsanak, beszámoljanak róla. A pszeudoesemény tehát voltaképpen a hír mint önálló életre kelt esemény. „Az utóbbi fél évszázadban – írja 1961-ben – világtapasztalatunknak, mindannak, amit olvasunk, látunk és hallunk, egyre nagyobb részét teszik ki a pszeudoesemények.”[3] A Bernard Shaw budapesti látogatásáról szóló cikk státusát tekintve is figyelemre méltó az, hogy az interjú mint műfaj – Boorstin szerint – tipikus pszeudoproduktum, melyben az esemény és a híradás elválaszthatatlan egymástól, egymással teljes átfedésben van. (Korábbi sajtótörténeti kutatásokra támaszkodva azt írja, hogy az első mai értelemben vett interjú 1859-ben készült Brigham Younggal, a mormon vallás alapítójával.)
Az álhír, a hoax és a pszeudoesemény egymással érintkező fogalmak. A köztük való óvatos lavírozástól, átfedéseik és különbségeik mérlegelésének aprómunkájától megkímélhetnénk magunkat, ha a jelenség legtágabb összefüggésrendszerét jó adag kapitalizmuskritikával megfejelve, Debord nyomán a spektákulum társadalmáról beszélünk. Ám ha minden jelenségre, esetre és körülállásra ezt a címkét ragasztjuk, nem nivelláljuk-e az esetek egyediségét puszta szimptómának tekintve őket? Meg hát, ha így tennénk, mindenképp szegényebbek lennénk a konkrét álhírek, hoaxok és pszeudoesemények egyéni ízeivel, kontextusaival, zamatával.
[...]
(Bélyegkép: Eperjesi Ágnes)
[1] Bernard Shaw Budapesten. Színházi Élet, 1934. április 1–7.
[2] „Boorstin nem érti, hogy az előregyártott »pszeudo-események« burjánzása, amit elítél, egyszerűen abból fakad, hogy a kortárs társadalmi élet gyötrelmes valóságában az emberek nem élnek át valódi élményeket.” Ebből az állításból logikusan az következne, hogy Debord szerint régebben nem ez volt a helyzet. Ehhez képest zavaró, hogy az előző oldalon ugyanezért rója meg a szerzőt: „Boorstin azért nem érti teljes mélységében a kép társadalmát, mert a valódi emberi életet, amelyről beszél, a múltban találja meg.” Guy Debord: A spektákulum társadalma és kommentárok a spektákulum társadalmához. Fordította Erhardt Miklós. Open Books, Budapest, 2022, 164., 163.
[3] Daniel Boorstin: The Image. Penguin Books, 1963, 23.
[4] Erdélyi egy időre átrajzolta a költészet gyakorlatának hazai terepét. Tóth Aladár már 1927-ben Babits, Kodály, Móricz és Szabó Dezső mellett a gyökereihez visszataláló „új magyar szellem” hivatott vezérei között tartja számon. Tóth Aladár: Válasz Kecskeméti Györgynek. Századunk, 1927. II. kötet, 609.
[5] Móricz írása 1931 márciusában jelent meg a Nyugatban Szabó Pál regényéről, Hatvanyé pedig a kétesebb pedigréjű politikai hetilapban, a Társadalmunkban 1932 nyarán Sértő Kálmánról. Korábbi példát kínál ugyanerre a képzőművészet, nevezetesen Benedek Péter parasztfestő, akinek első kiállítása 1923-ban nyílt az Alkotás Művészház termeiben. A művésszel Szabó Lőrinc készít nagyinterjút Az Estben 1923 áprilisában „Egy uszódi földmíves a legújabb magyar festőtehetség” címmel. Áprilisi tréfáról ezúttal szó sincs, olyannyira nem, hogy Kállai Ernő úttörő munkájában (Új magyar piktúra 1900–1925) valóban a legnagyobbakhoz méri Benedek Pétert, aki ebből az összevetésből nem is jön ki rosszul: „Végigmehetünk akár az egész újabb magyar piktúrán, és nem találunk arcképet, melyet a részletekre ható tárgyilagosság és stílusos nagyvonalúság tökéletes egysége szempontjából Benedek akvarellje mellé lehetne helyezni. Rippl-Rónai Maillol-portréja elegánsan semmitmondóvá, Tihanyi Kassák Lajosa kínos konstrukcióvá, Pór Bertalan önarcképe bravúros frázissá korlátozódik, mihelyt szembekerül ezzel a kis remekművel.” Kállai Ernő: Összegyűjtött írások 1. Magyar nyelvű cikkek, tanulmányok 1912–1925. Argumentum Kiadó – MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1999, 161–162. A parasztfestők csoportos „beérkezését” az 1934-es Magyar Őstehetségek Kiállítása jelenti, melyről Kassák Lajos írt hosszú méltatást a Nyugatba.
[6] Baralla fizimiskájának Arany János-i karakterét a Színházi Élet ugyanez évi számában megjelent cikk is erősíti, mely Arany és Petőfi telefonbeszélgetéséről tudósít. A vonal egyik végén az Aranyt megformáló színész Keleti László. Lásd Kálmán Jenő: Halló Arany? Itt Petőfi. Színházi Élet, 1930/44, 22.
[7] E képek többségét csak a Színházi Életből ismerjük, eredeti kópiája vagy negatívja nem maradt fenn.
[8] Mikes György: Incze. Irodalmi Újság, 1966/6, 10.
[9] És tovább: „Az uniformizált szellemesség, az uniformizált élvezetek, az uniformizált emberlélek, ami századunk legnagyobb gazdasági vívmánya, legtisztábban benne jut kifejezésre.” Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető, 2019, 507.
[10] Akár ez a kép is megjelenhetett volna a Színházi Életben, de történetesen sehol sem jelent meg, és csak jóval Karinthy halála után került elő.