Fordítói előszó

A nácik elől Európát elhagyni kényszerülő idős Molnár Ferenc 1940 januárjában, éppen a hatvankettedik születésnapján érkezett meg New Yorkba, amint fogalmazott, „önkéntes száműzetésbe”. Molnárt hamarosan követte élete utolsó társa, titkárnője, irodalmi tanácsadója, az író szavaival „hőn szeretett barátja” (dearly loved friend), Bartha Vanda, akivel 1933-ban történt megismerkedésüket követően együtt vándoroltak városról városra az üldöztetés elől a fasizálódó Európában. Élete elkövetkező éveiben Molnár az elegáns man­hattani Plaza Hotelben lakott Vandával, és hogy már Európában is jelentkező, az emigráns léttől a metropoliszban tovább súlyosbodó depresszióját enyhítse, szállodai szobájába elzárkózva a munkába menekült. New Yorkban már 1945-ben megjelent egy angol nyelvű önéletrajzi regénye, a két évvel később magyarul is kiadott Isten veled szívem, amely amerikai emigrációja első időszakáról és Vandához fűződő kapcsolatáról szól. A nála csaknem harminc évvel fiatalabb, törékeny nő 1947 augusztusában váratlanul meghalt, s Molnár ismét csak az íráshoz fordult, hogy a szeretett lény elvesztése okozta fájdalmát elviselhetővé tegye. 1950-ben megjelent a magyarul Útitárs a száműzetésben címmel ismertté vált, Vanda emlékére írt angol nyelvű memoárja, és még abban az évben, ugyancsak New Yorkban, egy színpadi jeleneteket tartalmazó kötete is, a Stories for Two (Történetek két személyre), amelynek mindmáig nem született magyar fordítása. A tizennyolc jelenet mindegyikének létezik magyar előzménye, még ifjúkorában Budapesten megjelent prózai írásaiból válogatta őket. Az eredeti szövegeket maga az író dramatizálta német nyelven, mivel a fordítója vélhetően nem tudott magyarul; Barrows Mussey aztán németből ültette át őket angolra. A húsvéti kalap címmel itt közölt jelenet (Mussey fordításában The Easter Bonnet) eredetije, A ciklámen kalap Molnár Ketten beszélnek: tárczák, rajzok kötetéből való, amely a Franklin Társulat kiadásában 1909-ben jelent meg. A húsvéti kalap (akárcsak a többi tizenhét) mégis új műnek tekinthető, nem csupán a drámai műfaja miatt, hanem azért is, mert Molnár Ferenc igyekezett az ottani társadalmi viszonyok figyelembevételével átírni, „amerikanizálni” az eredetileg az Osztrák–Magyar Monarchia miliőjében játszódó történeteket. Fő érdekességük talán éppen ebben rejlik: megmutatkozik, hogy a századfordulón még a mélyen beágyazódott feudális társadalmi struktúra nyomait viselő országban született prózai alkotásokat hogyan lehetett egy modernebb, a második világháború után soha nem látott fejlődésnek induló kapitalista társadalom jellemző viszonyaihoz igazítani.

Kádár Judit

*

Szereplők:
Harriet, 30–40
Bess, 30–40

(Mindketten jólelkű, cifrán öltözött, egyszerű, tanulatlan, és – őszintén szólva – kissé buta nők. Belépnek. Bess hadarva beszél)

Harriet: Mindig jó, ha az embernek van egy sikeres karrierje.

Bess: Tényleg nincs annál jobb a világon, mint meggazdagodni egy nagyvárosban. Különösen, ha egy nőről van szó. A legfurább siker, amit nő valaha is elért itt, az az anyám bentlakásos szobalányáé volt. Tudod, a mamának nagyon jól ment, amíg el nem veszítettük a pénzünket a válságban. Ha én is színdarabíró lennék, mint az a piás író a szomszédban – fogalmam sincs, hogy hívják, csak azt tudom, hogy darabokat ír, amelyekről azt mondják, hogy tulajdonképpen jók, én még sohasem láttam egyiket sem –, szóval, ha én is egyike lennék ezeknek a színdarabíróknak, én írnék egy darabot Teresáról.

Harriet: Teresa?

Bess: A drága mama szobalánya volt. Teresának hívták. Fogalmam sincs, mi volt a vezetékneve. Itt élt a városban, de vidékről származott, valahonnan messziről, nem tudom, mi volt a falu neve, csak azt, hogy nagyon kicsi, és egy nagy folyó mellett volt.

Harriet: Igen, és?

Bess: Figyelmeztetlek, hogy ne sürgess, drágám, nem szeretem. Nem vagyok valami jó mesélő, és az efféle félbeszakítások kikészítenek. Anélkül is el tudom mondani neked Teresa történetét, hogy segítened kellene az „igen, és” vagy az „és azután mi történt” kérdésekkel. Na, szóval, Teresának volt egy udvarlója, igazán rendes vőlegény volt, derék fiú, ő maga nem volt földtulajdonos, akkoriban, mondjuk úgy, időlegesen, csak mezőgazdasági alkalmazott volt, de annak jó, mindig volt munkája, és azt remélte, hogy hamarosan szerez egy saját farmot. Röviden, egy szegény, de becsületes béreslegény volt.

Harriet: Értem.

Bess: Nem kell állandóan azt mondanod, hogy „értem”, mert az is megszakítja a történetem menetét, ha nem haragszol, hogy szólok. Szóval, egyszer ez a Teresa nevű lány kimenőt kért az anyámtól; azt mondta, vissza akar menni a szülőfalujába meglátogatni a kedvesét. Mama megadta a kimenőjét, mert ő maga a hegyekbe készült néhány hétre – már mondtam, hogy jól ment neki akkoriban, még ha nem is volt nagyon gazdag. És Teresa kihasználta a mama távollétét, és magával vitte a húsvéti kalapot.

Harriet: A húsvéti kalapot?

Bess: Ó, bocsánat, ezzel kellett volna kezdenem. Anyámnak volt egy csodálatos húsvéti kalapja, mindenhol virágokkal díszítve. Orchideák és ciklámenek és rózsák és ibolyák voltak rajta, egy hatvandolláros kalap, ami nyolcvandollárosnak nézett ki.

Harriet: És mennyibe került?

Bess: Harmincöt dollárba.

Harriet: Idén vettem egy hatvandolláros kalapot huszonnégy dollár kilencvenöt centért, de az egész kinézett vagy száznak is. Ó, bocsánat, félbeszakítottalak.

Bess: Most az egyszer egyáltalán nem bánom. Ez nem félbeszakítás volt, hanem fontos információ. Majd emlékeztess, hogy megkérdezzelek, hol vetted azt a kalapot. Na de most vissza Teresára. Szóval, Teresa elvitte magával a mama húsvéti kalapját. Nem lopta el, ő csak… mamával később a kölcsönbérlés mintájára „kölcsönlopásnak” vagy „tolvaj kölcsönvételnek” neveztük. Teresa rájött, hogy ő előbb ér vissza a kimenőjéről, mint a mama a kirándulásáról, így a mama nem venné észre. Na, szóval, visszament a falujába a kalappal. Bájos kalap volt, egy igazán feltűnő húsvéti kalap, épp a szokásos körmenetre való. Az egyik oldalán, nem ezen, hanem a másikon, volt egy csokor, egy igazi nagy kerek, bokrétás csokor valódi, izé, hogyishívjákokból, tudod, aminek kerek, színes a közepe, de ahogy mondom, igazán valódi micsodákból álló műbogyókból készítve. Tudod, hogyan értem. És a peremén igazi műorchideák voltak, meg mindenféle ilyen. Ez a kalap a feltűnő és a diszkrét különleges kombinációja volt.

Harriet: Értem.

Bess: Tudtam, hogy megértesz engem. Amikor mama először elment benne sétálni, mindenki megállt, és szájtátva bámult rá. De remélem, nem hiszed azt, hogy valami sokkoló kreáció lett volna. Egyszerűen csak eredeti volt, és nevezhetnéd, ahogy már mondtam, egy feltűnő kalapnak. Egyszóval, egy édes kis bolondos kalap volt.

Harriet: És a lány ellopta.

Bess: Igen. Vagy kölcsönvette. Ahogy tetszik. Ezzel a kalappal a fején ment vissza a falujába, hogy imponáljon a vőlegényének. Nos, amikor megérkezett a faluba, és az anyja meglátta a kalapot, az anya hisztérikusan zokogni kezdett, mert Teresa mindig is abszolúte tisztességes lány volt. Az anyja azt mondta neki – nem idézhetem a köznapi szavakat, amiket használt –, de ó, most már emlékszem, bocsánat, először nem mondott semmit. Egyetlen szót sem szólt a lányához, csak szívbemarkolóan kiabált. „Mit műveltél, édes leányom, mi lett belőled, mi lett belőled?” Szegény lány próbált bocsánatot kérni, hangosan zokogott, és azt hajtogatta, hogy ő tisztességes nő – de hiába. Az anyja vigasztalhatatlanul sírt és kiáltozott: „Rossz útra tértél a nagyvárosban, bűnös nőt csinált belőled az az átkozott város!” És mindez az én kifogástalanul erkölcsös anyám kalapja miatt! Teresa apja, aki végtelenül tisztességes, szigorú erkölcsű, becsületes munkában megőszült ember volt, akit az egész falu tisztelt, semmit sem mondhatott, mert addigra már tíz éve halott volt. Teresa nővérei szintén sírtak, és a környéken mindenhol elterjedt a hír, hogy Teresa elzüllött. Nem tudom, hogy nevezik az egyszerű falusi népek azokat az erkölcstelen nőket, akiket mi, némi irodalmi és tudományos háttérrel rendelkező, színházba járó személyek prostiknak hívunk – de akárhogy is, képzelheted, hogy nem lehet éppen kellemes egy tisztességes, keményen dolgozó lány számára, ha afféle szavakat kiabálnak utána az utcán, vagy egyenesen az arcába üvöltik. A legrosszabb az egészben, hogy azok a falusiak hangosan sohasem tettek ilyen megjegyzéseket Teresa jelenlétében, csak némán gondolták azokat magukban. De szegény Teresa látta az arcukon, főleg mert minden nő messzire elkerülte az utcán, sőt még köpködtek is.

[…]

Kádár Judit fordítása

(Bélyegkép: Molnár Ferenc. Fotó: Carl Van Vechten)