Orbán-kereszt

46°06′05.3″N 19°45′40.9″E


                                                                                         Úgy hallom,
a homokra épült márvány borászatban tanácskoznak, leülnek,
csevegnek, fotózkodnak, majd az ajtókat halkan betéve hallgatják
egymást és tanácsadóik tanácsait, folyik a szó, pereg a homok,
nem maradnak tanácstalan a sürgető problémákkal, és
megnyugtató eredményekre jutnak a hosszú távú folyamatok
közös reményében, ügyeinket sikerre viszik. Apró kortyokban
csúszik a délelőtt a delelőre hágó nap mögé, ebédhez sürgölődik
a Sisera-had. És akkor megáll a nap, megáll a pincér a gőzölgő
levessel, a lovak lába fennmarad a levegőben, és megremeg
a fény a szőlők levelén, az Orbán-kereszt felől elhívás érkezik,
Emelkedj föl, fölemelkedik, Indulj gyalogszerrel észak felé,
elindul, Figyeld a homok dübörgését és a szú percegését,
gyere. Senki sem veszi észre távozását, talán maga Szent
Orbán állítja meg a napot, bocsát elméjükre fátyolt, ahogy a tó
felé vezető Kanizsai úton sem tűnik fel kimért járásával
senkinek. Szokatlanul hosszú az út, izzik az álló nap,
és nem tudja, meddig kell mennie, elcaplat a Vértó mellett,
hűvösen zöld a vize, még nem vörösödött be, nem szivárgott
még idáig a lüktető szívek rángásával a csernozjomba pumpált
vér a föld alatti ereken. Mégsem mer lelépni az aszfaltról,
ne süppedjen bele a felázott talajba, ügyesen átmegy az út
túloldalára, tempósan lépeget tovább, mígnem bal kéz felől
felviláglik a Tó. Immár két víz között ballag, lassít, érdeklődve
forgatja nyakát, időközben, persze múlik-e időközben
az idő, ezt nem kérdezi, időközben oldódott a merevsége,
vállai előreesnek kissé, billegve bár, de régi járását
próbálgatja, menne-e még a menés a saját lábain. Előre!,
ezeket az itteni költőket emlegették, a költők utcanevek,
idézetek, egymásnak felelgető szobrok egykori iskolájuk előtt, Előre,
azt mondják, így hívták a diákkori lapjukat, miután a rút varangyot
véresen megölték, előre, fújtatok, mint egy kovácsműhelyben
a fújtató, villan eszébe egy hasonlat, vagy mint a templomban
a szelelő orgona, a harangozó három gyereke tapossa váltakozva,
fújtatnak a harangozó gyerekei, és fújtat az orgona szelelő fújtatója;
a tó felől meglegyinti a szél. Letér az útról, csikorog a kavics
a lába alatt, átvág a füves parkolón, és kinyílik előtte a tér,
a Palicsi-tó úgy fénylik, mint az ólom, de nem áll meg,
innen a parton siet tovább a némán integető fák felé,
átvág a Prezident Hotel előtt, rá se bajszint, hogy vajon kik
és miből építették, a Penavin Olga utcán reflexszerűen előbb balra,
majd jobbra tekint, az automatizmuson kissé elcsodálkozik,
hiszen évtizedek óta nem gyalogolt így, mint egy kisdiák,
megpróbál a lába elé nézni, gondolatban végigméri magát,
eltűnődik az utcanéven, ki a csoda lehetett ez a Penavin Olga,
csak nem költő volt ő is, nem csenghet a fülébe a tanárnő kedves,
káráló hangja, ahogy Saussure-ről beszél, a langue-ról és parole-ról,
aztán a kórógyiakról, hogyan kell gyűjtéskor beszéltetni őket, hogy
ne a tanult nyelven szóljanak, hanem a saját szavaikhoz eljussanak,
közben már a villákkal és kertekkel szegélyezett Spliti fasorban
lépeget, erősödik a homok dübörgése, a fák mögött balra a
Conen-villa megviselt épületére nem figyel, nem tudja, hogy
Tito elnök is aludt itt egyszer, még az el nem kötelezettek
mozgalmának szép reményű hajnalán, az 1963-as évben, akárcsak
Sinkó Ervin tíz évvel azelőtt, 1953. szeptember 22-én, kedden,
ahonnan levélkét írt feleségének, Rothbart Irmának, Micikének,
Édes lelkem,                                                                                   
nagyon jól vagyok. Jelenleg Palicson a volt Hartmann-villában, ahol
átaludtam a délutánt és várom az autót, mely bevisz Szuboticára, ahol
6-kor lesz az előadásom. Holnap Zombor, majd Becse és csütörtökön
este utazom Simplonnal, úgyhogy péntek reggel otthon, nálad leszek.
Sinkóra éppen emlékezhetne, az Egy regény regényét azon frissiben
olvashatta 1988-ban, amikor végre megjelent a Magvető és a Forum
közös kiadásában, ami korántsem volt annyira friss, mint a vastagon
befüggönyözött ország áporodott levegőjében tűnhetett, hiszen
már akkoriban futott folytatásokban a Híd folyóiratban, amikor
Sinkó ebben a villában sziesztázott. De a villáról sincs tudomása, és nincs
okostelefonja, hogy a térképen navigálva rákeressen a furcsa nevekre,
Hartmannra és Conenre, meg Angelo Toricellire, már megint egy
különös utcanév jobb felől, nem tud utánanézni a palermói származású
vívómesternek, a római Scuola magistrale militare di scherma kiváló
növendékének, aki 1915-ben, palicsfürdői lakosként kérvényezte
a magyar állampolgárságot, és ugyanazon év augusztus 30-án
a szabadkai városházán letette állampolgári esküjét. Nem ötlik föl benne
az örökös elnökké lett, marsallá avanzsált nyugtalan lakatos játékos ötlete
sem, hogy épp a szőlészek, kádárok és kocsmárosok védőszentjének
ünnepére tetette az egyébként bizonytalanul datálható születésnapját,
hogy aztán az Ifjúság napjaként ünnepeltesse ezt a napot és magát,
ó, örök hűség, ó, örök ifjúság. A Szent Orbán-templomnál már
nem tudja megkülönböztetni a görgő kövekként dübörgő hívástól
a saját szívverését, betér a templomkertbe, szemét bal kezével
árnyékolva beles a templom üvegablakain, tekintetével követi
a szemébe néző Szent útmutatását, ahogy jobb karjával előre int.
Azért még belép a nyitva álló Mária, a Világ Királynője kápolnába,
ahol a szent anya, ölében a deddel szelíden pihen az oltárképen,
szája alig észrevehető, finom mosolyra húzódik, nem látja
az oltárfülke jobb oldalán, a takarásban álló feszületet. Érzi, hogy fixálja
valaki a bokrok mögül. Közelebb megy, Szent Orbán püspök posztol
ott egy alacsony talapzaton, okos kis ember, felismerni a süvegéről,
a maga előtt tartott hordócskáról meg a szőlőfürtről, jobb kezével
mutatja az utat. Kifordul a kertből, egyre fáradtabb, mégis gyorsabban
szedi a lábát, jóformán ügetve vág át az Allée des Colverts-nek
elnevezett országúton, mint Hajnóczy hőse rejtett bor után kajtatva
a Perzsiában, átkel a vasútállomásnál az aluljárón, és a túlparton
találja magát az Orbán-keresztnél, a temető felé vivő fasor legelején,
JEDINO UFANJE GREŠNIKA, olvassa, A Bűnösök Egyetlen
Reménységét, a Világ Megváltóját félig rejtik a lombok,
de jobb kezével maga mögé int, haladjon csak szépen tovább.
Elindul az egykori Pionír utcán, rácsodálkozik a mai utcanévre,
Orbánfalva, végképp zavarba hozza az itteni nevek furcsa galériája.
Az nem lehet, hogy üresbe fut a képzelet, s a hiányból teremt
szigetet magának. Az aszfaltos úton bandukol a széles fasorban,
fülében egyre hangosabban zúg a dübörgés, mintha egy
kihangosított homokórában zuhannának alá homokszemek,
hívja a homok szitálása, a szú percegése, belép a kitárt
kapun, és az agg Mester elé járul a nyitott verandán,
meghajol, mintha kezet csókolna, és a Mester kezei,
két lebegő sirály, lassú szárnycsapásokkal betöltik
a köztük lévő teret, miközben halkan, még halkabban,
kissé zihálva mondja, megfulladok, közelebb kell hozzá
hajolni, még közelebb, arcán érzi a szárnycsapások
legyintését, az utcán megélénkült forgalomról suttog,
a levegőtlen présről, egy végtelen padról meg a jóságról,
a Joó Lajos utcáról, megint egy név, aminek utána kellene
menni, megint végigmenni egy jó hosszú utcán a torkolatáig,
a joóságról beszél, meg a galambokról, a pergő homokról
és a pengés acélkerítésről, a róla elnevezett pengéről,
s akkor meglátja a végtelen padot, előtte a végtelen asztalt,
minél többen ülnek a padra, annál hosszabb az asztal, és
minél hosszabb az asztal, annál hosszabbra nyúlik a pad,
még halkabbra veszi a szót, már szinte semmit se hallani,
végül zihálva fölemeli a hangját: Ne bassza meg a szent.
A Megfeszítettnek az utca végén a szeme se rebben,
Szent Orbán pedig lopva átsandít Máriára, a szent anya,
ölében a deddel szelíden mosolyog, talán oda sem figyel,
vagy arra gondolhat ő is, hogy ez logikailag végül is stimmel,
hiszen nem azt mondja, hogy csinálja, nem művelteti a szenttel,
hanem épphogy óvja tőle, a szentet óvja-e vagy a másikat,
és hogy ez pontosan kire és mire vonatkozna, azt talán az agg
Mester tudja csak, és végtére is haragvó hangsúllyal, de annyira
aggodalmas szeretettel mondja, hogy a Világ Királynője
csak mosolyog talányos arccal, szelíden, karján a gyermekkel,
még nem látja a jövendőt, a Megfeszített szobra takarásban,
pedig mielőtt megtörtént volna, már minden bevégeztetett.
A ház mögül felvihognak a kacagó gerlék, miközben régóta
nem érzett zavarral lépeget a kapu felé, vissza kellene menni,
de hová vissza, a borászat homokra épült kulisszái közé,
vagy még előbbre, jobbra-e vagy balra ezen az úttörőből
átnevezett, kiismerhetetlenül sík utcán, ki ismeri ki
magát ennek a végtelen síkságnak a tükörébe nézve,
amely minden irányból önmagát tükrözi, hogyan
vissza, mikor felülről megállás nélkül dübörög
a homok a szűk garaton, peregnek lefelé
a kövek, hová vissza most már,
VJERA, UFANJE I LJUBAV,
ne bassza meg a szent.
 

(Fotó: Szabó László)